A nácik 1944 novemberében Budapestet erődnek nyilvánították, és lakóit túszul ejtették. 1944. február 13-án a Szovjet Hadsereg felszabadította Budapestet. A Vörös Hadsereg többször is kijelentette, hogy meg akarja kímélni Budapestet. A nácik nem voltak hajlandók megadni magukat, és ez a magyar fővárost romhalmazzá tette.

Magyarország az 1930-as évek közepe óta volt a fasiszta Németország szövetségese. Annak érdekében, hogy „Nagy-Magyarország” létrehozására vonatkozó kiterjedt terveik megvalósítását lehetővé tegyék, Budapest urai kiszolgáltatták a várost a náci rezsimnek, és mind gazdaságilag, mind politikailag utat nyitottak a németek előtt. 1940 végén a berlini Külügyminisztérium úgy foglalta össze, hogy Magyarország „teljesen a kezünkben van”.

A fasiszta Németországra való támaszkodás csúcspontját a Jugoszlávia elleni agresszióban és 1941. június 27-től a Szovjetunió elleni háborúban való részvétel jelentette. Berlin számára Magyarország a háború alatt egyre fontosabbá vált a Wehrmacht tranzit és hátországi terepeként, valamint élelmiszer- és takarmány-ellátóként, továbbá ásványi nyersanyagok, például bauxit, mangán, antimon és kőolaj szállítójaként. Ezenkívül a magyar ipar jelentős mennyiségű lőszerrel és fegyverzettel látta el a Wehrmachtot.

Az utolsó megszállás

1942 végén/1943 elején a Vörös Hadsereg a volgai és a doni csatákban háborús fordulatot kényszerített ki. A doni csatákban zúzták szét a magyar haderő legerősebb haderőcsoportját, a 2. magyar hadsereget. A Magyarországon hatalmon lévő számára a vereség okot szolgáltatott a kapcsolatok felélénkítésére a nyugati hatalmakkal, ugyanis ki akartak lépni a náci szövetségből. Fenn kellett azonban tartani a fasiszta rendszert, és különösen, meg kellett tartani a német segítséggel folytatott területi bővítést. Végül is a bővítés során az ország területe 45 százalékkal, lakossága pedig csaknem a felével nőtt.

A nyugati hatalmak felé tett lépések és a németországi befolyással rendelkező vezető erők azon nézete, hogy egy német uralom alatt álló Magyarország még több katonát tudna adni a „közös hadviseléshez”, és sokkal nagyobb gazdasági hozzájárulást nyújthat, az ország elfoglalására vonatkozó döntéshez vezetett. Építve a magyar uralkodó osztály, valamint a magyarországi hivatalnoki és katonai apparátus együttműködési hajlandóságára a nácik 1944. március 19-étől Magyarországon különleges megszálló rezsimet hoztak létre. Magyarország továbbra is független államnak minősült, Horthy Miklós kormányzó államfő maradt. Az állami apparátust azonban „megtisztították” azoktól az erőktől, amelyek támogatták a fasiszta szövetségből való kilépést. A német hatóságok vezetői és irányítói feladatokat ellátó felügyelő testületek lettek.

1944 augusztusában a Vörös Hadsereg hatalmas offenzívája a német–szovjet front déli részén alapjaiban változtatta meg a délkelet-európai helyzetet. Szeptember elején a szovjet erők Turnu Severinnél elérték a jugoszláv és északabbra a magyar határt. A Belgrádba vezető út nyitva állt, a Vörös Hadsereg döntő támadási iránya így Budapest-Pozsony-Bécs volt. A szovjet offenzíva következtében Románia és Bulgária kilépett a fasiszta koalícióból, és hadat üzent a náci birodalomnak. A Wehrmacht-főparancsnokság (OKW) háborús naplójának egyik bejegyzése szerint „a német benzinszállítást [...] keményen sújtotta [Románia] hulladékba kerülése”. Csak a kevés magyarországi és osztrák olajmező állt a német háborús gazdaság rendelkezésére. Így Magyarország jelentősége a németek számára még tovább nőtt.

A szovjet előrenyomulás miatt 200 kilométernyi rés nyílt az Északi-Kárpátok és a Duna között, amelynek betömésére nem állt rendelkezésre erős német vagy szövetségesi erő. A Wehrmacht úgy döntött, hogy kivonul Görögországból, és ezekkel a csapatokkal kívánta betömni a rést, és kiépíteni a Dunánál egy stabil frontot a Vörös Hadsereg ellen.

