Pillanatnyilag egymást követik a hírek és a viták. Sok minden történik, és sok minden nagyon gyorsan történik – mindezek kimenetele viszont bizonytalan. Ezért érthető, hogy sok minden feledésbe merül. Döntések, a döntések sorrendje, okaik és következményeik – mindez feledésbe merül a „dinamikus történések” folyamatában, amelynek jelenleg tanúi vagyunk. Ezért nagyon fontos – különös tekintettel a későbbi elemzésekre –, hogy az eddigi folyamatok fordulópontjait rögzítsük.

Ezzel egyidejűleg ebben a cikkben feltesszük a kérdést: hogyan jött létre egyáltalán a „komoly helyzet”, ahogy azt a kancellárasszony beszédében jellemezte?

A helyzet ugyanis nem egyszerűen a politikai döntéshozók közreműködése nélkül „állt elő“ – ahogy azt a kifejezés sugallja –, akik a „probléma megoldásáért” felelősek lennének. Más országokkal összehasonlítva a német sajtó ebben a dologban nagyon világosan lát. Felismeri, ahogy húzzák az időt, lekicsinylik a veszélyeket, dezinformálnak és ez által értékes időt veszítenek – OTT, vagyis a másik országokban. Sőt, ujjal mutogatnak azokra az országokra, ahol „rossz egészségügyi rendszerek” vannak, amelyek nincsenek abban a helyzetben, vagy nem lesznek abban a helyzetben, hogy a betegeket ellássák.  OTT! Pellengérre állítják különösen azokat az országokat –, amelyek szankciói alatt, oh! még a németek is szenvednek –, hogy náluk tömeges lesz a halálozások száma, mint pl. Iránban vagy Venezuelában.

De itt, a saját országukban úgy tűnik, nem olyan egyszerű azt felismerni, hogy egyes politikai döntések nem kis mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a vírus ilyen döbbenetes hatással jár. Ezért egy kis segítség nyújtunk az emlékezet felfrissítésére.

Első fázis: bagatellizálás

December közepén kaptuk az első – nyilvánosságra hozott – hírt arról, hogy Kínában egy új vírus jelent meg. Nagyon sokáig mind a német sajtó, mind a német politika ezt mint kínai problémát kezelte, és kijelentette, hogy a német lakosság számára ez a legkisebb veszéllyel sem jár.

Jens Spahn német egészségügyi miniszter a tv-ben azt nyilatkozta, hogy minden komolyabb influenza-járvány Németországban veszélyesebb – mintha a hivatkozott 25.000 influenzában meghaltak száma és a klinikákon kialakult szükségállapotok 2018-ban jó érvek lennének arra, hogy miért nem kell különösebben az új vírussal foglalkozni.

Jóllehet a 2002-es SARS-vírus már világossá tette, hogy milyen gyorsan körbejár ilyesmi a „globalizáció idején” az egész földgolyón. Eltérően a „autoriter Kínától”, a szabad Nyugaton lehetetlen a polgárokat „kényszerszabadságra”! küldeni és szigorú karantén szabályok alá vetni, vagyis: itt a „business as usual” uralkodik, minden megy a maga megszokott útján: az áruk termelését és forgalmazását – valamint a világot behálózó repülőgép közlekedést – nem korlátozzák.

Mindezek következtében a vírus eléri Európát, különösen Olaszországot és Németországot, majd pár hétre rá eléri az „egyszerű” kapitalista mindennapokat, nemzetközi személyforgalommal és különböző rendezvényekkel, beleértve a karnevált és a focit, úgyhogy a fertőzések növekedése eközben mindennapi top-témákká válik a hírekben.

Legkésőbb most hoznak meg lényeges politikai döntéseket. Hiszen vannak virológusok (mint Alexander Kekulé), akik már ebben az időszakban olyan döntő fontosságú intézkedéseket követelnek, mint az iskolák és óvodák bezárása, annak érdekében, hogy a fertőzés láncolatát megszakítsák. Ezt azonban ebben az időszakban még nem vállalják fel sem a szövetségi kormány, sem pedig az egyes tartományok.

