Gabriele Rollnik a 70-es években a Június 2. Mozgalom, baloldali terrorista csoport tagja volt. Az idő akkor nem volt érett a forradalomra, mondja ma. De meg kellett kísérelni a fegyveres harcot – még akkor is, ha az áldozatokat követelt. Nem bánta meg, hogy részt vett a mozgalomban.

A Június 2. nevű nyugat németországi szélsőbaloldali terrorista csoport tagjaként részt vett Walter Palmers vállalattulajdonos elrablásában, Bécsben. Mi volt az ön szerepe az akcióban? 

Gabriele Rollnik: az illegalitásban pénzre van szükség. Ezt akartuk ezzel az elrablással megszerezni. Mivel néhány részlete az akciónknak nem ismert, csak részben tudok erről beszámolni. A Június 2. Mozgalom mindenesetre vállalta a felelősséget tettéért. Illegálisan tartózkodtunk Bécsben, a szokásos felszereltséggel, két lakásunk volt. Az előkészületek sokáig eltartottak, ki kellett ismerünk magunkat a városban.

A Június 2. Mozgalom és a Rote Arme Fraktion (RAF, Vörös Hadsereg Frakció) Németországban volt aktívak. Miért akkor egy rablás Becsben? 

Abban bíztunk, hogy klasszikus bűncselekménynek tudjuk feltüntetni az akciót, politikai háttér nélkül. Azért választottuk Ausztriát, mert ott kevésbé ismertek minket, ezért kevesebb problémánk volt a körözéssel, mint Németországban. Jóllehet, hozzá kell tennem, hogy a körözések nem nyugtalanítottak minket igazán. Hamis papírjaink voltak, és biztonságban éreztük magunkat az illegalitásban.

Hogyan viselkedett Walter Palmers? 

Amikor megláttuk, igazán megijedtünk. Nem gondoltuk volna, hogy ennyire rossz állapotban van. Igyekeztük megnyugtatni őt és világossá tenni számára, hogy nekünk a pénz a lényeg és neki nincs semmi félnivalója. De ő nagyon bizonytalan volt és persze egy emberrablás egy csúnya erőszakos helyzet. Egyik tagunknak mindenképpen egy gyűrűt akart ajándékozni. Ő ezt nem akarta, de Palmers ragaszkodott hozzá. Talán azt gondolta, ha a csoporttagunk nem fogadja el tőle a gyűrűt az számára nagyon rossz előjel. Úgy hogy a csoporttagunk elfogadta a gyűrűt, de Palmers a szabadon engedésekor a gyűrűt becsúsztatta Palmers zakójának zsebébe. Mi Palmerstől pénzt akartunk, nem a gyűrűjét.

Miért, mi a különbség? A Palmers vállalat Palmers nevét viseli, ez az ő pénze, az ő gyűrűje. 

Minden gazdagság valakiknek a kizsákmányolására épül. Nem volt semmi gondunk azzal, hogy azt mondjuk: szükségünk van pénzre és ezt a pénzt onnan szerezzük meg, ahol sok van. Ez eltulajdonítása annak, amit valaki korábban maga tulajdonított el. A Palmers vállalatnak mindenütt vannak üzletei és még ma is prosperál. A 31 millió schilling akkoriban nem csökkentette lényegesen a gazdagságát. De a gyűrű biztosan egy személyes kapcsolatot jelentett volna. Emlékek kötődnek hozzá. Az nem a mocskos tőke, hanem valami más lett volna. 

A pénzátadás körül számos legenda kering. 

Pedig nem volt semmi különleges. Palmers fiát különböző kávéházakba küldtük, ahol fel kellett minket hívnia vagy mi hívtuk fel, mint pl. a Cafe Aida-ban. Ott megmondtuk neki a következő találkozóhelyet. Így tudtuk megfigyelni, hogy vajon a rendőrség követi-e? Végül egy előttünk lévő taxiba kellett beszállnia és ott kellett hagyni a pénzzel teli bőröndöt. De világosan meg kell mondanom: ha nem kaptuk volna meg a pénzt, Palmerst akkor is szabadon engedtük volna. 

Palmers elrablása viszonylag simán zajlott le. De Günther von Drenkmann elrablása nem. A berlini kamarai bíróság elnökét 1974-ben a mozgalom tagjai megölték. 