Brit balkáni tervek

Amikor a németek kivonultak Görögországból, felfedezték, hogy a fölényben lévő brit haditengerészeti és légi erők a Wehrmachtot zavartalanul északra engedik. A délkelet-európai különleges meghatalmazott szeptember 10-én jelentette Berlinnek, hogy „az angolok szándékosan engedik ki embereinket a bolsevikok elleni közelgő, a brit érdekeket is szolgáló, hadművelet céljából”. Ez a háttér egyedülálló esemény volt a második világháborúban. A Hitler-barát Albert Speer fegyverkezési miniszter vallomása szerint a német és a brit katonai vezetők megállapodtak Görögország „lépésről lépésre” evakuálásában. A Wehrmachtnak fenn kellett tartania stratégiailag fontos pozícióit az ország irányításában a baloldali Nemzeti Felszabadítási Front (EAM) és fegyveres ága, a Görög Népi Felszabadítási Hadsereg (ELAS) ellen, amíg a brit erők átvehetik az irányítást. Cserébe a náciknak azt ígérték, hogy zavartalanul vonulhatnak északra.

A megállapodás összhangban volt Nagy-Britannia Délkelet-Európát érintő háború utáni terveivel. A brit domináns befolyás visszanyerése érdekében a Földközi-tenger keleti részén és Délkelet-Európa többi részén, fenn kellett tartani a Görögország feletti uralmat. A tervek fő akadálya az EAM volt. A megszállók és a kollaboránsok elleni áldozatos harcuk, valamint a háború utáni, egy független, modern és társadalmilag igazságos Görögországot célzó programjuk hatalmas lökést adott a Nemzeti Felszabadítási Frontnak. Görögország nagy része 1944 nyarán ellenőrzésük alatt állt. Winston Churchill brit miniszterelnök a Wehrmacht kivonulása után – amelyet az augusztusi szovjet offenzíva kényszerített ki – kész volt katonailag elfoglalni Görögországot, és erőszakkal szétzúzni az EAM-ot. Augusztus 29-én kelt feljegyzésében azt írta, hogy szeptember 11-től a brit erőknek készen kell állniuk arra, hogy a németek megállapodás szerinti kivonása után „a semmiből csapjanak le”, mert ez „a legjobb módja az EAM-mel szembeni támadásnak”. A görögországi brit csapatokért felelős főparancsnoknak, Ronald Scobie tábornoknak „szükség esetén [...] a vérontástól sem kell visszariadnia annak érdekében, hogy elpusztítsa az ELAS-bandákat” – mondta Churchill december 5-én egy parancsában.

A Wehrmacht görögországi kivonulása elhúzódott, így a brit csapatok október 4-ig nem kezdhették meg a Peloponnészoszon a megszállást álcázó, „Manna” nevet kapott hadműveletet. Ezzel egy időben a 3. Ukrán Front, amely a német–szovjet front déli szárnyán harcolt Fjodor Ivanovics Tolbuhin alatt, gyorsan Belgrád felé nyomult. Churchill megpróbált többet megtudni a szovjet balkáni tervekről. Szeptember 29-én Sztálin közölte vele, hogy a Vörös Hadsereg fő feladata Délkelet-Európában az, hogy „kiiktassa Magyarországot a háborúból”, és így megnyissa az utat a Pozsony-Bécs stratégiai irányba. Csak így lehetne gyorsan véget vetni az európai háborúnak, és biztosítani az amerikai kívánalmaknak megfelelően a Szovjetunió Sztálin által megígért belépését a Japán elleni háborúba. A szovjet erők Görögországba való átterelése a Vörös Hadsereg meggyengítését jelentette volna a fő stratégiai irányban.