A Kína-ellenes reflexekből, a német egészségügyi szektor minőségére vonatkozó túlzott beképzeltségből, de alapvetően abból a politikai-gazdasági célból álló koktél, amely miatt Németország, mint gazdasági hídfőállás, pozícióját nem akarja zavarni (amelynek feltétele az olyan szülők, akik reggeltől késő estig dolgoznak és ezért gyerekeik egész napos, kora reggeltől késő estig tartó felügyeletet igénylenek az iskolákban), a kormányzat Berlinben a „bagatellizálás” stratégiáját választja.

„Ellenőrzés alatt álló átfertőződésről” lehet hallani, amely mellett érvelnek más virológusok (mint Christian Drosten) – egy olyan koncepció, ami jól illik ahhoz, hogy az egész üzemet továbbra is úgy működtessék, mint korábban.

A koronavírus-válság kezdetén az állami cselekvéseket a bagatellizálás és csillapítgatások jellemzik annak érdekében, hogy a német „növekedési gépezet” lehetőleg még sokáig, zavartalanul működhessen.

Második fázis: Paradigmaváltás

Olaszország ebben az időszakaszban már masszívan növekvő fertőzési adatokról jelent és teljesen túlterhelt korházakról tudósit; életbe lépteti és fokozatosan kiterjeszti az első valóban szigorú intézkedéseket (mint az északi tartományok lezárását). Azonban még ez sem gondolkodtatja el a német kormányokat. 

 Nem hoznak intézkedéseket, hogy korlátozzák az Olaszországból beutazókat. A kínai tapasztalatokat – láz mérés, gyors tesztelés, a pozitív teszteredménnyel rendelkezők elkülönített elhelyezése és ellátása, kapcsolati hálójuk felderítése és az érintettek beidézése – Berlin is és a nyilvánosságban konstruktívan közreműködők egy autoriter állam tipikus túlkapásaiként értékelik, amelyekre Németországban nincs szükség.

Hamarosan az olasz hírek is megkapják a magukét: az ok a déli szomszéd „szokásos slampossága”, a gyenge egészségügyi rendszer, egyáltalán mert az állam nem teszi a dolgát – nem csoda tehát, hogy „ők” nem tudják a válságot kezelni. 

Ellenkezőleg: alig hogy kiderül, hogy a mi „kitűnő egészségügyi rendszerünkben” is kevés arcmaszk és lélegeztető gép van, a Szövetségi Köztársaság első, járvány elleni utasításában exporttilalmat vezet be ezekre azt árucikkekre, annak jeleként, hogy a folyamatosan hangsúlyozott európai szellemiséggel mennyire azonosul.

De Berlinnek ennél többet kell tennie, legalábbis annál, hogy más országok tapasztalatai, „rendszerük” illetve dilettáns államuk felett állónak hirdeti magát. Még akkor is, ha a mai helyzetben, amikor éppen kijárási tilalom elrendeléséről folyik a vita[1], mindez már meglehetősen feledésbe merült.

A gyorsan emelkedő fertőzések száma mellett van – véleményem szerint – három olyan esemény, amely a kormányzatot új irányzat követésére késztette:

• 7 gazdasági szakértő egybehangzó állásfoglalása minden politikai tábort képviselve;
• A március 9-vel kezdődő héten és azt követően a DAX index tartós zuhanása;
• Az USA kormány döntése, hogy egyetlen európait sem engednek be az országba, mert ott a WHO adatai szerint „a koronavírus-világjárvány epicentruma” található.

A betegség gazdasági következményei: felgyorsította a tőzsdei árfolyamok zuhanását és a reálgazdaság válsághangulatát – mindez már egyébként is a levegőben lógott. De egészen bizonyosan „koronavírus-válság” néven kerül majd be a történelembe. A vírus – és elterjedésének beláthatatlan következményei – fenyegeti az üzletet és „modern társadalmunk” lényegi alapjait.

Ahogy egy kapitalista vállalat igazgatása számára ez magától értetődő, a kormányzat normál időkben nem foglalkozik a népegészségüggyel – amely nem összetévesztendő a minden egyes ember egészségügyéért való aggodalommal (amelyet tanúsítanak a határértékek ugyanúgy, mint a szakmai betegségek) – olyan mértékben, mint ahogy a gazdasági növekedéssel –, amelyből az egész társadalom él és amelynek mindent alárendel – foglalkozik.(Mit is jelent itt a népegészségügy?[2] magyarul inkább a politikailag semlegesebb közegészségügy kifejezést használjuk[3]).

