 |
| Tüntetés Trump elnök Izrael – Palesztina „béketerve” ellen Isztambulban, az Egyesült Államok konzulátusa előtt, 2020. január 29-én |
Donald Trump régóta várt „évszázad alkuja” Izrael és Palesztína között lényegében megad Izrael szélső jobboldali koalíciós kormányának mindent, amit az akart. Ez a középkeleti „békealku” megengedi Izraelnek a palesztín Nyugati Part (amely 1967 óta Izrael katonai megszállása alatt van) hatalmas övezeteinek Izraelbe annektálását, benne az összes törvénytelen csak-zsidó településsel az izraeli telepesek által gyarmatosított területeken, valamint az arab Kelet Jeruzsálemmel és a Jordán völgyével. A palesztínoknak korlátozott autonómiát adnának a jórészt városi enklávék sorában, körben Izrael bővített határaival. Izrael még kontrollálná a palesztín határokat, a bevándorlást, a biztonságot, a légteret, a vizeket és az elektromágneses spektrumot.
Valójában, Trump javaslata Izraelre és Palesztínára jelentősen emlékeztet az apartheid Dél Afrika hírhedt bantusztán rendszerére.
Az Egyesült Nemzetek Alapokmánya és az ENSZ Biztonsági Tanács 242. és 338. számú határozata – amelyeknek korábbi US kormányok szerint a békés rendezés alajául kellett volna szolgálnia – kifejezetten tiltották, hogy bármely nemzet katonai erővel növelje a területét. De Trump javaslata éppen ezt engedélyezi Izraelnek.
Ezen kívül, a Negyedik Genfi Konvenció minden megszálló hatalomnak tiltja a polgári lakosságának a katonai erővel szerzett területekre telepítését. Az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsának 446.,452.,465.,471. és 2234. sz. határozatai kifejezetten elismerték a Negyedik Genfi Konvenció alkalmazását az Izrael által megszállt területekre, mint teszi a Nemzetközi Törvényszék egy döntő 2004. évi határozata is.
Trump most azt állítja, hogy ezeknek a területeknek az illegális izaeli megszállása ténylegesen törvényes.
A javaslatot nemcsak a jobboldali izraeli miniszterelnök Benjamin Netanyahu dícsérte, aki jelenleg többszöri korrupció vádja alatt áll, hanem „mérsékeltebbnek” feltételezett riválisa, Benny Gantz is, aki Trump tervét „jelentős és történelmi mérföldkőnek” nevezte és megígérte, hogy „a választások után azonnal dolgozni fogok a megvalósításán”.
Az előző, republikánusok és demokraták által vezetett kormány politikája segített ilyen, az apartheides Dél Afrika hírhedt bantusztán-rendszerére emlékeztető helyzetet teremteni. Trump most ezt próbálja hivatalossá tenni.
Azonban, nem minden izraeli támogatta ezt. Hagai El-Ad, a B’Tselem izraeli emberijogi csoport ügyvezető igazgatója megjegyezte, hogy a palesztínok jövője a terv szerint „nem jogok vagy egy állam, hanem az állandó apartheid-állapot. A marketing semmilyen mennyisége sem tudja törölni ezt a szégyent vagy elhomályosítani a tényeket.”
Hasonló módon, Nimrod Novik, Shimon Peres izraeli miniszterelnök volt segítője, aki éveken át tárgyalt a palesztínokkal, ezt mondta: „Ez rosszabb, mint közülünk bárki várhatta.”
Trump terve lényegében zöld lámpát ad a megszállt terület nagy övezetei egyoldalú izraeli annektálásának, amit világszerte el fognak ítélni, de a Trump-kormány vétót ígért minden kezdeményezésre az ENSZ-ben, amely bírálná az Alapokmány ilyen botrányos megsértését.
Eközben az US demokraták megosztottak. A Ház külügyi bizottságának elnöke, Eliot Engel (New York) pozitívan beszélt a javaslatról, és a Ház elnöke, Nancy Pelosi (California) azt mondta, hogy a Trump-tervben vannak „közös alapú területek”, hozzátéve, hogy „ha van itt a békének egy lehetősége, akarunk adni ennek esélyt.” Ezzel szemben Elizabeth Warren szenátor (Massachusetts) elítélte a lépést a Twitteren:
Trump „béketerve” gumibélyegző az annexióhoz és nem kínál esélyt egy reális palesztín államnak. Kiadni egy tervet a palesztínokkal nem tárgyalva, ez nem diplomácia, ez komédia. Ellenezni fogom az egyoldalú annexió minden formáját és minden azt támogató politikát.
Bernie Sanders elnökjelölt (Vermont) hasonlóan megjegyezte, hogy bármely elfogadható békealkunak meg kell felelnie a nemzetközi jognak és a számos ENSZ BT határozatnak. Véget kell vetnie az 1967-ben kezdődött megszállásnak és lehetővé tennie a palesztín önrendelkezést egy független, demokratikus, gazdaságilag életképes saját államban egy biztonságos Izrael mellett. Trump úgy nevezett „békealkuja” ehhez közel sincs, csak folytatja a konfliktust, elfogadhatatlan.