Tekintettel a brit jelenlétre a térségben, fennállt a veszélye annak is, hogy összecsapások lesznek a nyugati szövetséges csapatokkal, amelyek kárt okoznak a Hitler-ellenes koalíciónak. Október 8-i moszkvai látogatása során Churchill megpróbált hivatalos megállapodást kötni Sztálinnal a kelet- és délkelet-európai befolyási övezetekről. A szovjet vezető nem kívánt állást foglalni, és amint azt a brit delegációval folytatott későbbi megbeszélések is megmutatták, továbbra is a szovjet hadviselés fő stratégiai irányára összpontosított. Például megállapodtak egy vonalról Belgrádtól mintegy 250 kilométerre délre a szárazföldi és légi műveletekhez, amelyeket a brit és a szovjet erők nem léphettek át. Ez a vonal az észak-albániai Shkodrától keletre a bolgár határig húzódott. Ezenfelül Belgrád felszabadítását követően október 20-án a 3. Ukrán Front északnyugatra fordult, hogy beavatkozzon a Budapest és Nyugat-Magyarország körüli heves harcokba. Churchill feltételezése szerint a brit passzivitás lehetővé teszi, hogy a Wehrmacht kivonulása Görögországból késleltesse a Vörös Hadsereg előre nyomulását a Dunán és a Kárpát-medencében, és ezzel megvalósítsa balkáni terveinek egy további pontját.

A német–olasz csapatok 1943 májusában történt észak-afrikai kiiktatása óta a londoni vezetés azt a célt követte, hogy a Balkán-félsziget északnyugati részén partra szálljanak a szövetséges csapatok, hogy a Vörös Hadsereg előtt érjék el Magyarországot és Ausztriát, valamint hogy ezeket a területeket is brit befolyás alá vonják. 1944. augusztus 28-án Churchill azt írta Franklin D. Roosevelt amerikai elnöknek, hogy egy „erős hadsereg” Felső-Olaszországból Isztriába helyezhető, és a Laibach-völgyön keresztül északabbra Bécs és Magyarország felé nyomulhat. Churchill szerint ez lehetővé tenné számunkra, hogy „a katonai kereteken [...] messze túlmutató hatást gyakoroljunk ezen a területen, de minden esetben teljes mértékben ki tudnánk használni a kedvező új helyzetet”.

Puccs Budapesten

Horthy és környezete is megragadta ezt a lehetőséget. Az augusztusi szovjet offenzíva kezdete óta kétségbeesetten keresték a módját, hogy elszakadjanak a náci szövetségtől, és megakadályozzák, hogy a Vörös Hadsereg elfoglalja Magyarországot. Amikor Horthy október 15-én tűzszünetet jelentett be, a Wehrmacht és az SS puccsot hajtott végre. A kormányzót letartóztatták, és a fasiszta Nyilaskeresztes Párt vezetőjét, Szálasi Ferencet nevezték ki miniszterelnöknek és államvezetőnek.

A cél Magyarország és a magyar gazdaság teljes mozgósításának megszervezése volt a német hadviselés érdekében. A német parancsnokság alatt álló és többnyire más hadszíntereken állomásozó magyar fegyveres erők katonáinak és kisegítő személyzetének tömeges behívása mellett több tízezer 15 és 17 év közötti fiatalt vezényeltek a német légvédelemhez Magyarországon kívülre. Ugyanakkor a még fel nem szabadított területek teljes kifosztása zajlott, és az összes hasznos nyersanyagot, élelmiszert, állatállományt, teljes üzemlétesítményeket, gyakran az összes munkaerővel együtt, és a vasút gördülőállományát nyugatra, főként Németországba vitték. Ami nem volt szállítható, azt megsemmisítették. Decemberben a Magyar Nemzeti Bank vagyonát „áthelyezték”. 51 arannyal, ezüsttel, bankjegyekkel, devizával, értékpapírokkal és nyomólemezekkel ellátott kocsit szállítottak a Német Birodalomba.

Októberben a Vörös Hadseregnek rendkívüli veszteségekkel vívott csatákban sikerült felszabadítania Kelet-Magyarországot a Tisza vonaláig. Október 28-án a szovjet főparancsnokság elrendelte Budapest elfoglalását. A szovjet vezetés számára a magyar főváros gyors felszabadítása politikailag is fontos volt. A brit befolyási zóna megakadályozásának legbiztosabb módja a Vörös Hadsereg gyors előrenyomulása volt.

Eközben a Wehrmacht és a magyar hadsereg mélyen benyúló erődítményekkel látta el a Dunától nyugatra fekvő területeket. A fővonal a jugoszláv határtól a Balaton mellett, félkörben Budapesttől keletre, a szlovák határig tartott. Magyarok százezreit, köztük több tízezer budapesti zsidót erőszakkal és szörnyű körülmények között használtak az építkezéshez. A Vörös Hadsereg előrenyomulását az erődítményekkel lassítani tudták, de nem állíthatták meg.

