Monthly Review, 2020. jan. (Szerkesztőségi cikk)

1973 decemberében az MR szerkesztője, Paul M. Sweezy, aki többször látogatott Chilébe és Salvador Allende barátja volt (vendég Allende beiktatásán), a katonai puccsra válaszul cikket írt „Chile: A hatalom kérdése” címmel. Mint Sweezy kifejtette, „a chilei tragédia megerősítette azt, aminek nyilvánvalónak kellett volna lennie és sokak számára az is volt végig: hogy nincs olyan dolog mint békés út a szocializmushoz.” Ez alatt persze nem azt értette, hogy „a szocializmusért vívott harcban csak az erőszakos eszközök megfelelők és hatékonyak”, hanem inkább, hogy „a folyamat valamely szakaszában az erőszakos konfrontáció elkerülhetetlen”, mivel azt mindig a reakció erői kezdeményezik, amelyek a hatalmukat veszélyeztetve látják. „Következésképpen, az erőszakos konfrontáció kérdésének központinak kell lennie minden szocialista stratégiában és taktikában, a folyamat minden szakaszában” (Paul M. Sweezy, “Chile: The Question of Power,” Monthly Review 2, no. 7 [December 1973]: 1–11).

Tehát, a Népi Egység (Popular Unity –UP) kormánya stratégiájának Chilében, az 1970-es évek elején a következő módon kellett volna kezelnie a katonai problémát:

A reakciós tiszteket nyugdíjazni, a lojálisakat előléptetni fontos parancsnoki pozíciókba; a közkatonák és altisztek életkörülményeit és demokratikus jogait bővíteni és javítani; a kiképzési programokba befoglalni a politikai nevelést; és talán a legfontosabb: feltétlenül megszakítani minden kapcsolatot a chilei hadsereg és az Egyesült Államok között. Ugyanakkor, az UP kormánynak meg kellett volna kezdenie egy népi milícia szervezését, felfegyverzését és kiképzését azzal a céllal, hogy az addig a hadsereg és a nemzeti polícia (carabineros) feladatát képező felelősség egyre nagyobb részét bízzák rá. Mindezek az intézkedések együttesen, többé-kevésbé gyorsan felváltották volna a régi burzsoá establishment-et olyan újjal, amelyet a szocialista erők irányítanak. Ezt elérve lehetett volna igazán megkezdeni a chilei társadalom átalakítását a kapitalizmusról a szocializmusra.

E helyett azonban – mutatott rá Sweezy – az Allende-kormány az ellenkezőjét tette:

A tábornokokat és tengernagyokat kesztyűs kézzel kezelték, erőfeszítéseket tettek a gazdasági és politikai felelősségeik növelésére. Amikor a MIR (Movement of the Revolutionary Left – Forradalmi Baloldal Mozgalma) próbált politikai munkát végezni a katonák között, a kormány keményen eljárt ellenük. Allende saját unokaöccsét is bebörtönözték ilyen tevékenységért. Megengedték a hadseregnek nyújtott US segély folytatását akkor, amikor Washington meggátolt minden hitelezést magának a kormánynak az amerikai bankok és a nemzetközi kölcsönző ügynökségek által. Az 1973. szept. 11.-i puccs előtti utolsó hónapokban az Allende-kormány lehetővé tette, hogy a kongresszus vétó nélkül elfogadjon egy törvényt, feljogosítva a fegyveres erőket fegyverek beszerzésére bárhol, ami valódi terroruralmat eredményezett a munkások ellen a gyáraikban és az otthonaikban. Röviden, az UP katonai rendőrsége nemcsak megtűrte, de dícsérte és erősítette az ellenséget és az imperializmus ötödik hadoszlopát a maga közegében.

