A 18. század végén a Magyar Királyságban nemzetiségi konfliktus jelei mutatkoztak, amelyek előrevetették a későbbi nemzetiségi konfliktusok árnyait. A vita középpontjában az állt, hogy a soknemzetiségű országban melyik nyelv legyen a hivatalos nyelv. A „halott“ latin, a gyűlölt német vagy akkor mégis a magyar?

1793-ban Kosice, Kassa (jelenleg Szlovákia) járásból egy magyar intézmény elgondolkodtató dolgot jelentett: mindent megpróbáltak, hogy a tanulókat rávegyék, hogy tanulják a magyar nyelvet, azonban minden fáradozásuk hiábavaló volt „…a tanulók minden félelem nélkül eltűntek, úgyhogy 78-an hiányoztak ez egyik osztályból, anélkül, hogy megindokolták volna”. Pont az új kötelező tantárgy oktatásától, a magyar nyelvi órákról maradtak következetesen távolt a tanulók.

1792-ben a magyar nyelvet a 7. cikkely vezette be kötelező tantárgyként a Magyar Királyság minden iskolájában.

Magyar Királyság és kulturális központjai. Cartographia, Budapest / Sulinet.hu

A nyelvi kérdés és kiváltó okai

Mi volt a probléma? A Magyar Királyság soknyelvű ország volt, ahol több mint egy tucat nyelvet beszéltek, egyik sem volt azonban többségségben. Maga a magyar nyelv, körülbelül 2 millió magyarul beszélővel is kisebbségben volt. A latint István király óta (989-1038) igazgatási és kormányzati nyelvként használták, amelyet később a Habsburgok többször is megerősítettek, mint az ország hivatalos nyelvét – jóllehet számos tiltakozás volt már a 18. század óta a latin, mint halott nyelv használata ellen. A kibontakozó nacionalizmus újabb lendületet adott a nyelvvitának. Egy évszázadon keresztül vitatkoztak azon, melyik legyen a királyság hivatalos nyelve.  

A viták közvetlen kiváltó oka az 1790-es években II. József halála volt 1790-ben. Az elhunyt római-német császár és magyar király következetesen korlátozta a rendek hatalmát és németesítési politikájával – a német nyelv kötelező igazgatási és oktatási nyelvvé nyilvánításával – figyelmen kívül hagyta a magyar királyság tradícióit. Egy újabb fenyegető török háború és az ezzel velejáró megnövekedett pénzügyi és katonai igények teremtették meg a lehetőséget érdekeik érvényesítésére a rendek, vagyis a magyar parlament minden képviselője számára, függetlenül etnikai hovatartozásuktól. Így érték el II. Józsefnél, a halálos ágyán, és utódjánál, II. Leopoldnál (1747-1792) nemcsak azt, hogy minden, lényeges reformot visszavegyenek, hanem a magyar parlament összehívását is, abból a célból, hogy hegyre állítsák régi jogaikat.

II. Leopold fogadja a magyar parlament küldötteit (1790). Forrás: Nemzeti Közszolgálati Egyetem

Az 1790/91-es országgyűlés és a nyelvi kérdés

Az 1790/91-es országgyűlésen a nyelvi kérdés első naptól kezdve heves viták kereszttűzében állt. Különösen a magyar rendek – magyar nemzetiségű magyarok – követelték a magyar nyelv hivatalos nyelvként való bevezetését a „halott” latin és a gyűlölt német nyelv helyett. A többi nemzetiség és terület képviselői ezzel szemben saját nyelvük használatáért küzdöttek, vagy ha erre az adott nyelvet beszélők csekély száma miatt nem volt lehetőség, akkor a II. József által bevezetett nyelvpolitika megtartása mellett érveltek. Röviden: maradjon továbbra is a latin az egyetlen hivatalos nyelv. A király képviselői semleges kompromisszum kialakítása mellett érveltek, azaz a királyság közös kommunikációs nyelve mellett, mely azonban nem lehet azonos egyetlen itt élő nép anyanyelvével sem. Ennek a kritériumnak azonban csak a latin nyelv felelt meg.

Már a 18. században is nagyon alacsony volt azoknak a száma, akik latinul beszéltek. Csak humán képzettségűek tudtak olyan mértékben latinul, hogy megértessék magukat ezen a nyelven. A helyi igazgatás tisztviselői is gyakran csekély latin tudással rendelkeztek, nem beszélve az alacsonyabb képzettségű vidéki lakosságról, akik minden erőltetés ellenére sem beszéltek latinul. Ennek megfelelően az ”ország nyelve” nem volt azonos a 18. században az általában a birodalomban vagy a királyságban beszélt nyelvvel.