November 3-án a szovjet tankok előőrsei elérték a főváros külvárosait. A Wehrmacht november 23-án nyilvánította Budapestet „erőddé”. Elrendelték a városnak a lakosságra sem tekintettel lévő „házról házra” védelmét. Karl Pfeffer-Wildenbruch SS tábornokot nevezték ki hadparancsnoknak. Szálasi a németek nyomására a magyar fővárost „zárt várossá” nyilvánította, ami megsemmisítésre szolgáltatta ki Budapestet. A hadsereg vezérkari főnökének, Heinz Guderiannak a parancsa kimondta „a német hadviselés érdekében az ipari és közlekedési létesítmények, a villamosenergia-, a gáz- és a vízművek tervszerű és alapos megsemmisítését és megbénítását [...]. Sajnos a magyar érdekeket itt nem lehet figyelembe venni. A Duna-hidakat is meg kell semmisíteni.”

Tilos a katlanból kitörni

December végén a Vörös Hadsereg – a Wehrmacht számára váratlanul – előretört a város északi és déli részén. December 26-án a támadás belső szárnyai Budapesttől nyugatra egyesültek, míg a fő erő – a 2. Ukrán Front Rogyion Jakovlevics Malinovszkij parancsnoksága alatt – a Budapesttől mintegy 70 kilométerre északnyugatra fekvő Komáromig (fontos ipari város) tört előre. A főváros, amely abban az időben mintegy 800 000 civilnek és mintegy 75 000 katonának adott otthont, csapdába esett, és felkészületlen volt az ostromra. Csak kis mennyiségű, főként a hadseregnek szánt ellátmány érkezett légi úton bizonyos ideig az ostrom alatt álló Budapestre.

Annak érdekében, hogy megkíméljék a lakosságot az ostrom előrelátható súlyos szenvedéseitől, és hogy megmentsék a várost a széles körű pusztulástól, a Vörös Hadsereg Pfeffer-Wildenbruchot megadásra szólította fel. Ennek értelmében minden magyar harcost hazaengednek a szülővárosába, és a német katonák tisztességes bánásmódot kapnak. A megadási ajánlat figyelembevétele nélkül a németek a parlamentereket visszafordították és megölték. A Wehrmacht főparancsnoksága elrendelte, hogy a jövőben a parlamentereket fegyverrel állítsák meg a saját vonalaikon. Ezen túlmenően parancsot adtak ki: „Budapest addig kell tartani, amíg a felmentés órája el nem érkezik.” A katlanból tilos volt a kitörés. A német tábornokok nem törődtek a csapdába esettek megmentésével. A „felmentés” azt jelentette, hogy nyitottak a városba, különösen a legénység és a fegyverek számára, egy ellátási folyosót.

Budapestnek a Duna észak–déli szakaszán való elhelyezkedése miatt a nyugati irányú szovjet előrenyomulást kellett volna fenntartóztatnia, és a Wehrmacht operatív spekulációi szerint a város a Tisza-vonal visszafoglalásának kiindulópontja lett volna. A budai vár katonai potenciálja azonban – mint az 1944 nyarán keleten kialakított más megerősített területek többségében is – megtört. A Vörös Hadsereg olyan erős volt, hogy stabilan be tudta keríteni a fasiszta csoportosulásokat, és ezzel egy időben előre tudott nyomulni az erődítmények mellett jobbról és balról. Így a budapesti helyőrség semmilyen szerepet sem játszott a szovjetek decemberben nyugaton kibontakozó  döntő offenzívája ellen, amely végül  északon és délen is elhaladt a város mellett. Januárban a Wehrmacht három ellentámadása  is kudarcot vallott, mert az „erőd” katonái nem tudták megtörni a Vörös Hadsereg ostromgyűrűjét, hogy befogadják a Budapest felé menetelő csapatokat.

