BALMIX - A helyzet nem „nyitott”, hanem sz@r… néhány baloldali esélyt lát a koronaválságban

«Míg a gazdasági érdekképviseletek és egyes liberális kommentátorok már sürgetik a normalitáshoz való visszatérést, addig az utóbbi hetekben számos baloldali megfigyelő szerint a koronaválság következében teljesen [1] új és »nyitott helyzet[2]« állt elő. Szerintük a koronaválság utáni társadalom újradefiniálása most kezdődik, ezért most sok minden attól függ [3], hogy sikerül-e erősítenünk az olyan pozitív tendenciákat [4] mint a közegészségügyi rendszer kiépítése, egy tervezettebb gazdálkodás és egy szélesebb társadalmi szolidaritás.

E Trump-támogatónak hasonló elvárásai vannak, mint néhány baloldalinak. A korona-válság lehetőségeket teremt. Kérdés, mihez? Foto: Twitter

De ezek a felhívások csupán elfedik saját tanácstalanágunkat és tehetetlenségünket. Mert eddig még senki sem tudta megmondani, hogy a követelt reformokat kiknek kellene végrehajtani a lockdown (korlátozások) és a karantén viszonyai között. Ahelyett, hogy (publicisztikai) akciózással elvakítanánk saját magunkat, itt lenne az ideje annak, hogy tanuljunk a korábbi válságok baloldali hibáiból.

A koronajárvány úgy tűnik olyan, mint a társadalmi viszonyok olvasztó tégelye: az egészségügyi rendszer hiányosságait legalább annyira láthatóvá teszi, mint a piac alkalmatlanságát a válság megoldására. Még az eddiginél is jobban dokumentálja a szegény és fajilag lenézett emberek[5] erős sebezhetőségét és bemutatja a börtönök[6] és menekülttáborok [7] poklát.

A jobboldaliak is épp úgy viselkedtek, amikor a hatalomra kerültek, ahogy az elvárható volt. A jobboldali kormányfők először semmibe vették a tudomány minden felismerését és elhazudták a vírus veszélyességét (USA, Brazília). Átadták magukat az erő és a legyőzhetetlenség fantáziájának, demonstrálták a gyengék és sebezhetők lenézését[8] . Boris Johnson először a gyors „átfertőződésre” tett és szorgalmasan rázta a kezét mindenkinek a kórházakban, mindaddig, amíg ő maga is COVID-19-es nem lett. Számos kormány a járvány elleni küzdelemre hivatkozva kiszélesítette elnyomó hatalmát, alapjogokat korlátozott, vagy éppen, mint Viktor Orbán Magyarországon, szükségállapoti rendeletekkel megfosztotta a parlamentet hatalmától és kikényszerítette egyeduralmát.

De olyan államok mérlege is kiábrándító, amelyek kevésbé nyíltan vállalják fel a kapitalista embertelenséget. Olaszország és Spanyolország lakosai most - miután egészségügyi rendszereik az EU-által évek óta rájuk kényszerített takarékossági politika áldozatául estek, emberek tömegének halálát élik meg a kórházaikban. Nem lehetett a katasztrófát előre látni? Nem igaz. A tudomány már évek óta figyelmeztet – nemcsak a klíma katasztrófára, hanem a fertőzések veszélyeire is. Csakhogy a figyelmeztetéseket nem vették komolyan, mert olyan intézkedéseket követeltek volna meg – a klímavédelemhez hasonlóan – amelyek ellentmondanak a vállalatok profitcéljainak.

Emlékezzünk az utolsó válságra

Időközben számos országban a társadalmi élet elnémult, a termelés szünetel vagy takaréklángon folyik, üzletek jelentős része zárva van. A megszorító intézkedések és a takarékosság a múlté, az országok milliárdokat fordítanak arra, hogy vállalatokat támogassanak, és megkönnyítették a munkanélküli státusz igénybevételének lehetőségeit. Autógyárak átmenetileg lélegeztető maszkokat és védőruházatot gyártanak, hangosan folyik az államosításokról szóló gondolkodás. Az ilyen rendkívüli intézkedések felélénkítik a politikai elképzeléseket. Feltesszük a kérdést, hogy miért nem lehet a dolgokat értelmesebben szabályozni, hogy nincs-e itt az ideje a gazdaság átépítésének a társadalom szükségletei szerint. Ezen a ponton lépnek fel a bevezetőben leírt tiltakozások.