Az ilyen bírálat azonban elmozdulás a korábbi demokrata elnökjelöltekhez képest. A 2016-os demokrata jelölt, Hillary Clinton ismételten „Izraelként” említette a megszállt Nyugati Part részeit, izraeli települések fényképezését segítette és támadta a Nemzetközi Törvényszék közel egyhangú döntését (kivétel: az USA által kinevezett bíró), amely szerint a Nyugati Part de facto annexiója a törvénytelen települések befoglalásával a Negyedik Genfi Konvenció megsértése. Hasonlóan, a 2004. évi demokrata jelölt és korábbi külügyminiszter John Kerry követelte, hogy a nemzetközi humanitárius jognak a megszállt Nyugati Parton gyakorolt izraeli sértésével kapcsolatos kérdéseket izraeli belföldi bíróságok vizsgálják, ténylegesen elismerve ezzel az ottani izraeli szuverenitást.
A 2016. évi demokrata platform nem bírálta, sőt nem is említette az izraeli megszállást és a törvénytelen településeket. Valójában a platform „Izrael delegitimálására” irányuló erőfeszítéseknek minősítette az ENSZ és mások szembenállását a megszállással és a településekkel.
A platform szerint Jeruzsálemnek „Izrael fővárosának kell maradnia” és nem szól a palesztínok törekvéséről arra, hogy a város az ő országuk fővárosa is legyen. A platform dícséri is Izrael állítólagos „demokráciáját, egyenlőségét, türelmét és pluralizmusát” – ami újdonság a palesztínok számára a megszállt Nyugati Parton, akiket izraeli településekkel és katonai táborokkal körülvett zsúfolt enklávékba kényszerítettek, a házaikat és farmjaikat ismételten lebulldózerelték, fegyveres telepes milíciával terrorizálják és a városok között csak szegregált utakon, izraeli ellenőrző pontokon keresztül mozoghatnak.
Az utolsó komoly erőfeszítések Izrael települési expanziójának és kúszó annexiójának megnyírbálására George H. W. Bush elnök alatt, 1991-ben történtek, de a vezető demokraták, köztük az 1992. évi elnökjelölt Bill Clinton ellenállása oda vezetett, hogy a Bush-kormány lényegében feladta ezeket. Clinton elnök alatt az USA közvetve pénzelni kezdte az izraeli településeket, és a 2000. júliusi csúcsértekezleten Camp Davidben sikertelenül nyomást gyakorolt a palesztínokra, hogy fogadják el a települési tömbök többségének izraeli annexióját.
George W. Bush elnök a Kongresszus nagy kétpárti többségével – köztük volt Kerry, Clinton, Joe Biden és Nancy Pelosi és Chuck Schumer demokrata vezetők – támogatta a jobboldali izraeli miniszterelnök, Ariel Sharon 2004. évi konvergenciatervét, amely nagyon hasonlított Trump javaslatára.
Még az Obama-kormány alatt is – amely formálisan elismerte annak a szükségességét, hogy Izrael abbahagyja a települések expanzióját és tegye lehetővé életképes palesztín állam megteremtését Izrael mellett, az 1967. évi izraeli hódítás előttiekhez közeli határokkal – az USA politikája az volt, hogy nem fejtettek ki nyomást Izraelre a politikájának megváltoztatása érdekében. Kizárták az US adófizetők által az izraeli kormánynak adott évi több milliárd USD-os támogatás feltételekhez kötését; az USA segély rekord szinteket ért el, miközben a települések expanziója növekedett. Az USA visszaélt a vétójogával, hogy blokkolja az Egyesült Nemzetek nyomását Izraelre nemzetközi törvényes kötelezettségeinek teljesítése érdekében, hogy véget vessen a megszállásnak és a megszállt területek gyarmatosításának. Az USA nyomást gyakorolt külföldi kormányokra és ENSZ-ügynökségekre, bele értve az US gazdasági támogatás visszatartását is, hogy ne ismerjék el a palesztín államiságot. Aktívan álltak szembe a megszállás elleni civil kezdeményezésekkel – így bojkott, visszavételi és szankciós (BDS) kampányokat folytattak.
A formális izraeli megszállás támogatása a Trump-kormány által példátlan és veszélyes, de valószínűleg keveset fog változtatni a helyszínen.
Az USA politikája mindkét párt alatt az volt, hogy bármely békerendezés Izrael jobboldali kormányának önkéntes egyetértését feltételezi, amely régóta világos módon nem kíván kivonulni a megszállt területek legnagyobb részéről vagy megszűntetni a települések drámai expanzióját. Kétpárti egyetértéssel figyelmen kívül hagyják a tényt, hogy még ha valaki elfogadja is az izraeli zsidók és a palesztín arabok egyenlő jogait a békére, a biztonságra és életképes államiságra, nagy hatalmi aszimmetria van a megszálló hatalom és a megszállás alattiak között, és eredendő ellentmondás a „békefolyamatban” fő közvetítőként szolgáló, ugyanakkor a megszálló fő katonai, gazdasági és diplomáciai támogatójaként működő USA szerepében.
Izraelből a Nyugati Partra utazva, bárki észleli, hogy Izrael az ország részeként kezeli a településeket és az azokat környező földeket, és a Palesztín Nemzeti Hatóság által ellenőrzött, bezárt enklávék sosem lesznek képesek egy életképes nemzetállam alapját képezni. Mint El-Ad megjegyezte, „holnap még 14 millió ember fog élni a Jordán folyó és a Földközi Tenger között, köztük ötmillió palesztín polgár, akinek nincsenek politikai jogai, egy „olyan kormány alatt, amely kérlelhetetlenül egy nép felsőbbségének az előnyére működik a másik rovására, folyamatosan lábbal taposva annak jogait.”
Stephen Zunes a University of San Francisco politológus professzora és középkeleti tanulmányok koordinátora.
(Ford. Szende Gy.)