Bábel tornyának átépítése az 1790/91-es országos parlamentben

1790. június 10-én összeült Budán a parlament. Miközben a különböző nyelvcsoportok képviselői latinul tárgyaltak, a magyarok képviselői magyarul tanácskoztak. A következmény: mindazon személyek kizárása, akik nem tudtak magyarul. Amilyen következetesek voltak eljárásukban, olyan következetesek voltak követeléseikben is. A magyar nemzetiségű küldöttek a magyar nyelv bevezetését követelték üzleti-és oktatási nyelvként a királyság minden területén és a magyar nyelv tudásától tették függővé egy hivatal betöltését.  Tehát gyakorlatilag ugyanazt követelték, mint az általuk annyira gyűlölt II. József németesítési politikája. Az egyetlen különbség volt, hogy ebben az esetben magyarosítást követeltek.

A kevésbé radikális ellenszavazatok a Magyar királyság nyelvi sokféleségével érveltek és avval, hogy a magyar egy kisebbség. A királyság 8 millió lakósából pusztán 2 millióan beszéltek magyarul. Nem lehet az embereket arra kötelezni, hogy a soknyelvű királyságban egyetlen nyelvet tanuljanak, miközben a többi nyelvet teljesen figyelmen kívül hagyják. Így figyelmeztetett, magyar származása ellenére többször is, Izdenczy József báró (1724- vagy 1733 – 1811) a felsőház ülésein: nem veszíthetik el emberek csupán a miatt az állásukat, mert az országban egy nyelvet a sokféle nyelvből nem ismernek. És egyáltalán nem lehet a királyt vagy a királynőt arra kötelezni, hogy magyarul tanuljon! (Ebben az időben még nem volt szokásos, hogy a Habsburg uralkodók és koronahercegek ismerték volna birodalmuk jelentősebb nyelveit.) Ez a követelés, mondja Izdenczy, „átgondolatlan, politikailag káros, gyűlöletet szít mindenki ellen, akik a magyar nyelvet nem ismerik”.

A nem-magyar rendek részéről is nagy volt a tiltakozás. Különösen a horvát rendek tiltakoztak, mert kényszermagyarosítástól és a délhorvát („illyr”) kultúra és nyelv ellehetetlenítésétől tartottak. Erre az ellenállásra is tekintettel figyelmeztetetett Karl Zichy (1753-1826), legfelső bíró, egy udvari tanácsosi konferencián, hogy legalább 100 évig eltartana, amíg a horvátok magyarul megtanulnának – ha egyáltalán hajlandók lennének rá.  A konferencia más résztvevői is kevéssé voltak optimisták abban, hogy a királyság 6 millió nem-magyarul beszélő tagjai, ezt a nyelvet valaha is meg szeretnék tanulni.

Karl von Zichy, a radikális nyelvpolitika egyik ellenzője. www.bildarchivaustria.at/Preview/3535445.jpg

A magyar nyelv, mint a királyság hivatalos nyelvének előkészítése

A rendek különböző képviselőinek fenntartásai ellenére a magyar arisztokraták lépésről-lépésre értek el eredményeket. Az első lépés 1791-ben a 16. törvényi cikkely volt. Ebben a császár és király biztosította a magyar rendeknek, hogy egyetlen idegen nyelvet sem – elsősorban német nyelvről van szó – vezetnek be üzleti nyelvként, a latin azonban a kormányhivatalnokok számára továbbra is kötelező. De a magyar anyanyelvet el kell terjeszteni. Ebből a célból a királyság minden gimnáziumában, akadémiáján és egyetemén a magyar nyelvet mindenki számára biztosítani kell, „akik nem tudnak magyarul és magyarul szeretnének beszélni, vagy mindazoknak, akik a nyelvet már beszélik, de javítani szeretnének magyar nyelvtudásunkon”.

Jóllehet a birodalmi kormány abban bízott, hogy a „német, mint üzleti nyelv” érzékeny témáját ezzel lezárta, azonban a magyar képviselők továbbra is követelték, hogy a magyar nyelvet hivatalos állami-és oktatási nyelvként vezessék be.  Néhány főispán demonstratív módon, magyar nyelven írta meg jelentését. A bécsi központi kormány ekkor olajat öntött a tűzre. Ugyanis az 1791-es 46. törvénycikkelyben előírta, hogy Erdélyben a magyar mellett a német és a latin is hivatalos nyelv. Hogy Erdélyben a legnagyobb nyelvi csoportot, a politikai beleszólás nélküli románokat ezzel figyelmen kívül hagyták, sajátságos. Az erdélyi nagyhercegség, amelyet ma Transsylvania néven ismerünk, speciális jogi státusszal rendelkezett a Magyar Királyságban, egyedi jogi tradíció alapján saját parlamentje és saját kormánya volt (Gubernium). Itt mindenkor a magyar nyelv volt a mindennapok, a levelezés és az oktatás nyelve – ezért is csodálkozott az erdélyi kormány a 46. cikkelyen.