Ez a Holger Meins (RAF tag) halála utáni akció volt. Holger Meins a börtönben 57 napos éhségsztrájk után, amellyel teljesen elkülönített fogva tartása ellen tiltakozott, meghalt. Mi ezt mindig gyilkosságnak tartottuk, az állam tudatosan hagyta meghalni. Günther von Drenkmann elrablásával Holger Meins fogva tartási körülményeinek megváltoztatását akartuk kikényszeríteni. Drenkmann azonban védekezett és eközben lelőtték. Ettől függetlenül ezért az a csoport a felelős, aki ezt végrehajtotta.

Mindez több évvel Palmers elrablása előtt történt. Ez után a gyilkosság után nem volt önkritika a csoportban? 

Dühösek voltak amiatt, hogy a helyzet ennyire kicsúszott az ellenőrzésünk alól. Másrészt akkor valóban úgy gondoltuk: egy életért egy életet. Holger Meins-nek azért kellett meghalnia, mert az állam számára a feltétel nélküli alávetettség a szabály. Erre volt válaszunk az emberrablás, hogy követelésekkel léphessünk fel az állam felé. Ez aztán meghiúsult. De tudom, hogy számos baloldali számára ez az akció megkönnyebbülést jelentett, mert ezzel azt a tehetetlenséget lehetett relativizálni, amelyet Holger Meins halála váltott ki. 

Egy életért egy életet: ez a meggyőződés már a csoport megalakulásánál is jelen volt? 

Ez egy morális állásfoglalás, amikor az erőszakról vitatkozunk. A mi politikánk nem a bosszú politikája volt. Mi meg akartuk változtatni a dolgokat. Mindig arra törekedtünk, hogy ne legyenek áldozatok. A Június 2. Mozgalom ebben különbözött a RAF-tól. Drenkmann elrablásának kísérleténél ez nem sikerült. 

Ennek ellenére voltak kísérletek arra, hogy a Június 2. Mozgalmat összeolvasszák a RAF-al. Ön ebben vezető szerepet játszott. Miért? 

Lorenz elrablása után (Peter Lorenz CDU politikus 1975-ben történt elrablásával a Mozgalom több bebörtönzött terrorista szabadon bocsátását érte el) gyakorlatilag az egész csoportunkat elfogták. Berlinben a Lehrter Strasse-i börtönben kapcsolatban tudtunk lenni egymással és együtt tudtuk megtervezni a szökést. Kulcsot másoltunk és különböző dolgokat beszereztünk. Így tudtunk a könyvtár egyik ráccsal nem biztosított ablakán keresztül megszökni. 4-en voltunk, nők. 3-an a Június 2. Mozgalomból egy nő a RAF-tól. A Lehrter Strassen sokat gondolkodtunk azon, hogy hogyan tovább? Hogy külön vagy együtt? A RAF azonban egy különleges csoport volt, nem volt érdekelt abban, hogy két egyenrangú csoportból álljon.  Később egy kis csoport – akkor én már börtönben voltam – csatlakozott a RAF-hoz. Utólag úgy tűnik nekem, hogy mindkét csoport már a felbomlás felé közeledett. A börtönben még üdvözöltem a csatlakozást. 

1975 áprilisában a RAF megrohamozta a stockholmi német követséget és két túszt megölt. Ez nem volt visszariasztó egy olyan mozgalom számára, amelyik nem akart áldozatokat, ahogy ön mondja?

Mi a RAF-ot egy olyan csoportnak tekintettük, akik a rendszert akarták megdönteni. Ők az elvtársaink voltak. Legfeljebb azért bíráltuk őket, hogy egyszerűen beülnek egy követségre. De világos volt, hogy az ellenfélnek több lehetősége is volt arra, hogy körülzárják őket. Mi mindnyájan nemzetközi összefüggésekben értékeltük az akcióinkat, mi nem csak a Szövetségi Köztársaságot akartuk felszabadítani, hanem az egész világot akartuk megszabadítani a kapitalizmustól.

Hol volt a súlypont?