Így aztán nem csodálkozhatunk, hogy az első fázisban a mellébeszélés, a veszély alábecsülése, a lavírozás elfogadott, attól függetlenül, hogy pont ezek következtében növekszik a fertőzés. Hogy minden nemzet kezdetben így reagált, az nem ellenérv, hanem csupán a „rendszerszintűséget” jelzi. Mindannyian, Kína, Olaszország, az USA vagy éppen Németország csak egyet akar: az üzlet lehetőleg nagy és zavartalan növekedését.

Ez az álláspont döntő szerepet játszik a válságkezelés politikájában. Ha ugyanis a vírus a nép egyre nagyobb mértékű megfertőzésével a „mi” vállalatainkat, a „mi” külkapcsolatainkat, a „mi” tőzsdénket, sőt talán a pénz egész körforgását támadja meg, akkor cselekedni KELL. Akkor először is az üzletet kell LEÁLLÍTANI – ami egy totális katasztrófa egy kapitalista gazdaságban – azért, hogy valamikor megint mindent életre lehessen kelteni.

Harmadik fázis: itt a válság!

Egész Németországot március 13-a óta válság-módra állították át. A cél, hogy „megnyerjük a harcot az áruló vírus ellen”. A népegészségügy érdekében és különösen „védelemre szoruló időseink érdekében” – akik életkörülményei az állandóan növekvő elszegényedés mellett ez idáig a kutyát sem érdekelték – a köztársaság üzleti életét részben bekorlátozták.

Na, mindazok a lehetséges intézkedések, amelyeket tegnap még teljesen feleslegeseknek, sőt lehetetlennek, „túlreagálásnak”, és az államot károsító „pánikcsinálásnak” minősítettek, lépésről lépésre bevezetésre kerülnek. (Mellékmegjegyzés: a köztársaság Zamperoni[4]-jai és Plasberg[5]-jei még néhány nappal ezelőtt is tévesnek, érdekorientáltnak, de semmiképpen sem célirányosnak nevezték és háttérbe szorították azokat a követeléseket, amelyek gyors és hatékony intézkedéseket kértek számon és a német egészségügynek a politika által előidézett állapotát kritizálták.) Most, a kormány politikájának megváltozása után azt kérdezik: Nem történik ez túl későn? Nem túl nagy a habozás? Így kezeli a „kritikai” állami televízió a véleményszabadságot az országban – egészen eltérően az egyetlen, a kormányzat vonalát képviselő (gleichschaltet) autoriter Kínától.

A kormányzati közbeszéd szerint: Le kell lassítanunk a vírus terjedését, annak érdekében, hogy megőrizzük egészségügyi rendszerünk működőképességét (l. erről még lejjebb.) De még akkor is, amikor a „népegészségügy” prioritásáról beszélnek, nincs szó arról, hogy milyen kormányzati intézkedések érvényesek a konkrét, egyedi esetekre.  A német kormány nem hozza meg azokat a döntő lépéseket, amelyeket Kína bevezetett.

A kínai népköztársaság egész nemzeti termelésének nagy részét 12 hétre leállította, Wuhan válságrégió határain túl is – amelyet a FAZ (Frankfurter Allgemeine Zeitung) 2020-03-12.- számában „az emberiség rendkívüli lépéseként” méltatott, de ezen kívül tudomást sem vett róla. Németországban az emberek nem ennyire „hisztérikusak”. Németország azóta bezárta az iskolákat, javasolja a magán aktivitások korlátozását, mindezeket egyre szigorúbban vezeti be és kéri számon.

Ezzel a kormányzat számtalanul sok „kis üzletet” (vendéglátás, turizmus, fitness-stúdiók, kulturális intézmények és a kiskereskedelem egy része) korlátoz. A nagy business (termelés, bankok, kereskedelem) ezzel szemben – a kormány nézete szerint még olyan sokáig, ameddig csak lehet – működjön normálisan. Az olasz egészségügyi szakemberek figyelmeztetései, hogy Németország NE ismételje meg Olaszország hibáit, a kis lépések politikáját, következmények nélkül maradnak. 2020.03.22.-e óta Olaszország termelését az „életfontosságú ellátás” kivételével leállította, miután az előző nap 800-an haltak meg. 