Amikor az élet megáll, álmodozni kezdünk. Tel Aviv a korona kijárási korlátozások idején, Pessach-kor. 2020 április. Foto: Omri Silver, CC BY-SA 4.0

Azok, akik a 2008/2009-es világgazdasági válságra emlékeznek, pesszimisták. Akkor is nagyon messzire kiható intézkedéseket hoztak, vállalatokat átmenetileg állami irányítás alá vontak, milliárdokat pumpáltak a termelésbe és a fogyasztásba. A válság után adóssághegyek maradtak hátra – és kemény visszafizetési követelések. „A fizessenek a válságért a gazdagok” – jámbor kívánság maradt.

2008/2009-ben is felmerültek gondolatok a kapitalizmus alternatíváiról, amelyek még a konzervatív médiákban is szalonképesek voltak. De az, ami a válság után jött, nem a szocializmus valamilyen újrakezdése volt. Még akkor sem, amikor néhány év múlva számos helyen a világon óriási tiltakozó mozgalmak születtek – felkelések az arab és észak-afrikai országokban, amelyek diktátorokat buktattak meg, térfoglalások Európában, az Occupy Wall Street Nem Yorkban – de csak ritkán voltak eredményesek. Ehelyett a világgazdasági válság, az EU és a szövetségi kormány közreműködésével, országokat sodort adósságválságba és megfojtotta a dél európai országok kitörési kísérleteit. A 2008/2009-ben keletkezett „adósságok”, amelyekkel valójában a vállalatok és a bankok adósságait terhelték át a társadalomra, nos ezek az „adósságok” voltak a kíméletlen zsarolás eszközei.

Az „arab tavasznak” is szomorú vége lett: Egyiptomban egy új katonai diktatúra került hatalomra, Szíriában Assad stratégiája a felkelést tömegvérengzéssé és a legújabbkori történelem legvéresebb és leghosszabb polgárháborújává változtatta át. A baloldalnak ez a történelmi veresége kedvezett a jobboldali populizmus győzelmi sorozatának, nemcsak Európában. A kudarcok meghaladásába vetett remény táplálta a 2019-es év új mozgalmait, tiltakozásait és felkeléseit. Ezek a mozgalmak azonban említésre sem kerülnek a napokban nyilvánosságra hozott baloldali elemzésekben.

A korona-segélyprogramok gigantikus újraelosztási programok a tőke javára

Nagyon kemény kudarca a baloldalnak, hogy korunk legnagyobb válságában elszenvedett vereségeit politikailag mind a mai napig nem dolgozta fel. Ha most, a koronaválságban újból optimistább szólamok kerülnek elő, az a trauma megismétlődésének veszélyét hordozza magában. Mintha az utolsó 10 év tapasztalatai nem lettek volna.

Mit tudunk mondani a korona utáni időkről

A helyzet szokatlan ugyan, de semmiképpen sem “nyitott”. A politika ebben a válságban is megkísérli a “gazdaság” érdekeit érvényesíteni. A szövetségi kormány már most több százmilliárd euróval támogatja a vállalatokat; olyan pénzzel, amelyek főként a bérből élők adóbefizetéseiből származnak. A korona-segélyek tehát, a 2008/2009-ben meghozott intézkedésekhez hasonlóan, gigantikus újraelosztási programot testesítenek meg a tőke javára[9] : a legerősebb társadalmi elvárás a gazdaság növekedése és a profit kitermelése. A vállalatok profitja és a bérből élők adófizetései nélkül az államnak nincs pénze, amivel intézkedéseket vezethet be, akármilyenek is azok. A kapitalizmusban az ökonómia, a gazdaság határoz meg mindent, még akkor is, ha az – mindenki számára meglepő tapasztalat – egy időre leáll.

Legkésőbb akkor, amikor a koronavírus kiszámíthatóvá válik (amikor a halálozási adatok és fertőzés elterjedésének útvonalairól már megbízható adatokkal rendelkezünk) ez a vírus is az éves influenzajárványokhoz hasonlóan mindennapjaink részévé válik.