Mindkét csoport arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy ki kell szabadítanunk a Stammheimer-i börtönben fogvatartottakat (Andreas Baader, Gudrun Ensslin, Jan-Carl Raspe). A bebörtönzöttek nagyon fontos személyek voltak, a kiszabadításuk óriási győzelmet jelentett volna. Akcióink másik fő iránya a NATO elleni támadások voltak. Erről is beszéltünk a RAF-al. De ők – mialatt mi Bécsben voltunk – a Schleyer-akciójukkal kész tények elé állítottak minket. (Hans Martin Schleyer-t, a gyáriparosok szövetségének elnökét, egykori náci funkcionáriust, a RAF 1977-ben elrabolta és megölte.) Mialatt mi egy pénzszerzési akciót terveztünk, amely mindkét csoport számára pénzforrást jelentett volna – a Palmers pénz egy része a RAF-hoz ment, egy másik része a palesztinokhoz – ők végrehajtottak egy akciót, amely mindenki számára nagyon nagy kockázatot jelentett. Számunkra azonnal világos volt, hogy az akció kudarca az egész fegyveres ellenállást veszélyeztetheti.

Aminek az ön számára 1978-ban Bulgáriában lett vége.

Egy bolgár strand kávézójában fogtak el minket, ahol még megpróbáltunk menedéket kérni. De Bulgária érdekelt volt a Nyugat Németországgal való gazdasági együttműködésben, ezért engedélyezte a német hatóságoknak a célzott körözést. A körözési akció vezetője, Scheicher, egy régi náci a BKA-ból (Szövetségi Bűnügyi Hivatal) azt mondta nekünk a repülőgépen: „Most szépen haza megyünk, a Birodalomba”. A rothadt náci banda mélyen beágyazta magát a rendszerbe. A rendőrségen, az igazságszolgáltatásban, a Szövetségi Köztársaság vezető funkcióiban, mindenütt ott voltak.1978: Berlin körözi a RAF és a Június 2. Mozgalom terroristáit. Jobbra lent: Gabriele Rollnik. (c) Konrad Giehr/DPA/Picturedesk.com

A 70-es években abbahagyta a tanulmányait azért, hogy egy gyárban dolgozzon.

A munkásosztállyal akartam szövetkezni, ezért egy futószalag mellett dolgoztam. Ott számos Törökországból, Olaszországból származó nő dolgozott, az un. „vendégmunkások”, akik a munka után siettek haza a gyerekeikhez és a férjeikhez. Én az egyetemisták köreiben mozogtam. Nem volt semmilyen kapcsolat a munkatársaim és az én lakóközösségekben-kommunákban (Wohngemeinschaft – WG.) töltött életem között. Világos lett számomra, hogy azzal, hogy nekik a szalag mellett valamit elmagyarázok, nem érek el sokat.

És ez nem volt intő jel az ön számára, hogy az agitáció kurdarcot vallott tervéhez hasonlóan a forradalom sem fog működni?

Nem. Azt gondoltam, hogyha így nem megy, akkor másként kell megpróbálnunk. Számomra és a többiek számára is arról volt szó, hogy valamit el kell kezdenünk, amit mások követnek. Mi a munkások harcát akartuk intenzívebbé tenni és a sztrájkokat támogatni, de ez nem történt meg.

Hogyan fogadja önt ma a német társadalom?

Elfogadnak. Mindig nyíltan vállaltam a múltamat. Még akkor is, ha mintegy nyilvános és egyértelmű előírásként létezik, hogy a fegyveres harcot el kell utasítani, és tilos még gondolkodni is arról, hogy milyen okai voltak. Nekünk fel kellett venni a harcot az akkori – kitörés – jellegű társadalmi változások továbbviteleként.

Ezen logika alapján „elfogadható volt” emberi életeket kioltani

Mindent megkíséreltünk annak érdekében, hogy elkerüljük az áldozatokat és Drenkmann-t mégis lelőtték. Ha egy rendszer ellen harcolunk, akkor mindkét oldalon áldozatokkal kell számolnunk. Ez nem igazolása az kioltott emberi életeknek. De ez az egész vita ettől hazug. Azoktól, akik menekültek tízezreit hagyják megfulladni, nem fogadok el kioktatást. Mi a világot akartuk megváltoztatni és meg voltunk győződve arról, hogy tetteinkkel utat nyitunk a változásoknak.