Az a logikus és kézenfekvő ellenérv, hogy munkába menet és a munkahelyen is meg lehet fertőződni, még senkitől sem hangzott el Németországban.

Közbenső következtetés: a német vezetés hozzájárul a relatíve magas fertőzési számokhoz „kontrollált átfertőződési” stratégiájával és a lépésről-lépésre történő „shutdowns-al”, leállásokkal.

A fertőzöttek túlnyomó többségét „házi karanténba” küldi (ahol, mint kínai példákból tudjuk, a fertőzések 75 %-a történik); azokat, akiknek betegsége „súlyos lefolyású” átutalja az egészségügyi rendszer felelősségébe, amiről tudjuk, hogy „a világon az egyik legjobb” – Spahn egészségügyi miniszter szerint – és a legjobban felkészült.

Ezen a ponton súlyos felelősség hárul a KORÁBBI politikai döntésekre.

A német egészségügy

A koronavírus-válság a német egészségügy néhány súlyos hiányosságát hozta felszínre – különösen, a páciensek oldaláról nézve – amelyek megoldását az érintettek már évek óta követelik.  Amelyekről már számos információ jelent meg, itt csupán felsorolásszerűen:

• Kórházak: az esetenkénti átalánydíj bevezetése, a költségfedezet elvének megszüntetése, és ezáltal a klinikák kikényszerített nyereségorientáltsága mindig és szükségszerűen felvetik a „túlzott kapacitások” a „túl sok ágy” és a „túlzott készletezés” nyereségorientált kérdéseit – ez ugyanis az alapja az intézmények gazdasági sikerének.

Az „ágyhegyek” masszív leépítése és a klinikák folyamatos „halála“ (bezárása) ellenére a közvéleményben zajló viták – a Bertelsman Alapítvány által irányítottan – továbbra is folynak. Még néhány hónappal ezelőtt is, párthoz való hovatartozástól függetlenül hangos volt a közvéleményben a követelés a kórházak számának felére csökkentésére Németországban. ...A krónikus „egészségügyi gondozó hiánnyal” küszködő német egészségügy ezért még megközelítőleg sem felkészült egy járványra – eltérően Kínától vagy Vietnámtól, amelyek a 2002-es SARS-járvány után kapacitásaikat és vészhelyzeti – infrastruktúrájukat erősen kiépítették.

• Gyógyszeripar: A gyógyszeripar nyereségérdekeinek állami elismerése azzal a következménnyel járt, hogy elsősorban olyan gyógyszerek kutatása folyik, amelyek tömeges felhasználásra számíthatnak. Ez oda vezetett, hogy sem új antibiotikumok után nem kutatnak (jóllehet az eddigi antibiotikumok az állattenyésztésben való felhasználásuk következtében hatástalanok), sem pedig a koronavírus-járványok következményein sem dolgoznak (előzmények a 2002-es SARS, majd pár ével később a MERS), mivel mindkét járvány nem terjedt el eléggé ahhoz, hogy egy ellengyógyszer kifejlesztése a gyógyszeripar számára kellően megérje. A termelés olcsóbbá tétele érdekében a gyógyszerek előállítását pedig kihelyezték Kínába, ill. Indiába, amelynek következménye most a termelés kiesése és ellátási nehézségek. Ugyanez érvényes az egészségügyi védőruhákra, felszerelésekre és fertőtlenítőszerekre.[6]
• Gondozás:Az egészségügyben uralkodó, államilag elfogadott bérdömping következménye az egészségügyi dolgozók alacsony száma. A túlterhelés és a rossz fizetések oda vezetnek, hogy még a mikroszkopikusan alacsony szinten megállapított alkalmazási kvóták által biztosított álláshelyek is részben betöltetlenek. Ahelyett azonban, hogy a munkaidőn és a munkabéren javítanának, ehelyett az egészségügyi miniszter inkább orvosokat és ápolókat hív be külföldről, Mexikóból és Boszniából, akik szerencsére igénytelenek és olcsók. A kórházakban a kollégák és páciensek körében szükségszerűen fellépő nyelvi nehézségeket nem szabad eltúlozni – éppúgy, ahogy azt sem, hogy a szakképzett egészségügyi dolgozók németországi foglalkoztatottsága miatt súlyos hiány jön létre a saját országaikban. Amikor jelenleg politikusaink egyhangúan köszönetet mondanak „a mi hőseinknek” a vírus elleni harcban, akiknek teljesítménye pénzben egyáltalán nem mérhető, akkor ez, finoman fogalmazva, cinikus. Hiszen a múltban éppen ők, a politikusok okozták ezeket az állapotokat, amelyeket csupán a „hősök” tudnak leküzdeni, akiknek jó fizetés ugyan nem, de egészen sok tisztelet jár. Taps!!
• Páciensek: Azok az emberek, akiket a vírus megfertőz, nem egyszerűen természettől fogva olyanok, amilyenek. Az, hogy számos „előzetes betegséggel rendelkező fertőzött” súlyos betegségi lefolyást mutat, emlékeztet arra, hogy a 21. században a légzőszervi megbetegedések száma igen magas. Mindez nem a jó levegőnek, hanem annak az emissziónak a következménye, amivel az embereket leterhelik a munkahelyen és a közlekedésben – a munkavédelem, a finompor terhelés stb. állami engedélyezési szintek alapján.