Mihelyt az a politikai becslés lesz domináns, hogy a vírus „kontroll alatt van” akkor a gazdasági válság lesz a mindent uraló téma. Már jó ideje készítik elő a politikusok a lakosságot a takarékossági intézkedésekre: »A legtöbb ember a koronaválság után eleinte szegényebb lesz«[10], jelentette ki Baden-Württemberg (zöld párti ) miniszterelnöke, Winfried Kretschmann április elején. Egyidejűleg bejelentette, hogy a korona-segélyek miatti kiadásokat 10 éven belül a tartományi költségvetés megtakarításaival fogja kompenzálni, mivel „A pénz nem az égből hullik”. Ugyanekkor jelentették be az ugyancsak ebben a tartományban székelő Daimler- konszern és versenytársai, BMW és VW, hogy részvényeseiknek milliárdos osztalékokat fognak kiosztani. A német autókonszernek foglalkoztatottaiknak túlnyomó része legkésőbb április óta rövidített munkaidőben („Kurzarbeit”) dolgozik és a Szövetségi Munkaügyi Hivataltól a rövidített munkaidőben végzett munkáért kevesebb bérpótlékot kap – hasonlóan 650.000 más német vállalathoz, ahol szintén rövidített munkaidőt jelentettek be.

Az a nagy publikációs szorgalom, amely a baloldaliak között kirobbant, csupán és elsősorban egy kísérlet arra, hogy elfedjék a tehetetlenség érzését és kompenzálják a saját cselekvőképességük elvesztését

Az első korlátozásokat elsősorban a gazdaság érdekében oldják fel, hogy a normalitás minél gyorsabban helyreállhasson. Ebben új megfigyelési – és ellenőrzési mechanizmusok fognak segíteni, amelyek a lakosság mozgásáról és a bérmunka világán kívüli találkozók és együttlétek messzemenő korlátozásnak betartásáról szállítanak majd információkat. A munkajog is bedarálásra került, mint ahogy ez tapasztalható a „szisztémreleváns” (a rendszer számára meghatározó) ágazatokban, ahol a kórházakhoz hasonlóan, a munkaidő korlátozásokat és az adott munka elvégzéséhez szükséges személyi állomány minimumának alsó határát már megszüntették.

A baloldal számára mindez nem a nagy esélyt, hanem óriási veszélyt jelent!

Nem rendelkezünk sem alternatív javaslatokkal arról, hogyan győzzük le a járványt, sem eszközökkel ahhoz – a nyilvános gyülekezés tilalmának köszönhetően –, hogy bármilyen követelésnek hangsúlyt adhassunk. Az a nagy szorgosság, amely – a publikációkban tobzódó – baloldaliak között kitört, elsősorban arra kísérlet, hogy a tehetetlenség érzését elkerüljük, és ellensúlyozzuk saját, megélt cselekvőképtelenségünket.

Mit tehetünk e helyett?

Természetesen, fontos a tiltakozások új formáival kísérletezni és a nyilvános vitákban a meghallgatást elérni. De ahelyett, hogy tehetetlen tiltakozásokban süllyedünk el, fontos lenne végiggondolni, milyen lehetőségeink vannak. A saját helyzet és a múlt tapasztalatainak elemzése lehet annak az előfeltétele, hogy megnevezzük azokat a területeket, ahol lehetséges egy baloldali, emancipáló és szociális politika megvalósítása.

Minden új helyzet rátalál azokra a tapasztalati mezőkre, amelyek a múltbeli helyzetek és feldolgozásuk számára lehetőséget nyújt. A világgazdasági válság vonatkozásában, Németországban az az érzés terjedt el, hogy a szövetségi kormány válságmenedzselése révén a válságot viszonylag simán megússztuk, aminek következtében nagy a bizalom a kormányban. Ezzel szemben Dél-Európában még jól emlékeznek a német-európai adósság menedzselésre, és a német és az északi baloldaliak és szakszervezetek hiányzó szolidaritására.