Ön egyszer azt mondta, hogy az áldozatok családjainak joguk van ahhoz, hogy gyűlöljenek olyan csoportokat, mint amilyen az önöké volt.

Nem vonom kétségbe ezt az igényt. De én nem tenném. Ugyanakkor nem hiszem, hogy közös találkozásokkal a veszteséget pótolni lehet.

Nyilván nem erről van szó. Talán szeretne valaki az áldozatok családtagjai közül a terrorista csoport tagjainak szemébe nézni?

És utána? Mi egy politikai kontextus keretében cselekedtünk és a harcot elveszítettük. Én ezért 15 évet éltem fogságban. Mindenki, aki cselekszik, felelős a tetteiért. Ez a mi felelősségünk, a mi bűnösségünk, többet és mást nem tudok erről mondani. Nem tudom, hogy valaki bocsánatot kért-e Holger Meins apjától.

Gyakran mondják önről, hogy nem érez bűnbánatot.

Korábban kiszabadultam volna a börtönből, ha azt mondtam volna: megbántam. De nem teszem ezt. Akkor a mi kísérletünket szükségesnek tartottam. Ez hozzátartozik az életemhez. Tudom, hogy az a harc kudarcot vallott. Továbbra is azt gondolom, hogy a rendszert meg kell változtatni, hogy a kapitalizmust fel kell számolni. Az utat ehhez a mostani generációknak kell megtalálniuk.

Részt vesz a választásokon, elmegy választani?

Nem. Nem hiszem, hogy a választásoknak bármilyen hatásuk is lenne, nem hiszem, hogy a lakosság a választásokon való részvétellel bármit is meg tudna változtatni.

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

RAF terrorista csoportról

A nyilvánosságban leginkább a „Baader-Meinhof banda” néven ismert szélsőbaloldali terrorista csoport, a Rote Armee Fraktion (RAF– Vörös Hadsereg Frakció) mintegy két évtized alatt több mint 30 ember ölt meg. 1998-ban feloszlatták magukat. A RAF harca a „monopolista burzsoázia ellen” irányult, akiket „városi gerilla csoportként” terrorakciókkal kíséreltek meg provokálni.
A RAF létrejöttének politikai hátterét a Német Szövetségi Köztársaságban többek között a Kommunista Párt 1956-ban történt betiltása, a fegyverkezés újbóli beindítása, az USA által vezetett vietnámi háború német támogatása, a szükségállapot újbóli bevezetése, Benno Ohnesorg egyetemista halála Nyugat-Berlinben 1967. június 2-án, a perzsa sah látogatása ellen szervezett tömegtüntetésen, valamint az 1968-as mozgalmak adták.  A csoport RAF néven először 1970-ben jelent meg Nyugat-Berlinben, a fogvatartott áruházi gyújtogató Andreas Baader kiszabadításakor. Az újságíró, Ulrike Meinhof akciója során a büntetésvégrehajtás egy tagját meglőtték.  Meinhof kijelentette, hogy ez a „tehetetlenség befejezését” jelenti, és megkezdik a „Rote Armee Frakció kiépítését”, hogy fegyveres harcot folytassanak a rendszer ellen és megszervezzék a proletariátust.
Az ezt követő években a csoport bankrablásokat, gyilkosságokat és robbantásokat hajtott végre, többek között az USA Frankfurt am Main-i főhadiszállása ellen. 1972. júniusban a RAF vezetőit – Baader-t, Holger Mains-t és Jan-Carl Raspe-t Frankfurtban, Gudrun Esslin-t Hamburgban, Brigitte Mohnhaupt-ot Nyugat-Berlinben és Ulrike Meinhof-ot Hannoverben – elfogták.  Ennek ellenére a „német ősz” során a terrorista akciók folytatódtak 1977-ben. Ebben az évben ölték meg Siegfried Buback szövetségi főügyészt, Jürgen Ponto-t a Dresdner Bank vezetőjét, a gyáriparosok szövetségének elnökét, Hanns-Martin Schleyer-t. Miután egy palesztin csoport repülőgép eltérítése („Landshut” nevü Lufthansa gép) meghiúsult, amellyel az volt a céljuk, hogy kikényszerítsék a bebörtönzött RAF vezetők szabadon engedését, Baader, Ensslin és  Raspe öngyilkosságot követtek el.  Ulrike Meinhof-ot már 1976 májusában holtan találták a cellájában.