Tehát politikai döntések – a mi esetünkben tegnapi döntések – állították elő azt a helyzetet, amilyen az egészségügyi rendszerünk „állapota”, amelyek hiányosságai egyáltalán nem csak a koronavírus járvány kezdete óta állnak fenn.

A jelenlegi fázisban személyes tapasztalataim szerint egyébként – a WHO ajánlásai ellenére sem – nem éppen kiterjedő a tesztelés. Kis ismeretségi körömben pontosan 3 személyen (mind hármójuknak súlyos tünetei voltak, egyikük 80 év feletti, egy másikuk maga is gondozó) többszöri kérésük ellenére SEM végezték el a tesztet. Mindezt Nord-Rhein-Westfaliában, a járvány egyik német hotspot-jában(gócpont)!

Ez azt jelenti, hogy már a tesztek megkaparintása része a német kiválasztásnak, szelekciónak (triage[7]). Kinek van elég befolyása és talán elegendő személyes harci képessége ahhoz, hogy eredményes legyen és megkapja a megfelelő kezelést? A maradék pedig vessen magára. Ami a fertőzések árnyékszámait illeti, a német tesztek nemzetközi összehasonlításban igen visszafogott gyakorlata gyanús feltételezésekre ad okot.

Ha ezek a feltételezések azon alapszanak, hogy sem elegendő anyagi, sem pedig személyi kapacitás nem áll rendelkezésre a tesztek elvégzéséhez, akkor a német egészségügyi miniszter dicsérete ebben a tekintetben is meglehetősen alaptalan. Közben Vietnamból rendeltek meg teszteket.[8]

Mellékgondolat: Ha a koronavírus-válság miatt néhány „döntéshozó” finnyás lesz, mert a FAZ-kiadója a gyógyszeriparban a „piac kudarcát” állapítja meg, és az ágazat kutatásainak, árképzésének, és termékfejlesztésének állami ellenőrzését követeli, és mert Macron állítólag az egészségügyi rendszer döntő átalakítását tervezi, akkor az lehet a benyomásunk, hogy a „neoliberális dogmák” bizony inognak. 

Mindazonáltal a „neoliberalizmus” soha nem volt egy igazán találó megnevezés és különösen nem terjedt el, mint olyan kifejezés, amely éles kritikája annak, amit az uralkodó elit az utóbbi 30 évben elkövetett.

Azért nem a megfelelő megnevezés, mert a fogalom azt a feltételezést ébreszti fel, mintha a neoliberalizmus egy gondolkodási irányzat lenne, amely a szociális partnerségre épülő „rajnai kapitalizmusba” egyszerűen betört volna, és minden lehetségest gonosszá tett, mint pl. az egészségügy privatizálása és ökonomizálása.

Ehelyett le kell szögezni, hogy egy kapitalista vállalati igazgató teljesen konzekvens akkor, amikor azt követeli, hogy lehetőleg minden állami feladatot magán üzleti területekké átalakítsanak át.[9]

Nem lehet azt a kérdést objektíven megválaszolni, hogy a nemzeti kapitalizmusnak mennyire van szüksége az államra ahhoz, hogy egyrészt működőképes, másrészt versenyképes legyen. A kérdésnek a versenytől függő megválaszolása sokkal inkább magának a versenynek az eredménye: csődökkel, balsorssal és szerencsétlenségekkel együtt.