Európában a koronaválságra adott válaszoknak abból kellene kiindulniuk, hogy elkerüljék a baloldali válságpolitika nemzeti bekorlátozását és helyette már kezdettől fogva az országhatárokon túlnövő baloldali hálózatokat hozzanak létre és kapcsoljanak össze. Mert a politikának a koronajárvány után még erősebben, mint korábban, egy nemzetekre szétesett Európával kell számolnia, amelyet azonban a német tőkés érdekek továbbra is uralni fognak. Jelenleg azonban úgy tűnik, hogy a német szakszervezetek, a válságra hivatkozva, ismét a vállalatokkal kötnek szoros szövetséget. A bértárgyalásokat elhalasztották vagy éppen lemondták[11] . A teljes leállás idején nehezen lehet sztrájkolni, és az egészségügyben vagy az élelmiszeriparban foglalkoztatottak tiltakozásai nyilvános felzúdulást válthatnak ki.

Amikor tapasztalatokat elemzünk, akkor tanácsos azokra a tiltakozó mozgalmakra és felkelésekre tekinteni, amelyek az elmúlt évben számos országot megráztak: Chile, Ecuador és Haiti, Guinea és Szudán, India, Hongkong, Irán, Irak és Libanon, részben Franciaország. Még akkor is, ha számos tiltakozás a koronajárvány kezdete óta szünetel: keletkeztek ezen mozgalmak szervezeti struktúrájában, tapasztalataikban és szolidaritási hálózataikban olyan tapasztalatok, amelyek segíthetnek nekünk abban, hogy válaszokat találjunk a Lockdown-ra? Hogyan reagálnak a járvány helyzetre a feminista mozgalmak? Hogyan kezelik a kurd területeken az önigazgatási struktúrák a járvány okozta fenyegetettséget?

Az USA-ban már vad sztrájkok[12] törtek ki a korona-veszély ellenére a folyamatos kizsákmányolás miatt, az autóiparban, az élelmiszertermelésben, a szállításban vagy éppen az Amazon házhozszállító óriásbirodalmában. Mindez támaszkodik az utóbbi évek szakszervezeti építőmunkájára és az így elnyert cselekvőképességre. Ha ez így van, akkor mit tanulhatunk ebből? Megmarad-e valami Bernie Sanders és Jeremy Corbin választási kampányaiból, akiket, amíg sikeresek voltak, számos baloldali ünnepelt Németországban? Hogyan tudnak segíteni az erőteljes lakásbérlő mozgalmak tapasztalatai? Mit nyerhetünk a szolidáris akciókkal? Spanyolországban már hallhatóak felhívások, hogy sztrájkoljanak a lakbér kifizetésekkel. A német bérlők tiltakozó mozgalmai mit tudnak ebből tanulni? Mi az, ami bevált és mi nem az éveken át tartó gondozói sztrájkokból és az egészségügyben folytatott harcokból?

Ha van valami, ami a baloldal számára a koronaválságban esélyt ad, akkor az az, ha nem a cikkírást tartjuk fontosnak, hanem helyette szolidáris kapcsolati hálókat építünk ki.

Végülis a koronaválságra adott eddigi baloldali válaszok felmutatják a saját kapcsolati kultúránk hiányosságait is. Ahelyett, hogy ezerszámra elemzéseket dobnák be a koronaválságról és ez által az egyéni tevékenység becsapó érzéseiben ringatnánk magunkat, szükségünk van arra, hogy megvitassuk, milyen emancipatórikus megoldások létezhetnek a félelmekre, az óhajokra, a gyászra, a kapcsolatokra és a szükségletekre a magányosság időszakában. Erre eddig alig vannak példák, és ez azt mutatja, hogy a gondozó-ellátó tevékenységek egyébként gyakran kritizált társadalmi leértékelése jelen van a baloldali gondolkodásban és cselekvésben is. Ez most egy jó időpont arra, hogy tanuljunk a marginalizált csoportok, a depresszív vagy beteg emberek tapasztalataiból, ahogyan az elszigetelődés és a magány ellen kiépítették a praktikus és érzelmi kölcsönösen segítség módozatait.

Ha a baloldal számára a koronaválság esélyt nyújt, akkor ez mindenképpen abban áll, hogy a túllépjünk „papírok termelésén” és olyan kapcsolati módokat fejlesszünk ki, amelyek valóban túl tudják élni a válságokat.

Forrás: https://wirkommen.akweb.de/thema/pandemie/die-situation-ist-nicht-offen-sondern-scheisse/