Viszont voltak követőik, akik a terrorista akciók sorozatát folytatták. 1985-ben egy terrorista akció során Frankfurt am Main melletti USA légierő támaszpontot megtámadták, 3 USA polgárt megöltek és 23-at megsebesítettek. 1989-ben Alfred Hausen-t, a Deutsche Bank elnökét, 1991-ben a Trauhand (Vagyonügynökség) vezetőjét, Alfred Herrhausen-t ölték meg. 1993-ban a RAF Südhessen tartományban, Wieterstadt-ban felrobbantott egy új börtönépületet. 1993-ban Wolfgang Grams és Birgit Hogefeld elfogásánál Bad Kleinen-ben Wolfgang Grams lelőtt egy határőrt és a lövöldözésben maga is az életét vesztette.
Birgit Hogefeld az 1996-ban, Frankfurt am Main-ban megtartott perében a RAF feloszlatására szólított fel: küzdelmük kudarcot vallott. 1998-ban egy, a nyomozók által hitelesnek tartott nyilatkozatban a RAF valóban kinyilvánította feloszlását: „Ma befejezzük ezt a projektet. A városi gerilla mozgalom a RAF formájában a múlté.”

A „Június 2.-i mozgalom”

Az 1970-es évek elején baloldali, egyetemista és részben erőszak alkalmazását sem kizáró csoport alapította meg Berlinben a „Június 2. Mozgalmat”. A mozgalom elnevezése az alapítók szerint Benno Ohnesorg halálozásának napjára utal, akit a perzsa sah elleni demonstrációban 1967. június 2-án megöltek. Röviddel a hivatalos megalakulás után végrehajtották első támadásukat egy brit jachtklub ellen, két, Berlinben állomásozó szövetséges hadsereg autóját is megtámadták. Ezt követte több robbantás és bankrablás.
A mozgalom tagjai a RAF terrorista Holder Meins éhségsztrájk következtében bekövetkezett halála után elrabolták Günter von Drenkmann-t, a berlini fellebbezési bíróság elnökét. Őt 1974. november 10-én megöltek. A Mozgalom vállalta a felelősséget Drenkmann halaláért, de a tettes kilétét nem árulták el. A csoport elrabolta a CDU-politikus Peter Lorenz-et és ezzel kikényszerítette a RAF valamint a Mozgalom több terrorista tagjának szabadon bocsátását. Bécsben a csoport elrabolta Walter Palmers nagyvállalati tulajdonost és kizsarolt, szabadon bocsátása fejében, 30 millió osztrák schillinget. A pénzt a Mozgalom, a RAF és palesztinai csoportok használták fel.

Adatlap

Gabriele Rollnik 1950-ben született Dortmundban, a 70-es években csatlakozott a baloldali terrorista Június 2. Mozgalomhoz. Részt vett Peter Lorenz CDU-politikus valamint Walter Palmers vállalattulajdonos bécsi elrablásában. Lorenz elrablását követően elfogták, de 3 más társnőjével együtt megszökött a börtönből. Ezt követően hajtotta végre a csoport Palmers elrablását.
Egy újabb börtönszökési akció után (a csoport egyik alapító tagját, Till Meyert a Berlin-Moabit büntetésvégrehajtási intézetből ügyvédnek álcázva kicsempészték), Rollnik-ot társaival együtt Bulgáriában tartóztatták le. 15 év börtönre ítélték, 1993-ban szabadult.

Jelenleg Hamburgban él, ifjúsági- és gyerekterapeutaként dolgozik. Bécsben Bernward Vesper[1] művéből készült a „Die Reise. Ein Trip” (Az utazás, egy trip”), színházi előadáson volt jelen a Werk X.-ben.

Forrás:

A cikk eredetileg 2020. február 21-én jelent meg. L. https://www.diepresse.com/5772533/ex-terroristin-rollnik-ich-bereue-nicht-das-gehort-zu-meinem-leben

Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó

[1] https://de.wikipedia.org/wiki/Die_Reise_(Romanessay)