*************

Kitekintés: Egy levél Kínából

Liu Zhe ismerősöm levele, aki szüleivel együtt néhány hete önként vállalt karanténban él, nemrég érkezett meg hozzám. Mindenekelőtt nyilvánvalóvá teszi, hogy esetleges fertőzéshordozók, fertőzöttek, orvosok és kórházak nem maradnak magukra abban, hogy az általuk tapasztaltakra egyedül reagáljanak. Mindez persze az állami befolyás autoriter megjelenési formájaként is értelmezhető.

„Az első lépés ezekben a centrumokban egy CT-szkennelés, mobil szkennerekkel, amely napi 300 tesztet tud egy nap alatt elvégezni. Amennyiben itt anomáliák merülnek fel, akkor a már ismert torok-tesztet végzik el. A megvizsgált emberek, csak akkor mehetnek haza, ha a teszt negatív. Amennyiben a teszt eredménye nem születik meg aznap, az érintett személyek speciális hotelekben, hostelekben töltik az éjszakát. A pozitív teszteredményű személyeket azonnal speciális felvevő-centrumokba viszik, amelyek a szükséges ágyakkal és egészségügyi és más berendezésekkel rendelkeznek. Ezek stadionok vagy nagyobb épületkomplexumok, amelyek az igényeknek megfelelően kerültek kialakításra.

Az emberek addig élnek itt, amíg meg nem gyógyulnak. Természetesen ezek az emberek kapcsolatban állnak egymással és megfelelő egészségügyi ellátásban részesülnek. Ha a betegség tünetei súlyosabbakká válnak, akkor a megfelelő szükségintézkedéseket végrehajtják. Ezek a centrumok semmiképpen sem Gulág-ok. Az itt tartózkodó emberek szabadok és a szociális aktivitások minden formáját végezhetik.

Csak azok hagyhatják el ezeket a központokat, akik a Covid-19 betegségből meggyógyultak. Semmilyen körülmények között sem engednek haza valakit covid-19 vírussal, mivel a fertőzések 75 %-a otthoni környezetben történik. A fertőzésgyanús esetek otthoni karanténja teljesen kontraproduktív. …Éppen ezért, minden Covit-19-el fertőzött személyt kikérdeznek, milyen társadalmi kapcsolatai voltak az utóbbi napokban és minden ilyen kapcsolati személyt felkeresnek és a megfelelő teszteket elvégzik rajtuk.

Ezekkel az intézkedésekkel Kínának sikerült az új fertőzéseket szinte teljesen visszaszorítania, és természetesen a minden területre kiterjedő ellenőrzéseket és az ebből származó izolációt továbbra is egész Kínában fenntartják. Így lehetővé válik, a katasztrofális járvány terjedésének megakadályozása. Csak akarni kell és főleg tenni. Mivel a kínaiak tudják, hogyan kell eljárni a járvánnyal szemben, ezért kínai szakemberek nagyobb teamjeit azonnal meg kell hívni Németországba, akik a német hatóságokkal együttműködve menedzselik a megfelelő intézkedéseket”

2020. 03.22-én German Foreign Policity[10] arról tudósított, hogy Németország az egyetlen európai ország, amelyik a kínai segítséget nem vette igénybe.

Következtetés

Az egészségügy állapotára vonatkozó kritikákra – a közvélemény, a tudomány és a szakszervezetek részéről – a politikai vezetés fütyült az utóbbi években. Azokat a Kínából érkező információkat, amelyek figyelembevételével az első fertőzésekre már felkészülten lehetett volna reagálni, érdektelennek nyilvánították.

Christian Y. Schmidt nem virológus február közepén figyelmeztetett, hogy a vírus Európát is elérheti.  Ugyanebben az időpontban az illetékes szervek azt nyilatkozták, hogy mindent kézben tartanak. Minden azóta tett intézkedés – szociális kapcsolatok leszűkítése, a távolságtartás, gyülekezések és rendezvények betiltása, iskolák bezárása, határok lezárása – túl későn jött. A lockdown (teljes zárlat) is túl későn fog megvalósulni. Már nem arról szól a dolog, hogy mi fog történni, hanem arról, ami már régóta megtörtént.