A képen a Vörös Hadsereg katonája, Budapesten, 1945 elején, a kép forrása:

https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Kálvária_tér_-_Losonci_utca_sarok._Fortepan_58303.jpg?uselang=de

Rémuralom

A helyzet az „erődben” gyorsan romlott. Egy semleges jelentés a következőképpen írja le a helyzetet: „Minden házért, sőt minden egyes szobáért is harcok folynak. Az utcák, terek és a hátsó udvarok elesettekkel vannak tele [...]. Az egész várost füst és por homálya fedi [...]. A civil lakosság szenvedései leírhatatlanok.” Beregfy Károly, a nyilas kormány hadügyminisztere tájékoztatta Otto Wöhlert, a déli hadseregcsoport parancsnokát a helyzetről és a lakosság veszélyes hangulatáról: „A kibombázott, óvóhelyekről kiszorított, értékeitől megfosztott civil lakosság, amelyet az éhség, a vízhiány, a saját és az ellenséges tűz gyötör, gyűlöletüket fejezik ki a németek és a nyilasok ellen.” Hozzátette, „előfordult, hogy az oroszok élelmiszert és cigarettát osztottak és vizet hoztak a lakosoknak. Ennek eredményeként az oroszokat inkább felszabadítókként várják. Az oroszok gránáttüzet használnak minden katonai bevetésükkor [...], de a civilek mozgására nem tüzelnek.”

Az „erődben” a Szálasi-kormány, amely bűnözői rezsimnek tekinthető, szabadkezet kapott a belső ellenség, különösen a kommunisták és más „renegát” magyarok tömeges kiirtására. A városban élő mintegy 150 000 zsidó különösen szenvedett a nyilasok terrorjától. 1944 áprilisa óta csaknem 500 000 embert deportáltak Horthy segítségével a fasiszták megsemmisítő táboraiba. A nemzetközi tüntetések hatására nyáron leállították a deportálásokat. Az októberi puccs után a német hatóságok Szálasival közösen véghez próbálták vinni a Magyarországon élő zsidók kiirtását. A munkaképes zsidókat elsősorban harcállások kiépítéséhez használták fel. Edmund Veesenmayer, a Birodalom meghatalmazottja november 13-án jelentette a Külügyminisztériumnak, hogy addigra 27 000 „zsidót indítottak menetben a Birodalom területére”. Naponta 2000-4000 ember elindításával további 40 000 embert kellett „elszállítani”. Budapest körbezárása aláásta a deportálásokat, de a város zsidó lakosságának szenvedése folytatódott. Október 17-én Veesenmayer táviratozott Berlinbe, hogy október 16-a óta „zavargások és gyilkosságok” folynak a budapesti zsidók ellen. Október 20-án Joachim von Ribbentrop birodalmi külügyminiszter arra utasította a német hatóságokat, hogy „minden tekintetben támogassák” az atrocitásokat. „Érdekünk, hogy a magyarok most a lehető leghatározottabban lépjenek fel a zsidók ellen.” Ily módon a nyilasok vezetői „ellenségeink szemében kompromittálják majd magukat”, és ezáltal alternatívák nélkül kötődnek majd a nácikhoz. Ezrek estek áldozatul a Szálasi-hordáknak, a többségüket a nyílt utcákon mészárolták le.

Pfeffer-Wildenbruch február 13-án kapitulált. A felszabadulás során a „Duna gyöngye” nagyrészt romhalmazzá vált, és víz-, gáz- és áramellátás nélkül maradt. A németek elpusztították az összes Duna-hidat. Rettenetes volt az emberi áldozatok száma: 38 000 civil halt meg, a harcokban mintegy 50 000 német és magyar katona vesztette életét, valamint 80 000 szovjet és román katona halt meg Budapest felszabadításáért.

A csata után Wöhler tábornok 1945. március 12-én Kovács Imrénél, a magyar hadsereg főparancsnokánál azzal vádolt meg egy tisztet, hogy olyan véleményt terjesztett, amely „a budapesti hősi harcokat sárba tiporja”. Gadaros alezredes ugyanis azt mondta, hogy „Budapest védelme ostobaság volt. Az oroszok többször is kijelentették a rádióban, hogy meg akarják kímélni Budapestet. A magyar lakosság a németek számlájára írja, hogy fővárosuk megsemmisült [...]. A szovjeteknek köszönhetjük, ha maradt még valami a városból.”

Megjelent a junge Welt 2020.02.13-i számában: https://www.jungewelt.de/artikel/372509.zweiter-weltkrieg-verbrecherische-verteidigung.html

Fordította: Kleinheincz Ferenc