Jóllehet a magyar nyelv hivatalossá tételével szembeni ellenérvekben figyelmeztettek a nyelvi konfliktus kialakulásának veszélyére, és a központi kormány ennek tudatában volt, mégis, elfogadták a magyar rendek további követeléseit. Az 1792. 7. cikkelyben a magyar nyelvet hivatalos szakként vezették be minden felső iskolában. Ennek célja az volt, hogy a következő generációt előkészítsék a következő nagy lépésre: hogy a magyar nyelvet a hivatalos államigazgatás nyelvévé tegyék. Ha valaki tanszéket akart vezetni, akkor annak a szokásos helyi nyelvek mellett kötelezően magyarul is kellett tudnia. Egyúttal megbízták a tanárokat, hogy tanítványaikat a magyar nyelven való kommunikációra bíztassák.

Pandóra szelencéje

Ennek az egyoldalú nyelvpolitikának következménye volt a bevezetőben idézett eset: sok tanuló egyszerűen megtagadta, hogy magyarul tanuljon. Horvátországban, Dalmáciában és Szlavóniában a magyar nyelv választható nyelv maradt, és 20 évvel a rendelkezés bevezetése után és számos motivációs kísérlet ellenére is a hivatalok jelentése szerint a 190-böl csupán 6 tanuló jelentkezett Zágrábban a magyar nyelv tanulására, ahogy erről az Innsbruck-i történész, Lav Šubarić tudósít. Ezzel beigazolódtak az udvari főtanácsos félelmei. Wenzel von Kaunitz (1711–1794) kancellár mindenféle „kényszerintézkedést” ellenzett. „Mert ezek világos bizonyítékai annak, mondja a reformer, hogy a magyar nemzetnek (a Magyar Királyság lakosai) nincs túl nagy kedve ahhoz, hogy megtanulja ezt a nyelvet.” Ez egy „furcsa törekvés”, hogy a Magyar Királyság számos nyelve közül pont a magyar nyelv legyen a hivatalos nyelv, amely iránt a legcsekélyebb tanulási hajlandóság mutatkozik. „A magyar nyelv üzleti nyelvvé emelése ad tempora penultimae diaetae, senkinek sem tetszik” – szögezte le a kancellár.

Az 1792-es parlamenti ülés után a nyelvkérdés politikai szinten kissé nyugvópontra került, miközben a felsőfokú végzettségűek köre továbbra is koncentrált a „magyar nyelvújítás” feladataira. Több parlamenti ülésszak ellenére a következő említésre méltó lépést az 1805-ös parlamenti ülés 4. cikkelye jelentette: De usu linguae hungaricae. Ez a törvény megengedte a magyar nyelv használatát a jogi-és igazságszolgáltatási, valamint államigazgatási ügyekben is. Emellett az iskolákban újból megerősítették a magyar nyelv, mint kötelező szak státuszát. A magyar nyelvkérdés politikai történetében ez a törvénycikk centrális jelentőségű. Lezárta az előző 15 évben zajló vitákat és jogszabályi rendelkezéseket, megnyitotta egyúttal az utat a magyar nyelvnek a Királyság egyetlen állami nyelvvé nyilvánításához (1844). A soknemzetű állam többi nyelvét figyelmen kívül hagyták, a problémákat nem oldották meg, a tiltakozások viszont nagyon hangosak voltak. A későbbi 19. század nemzetiségi konfliktusainak árnyai már megjelentek.

A cikk 2020. febr. 26-án jelent meg és eredetije itt olvasható: https://www.derstandard.at/story/2000114515995/als-niemand-ungarisch-lernen-wollte-sprachenpolitik-im-koenigreich-ungarn-um 

Fordította: Naetar-Bakcsi Ildikó

További irodalom:

Daniela Haarmann, „Sprachreformen im Ungarn des 18. Jahrhunderts“, Jahrbuch der österreichischen Gesellschaft zur Erforschung des 18. Jahrhunderts, (erscheint im Laufe des Jahres 2020).“ (Nyelvi reformok Magyarországon a 18. században).

Daniela Haarmann, „Die Ungarische Spracherneuerung. Einleitung in ein zentraleuropäisches Thema“, (A magyar nyelvújítás, bevezetés egy közép-európai témába). The 18th Century as Period of Innovation, hg. von Harald Heppner und Sabine Jesner, Jahrbuch Gesellschaft zur Erforschung des 18. Jahrhunderts im südöstlichen Europa 2019 2 (Graz: unipub, 2019), 35–49, Link. 

Lav Šubarić, „From the Aftermath of 1784 to the Illyrian Turn. The Slow Demise of the Official Latin in Croatia“, in Latin at the Crossroads of Identity. The Evolution of Linguistic Nationalism in the Kingdom of Hungary, Bd. Central and Eastern Europe. Regional Perspectives in Global Context (Boston – Berlin: Brill, 2015), 193–217.