Junge Welt, 21./22.3.2020

Tehát így jött létre a „válság” a jelenlegi formájában. A fertőzések számai politikai döntések PRODUKTUMAI, KÖVETKEZMÉNYEI – éppen úgy, ahogy az egészségügyi rendszer, amellyel most a fertőzéseket le kell küzdeni, és amelyekkel éppen hogy nem lehet leküzdeni. A politika számára a dolog pont fordítva áll: szerintük a politikának avval kell foglalkoznia, ami éppen van.

Hogy a politika tegnap még rendelkezett volna megfelelő eszközökkel, és csupán a politikai akarat hiányzott ezek bevetésére, mert a politika szerint a napirenden más célok voltak, mint az „ellátás” biztosítása nemcsak a normál életben, hanem a szükséghelyzetekben is, erről a politika nem akar tudni – most a jelszó „előre kell tekinteni” és a „szükségessel” kell foglalkozni….

Hogy a válságpolitika árát kik fizetik meg, világos.

Még egyszer: Lehetetlen, hogy Németországban még ne követeljük minden – nem életfontosságú munkahely bezárását! Akik a károkat elszenvedik, azoknak ma még gúnyolódás jár, de sajnos nem sokáig!

+++++++++++++++

A kancellárasszonynak és a minőségi újságíróknak „most” tűnik fel, hogy kik azok, akik az élelmiszert behordják, az üzletek polcaira kipakolják, a szemetet elviszik, az embereket, ha betegek gondozzák. Ezeket az embereket – akik pedig ezt hangoztatják is –„nagyon rosszul fizetik meg.”

A kérdés csupán, hogy ki gondoskodik erről tulajdonképpen. Vajon „a mindennapjaink hősei” jól teszik-e, ha a politikára bízzák magukat. Hogy az ész és a személyes jóllét szempontjából nem lenne tanácsosabb számukra, hogy nagyobb „távolságot” tartanának ettől az államtól, kalkulációitól és gazdaságától.

 

A szerző, Dr. Renate Dillmann, újságíró, a szociálpolitika docense.

Könyvei:

Dillmann: China - Ein Lehrstück, (Kína – tanulságos eset) VSA-Verlag Hamburg 2009 – jelenleg csak e-book formájában kapható:  als eBook erhältlich

Dillmann/Schiffer-Nasserie: Der soziale Staat (A szociális állam), VSA-Verlag Hamburg 2018

A cikk eredetileg 2020.március 20-án jelent meg és itt olvasható:
https://www.heise.de/tp/features/Angst-vor-dem-Virus-Vertrauen-auf-den-Staat-4688810.html?seite=all

 

Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó

 

[1] L. A 2020. március 30-i   Frankfurter Neue Presse cikkét: https://www.fnp.de/frankfurt/coronavirus-sars-cov-2-ausgangssperre-deutschland-pandemie-covid-19-13608075.html

[2] https://www.heise.de/tp/features/Was-heisst-hier-Volksgesundheit-4687559.html

[3] http://www.kislexikon.hu/kozegeszsegugy.html - a ford.

[4] https://de.wikipedia.org/wiki/Ingo_Zamperoni

[5] https://de.wikipedia.org/wiki/Frank_Plasberg

[6] Jürgen Kaube/Joachim Müller-Jung: Ein Patient ist kein Kunde. FAZ 12.3.2020

[7] https://pflege-professionell.at/triage-in-der-notaufnahme

[8]  Junge Welt, 19.3. Ein ähnlicher Mangel gilt für Atemschutzmasken, medizinische Schutzbekleidung, Desinfektionsmittel und Beatmungsgeräte https://www.german-foreign-policy.com/news/detail/8224/

[9] Erről részletesebben: A szociálpolitika ökonimizálása 2020. Mehr dazu im Kapitel Ökonomisierung der Sozialpolitik und Agenda 2020 in: Renate Dillmann/Arian Schiffer-Nasserie, Der soziale Staat. Über nützliche Armut und ihre Verwaltung - Ökonomische Grundlagen/Politische Maßnahmen/Historische Etappen. Hamburg 2018, https://www.vsa-verlag.de/nc/detail/artikel/der-soziale-staat/

[10] https://www.german-foreign-policy.com/news/detail/8224/