A hadsereg november 10-én eltávolította a hatalomból Moralest és a bolíviai elnökség öröklésének egész vonalát, miután az alsó középosztályból származó és a politikai jobboldal által segített fasiszta csőcseléknek megengedték az ország széttépését Morales választási győzelme után. Ebben kucsfigura volt Luis Fernando Camacho, egy US támogatást élvező, fasiszta paramilitáris vezető és milliomos. Morales, a nővére, és több miniszter házát felégették. Vinto város polgármesterét, Patricia Arce-t a fasiszták elfogták, lenyírták a haját, őt vörösre festették és órákon át hurcolták az utcákon, kényszerítve, hogy térden állva mondjon le. Mint az MR szerzője, Atilio Borón elmagyarázta, ezeket a terrorista cselekményeket az tette lehetővé, hogy a „biztonsági erők” (hadsereg és rendőrség) „kivonultak a színről, szabad teret hagyva a fasiszta hordák ellenőrzés nélküli működésének, amilyenek cselekedtek Ukrajnában, Líbiában, Irakban, Szíriában is, hogy rezsimet döntsenek meg, vagy az utolsó esetben ezt próbálják meg…és megfélemlítsék a lakosságot…Ez egy új társadalmi-politikai konfiguráció: katonai puccs ’mulasztással’, hagyva, hogy a jobboldal által toborzott és pénzelt reakciós bandák érvényesítsék a törvényeiket” (Atilio Borón, “The Coup in Bolivia: Five Lessons,” Orinoco Tribune, November 11, 2019; “Bolivian Mayor, Patricia Arce, Covered in Paint, Dragged through the Streets by Right-Wing Fascists, Orinoco Tribune, November 7, 2019).

Bolivia fegyveres erőinek parancsnokát, Williams Kalimant, aki „javasolta” Morales lemondását, az Amerikák Iskolájában (School of the Americas), a georgiai Fort Benningben képezték ki, mint más puccsistákat is a biztonsági erőkön belül (egyeseket az FBI is képzett). Kaliman később támogatást fogadott az önmaga kinevezte bolíviai „ideiglenes elnöknek”, a jobboldali politikus Jeanine Áñeznek. Röviddel a választás előtt USA-beli helyszínekről áruk közé, konténerekbe rejtett titkos fegyver- és muníciószállítmányokat küldtek a bolíviai jobboldali erőknek. A biztonsági erők páncélozott járművekből és helikopterekből nyitottak tüzet a fegyvertelen tiltakozókra. Ennek az írásnak az idejére (2019. nov.) emberek tucatjait ölték meg és sokszor ennyit megsebesítettek. Moralest kényszerítették Mexikóba menekülni. (Jeb Sprague, “Top Bolivian Coup Plotters Trained by U.S. Military’s School of the Americas, Served as Attachés in FBI Police Programs,” Grayzone, November 13, 2019; “The US Embassy in La Paz Continues Carrying Out Covert Actions in Bolivia to Support the Coup d’État Against the Bolivian President Evo Morales,” Behind Back Doors, October 19, 2019; “Bolivia Clashes Leave Three Dead as Security Forces Break Fuel Blockade,” Guardian, November 19, 2019).

Borón magyarázata szerint mindez közvetlenül következik az imperialista USA legújabb politikai-katonai kézikönyveiből. Ezek a „különböző US ügynökségek és egyetemi embereknek vagy újságíróknak álcázott szóvivőik által publikált kézikönyvek” instrukciókat adnak arra, hogyan ássák alá szisztematikusan egy választott, népi vezető jóhírét, diktatúrával, korrupcióval vádolva és a karaktergyilkosság más formáival, hogy csökkentsék a baloldal támogatását. Ezen felül, ezek a kézikönyvek lépésről lépésre részletezett utasításokat adnak egy puccs politikai és katonai alapjainak előkészítésére. Az US birodalom által készített és a jobboldalon terjesztett ilyen kézikönyvekben és direktívákban foglalt ismereteknek már kis része is alátámasztja, hogy Bolíviában a biztonságot és a közrendet soha nem lett volna szabad olyan intézményekre bízni, amilyen az imperializmus és lakájai által kolonizált rendőrség és hadsereg…Amikor megindították a támadást Evo ellen, békítgető, nem a fasiszták provokációira válaszoló politikát folytattak. Ez bátorította őket és növelte a tétet: először választás követelése; később csalás és új választások; majd választások, de Evo nélkül (mint Brazíliában, Lula nélkül); később Evo lemondásának követelése; végül, vonakodására engedni a zsarolásnak, terror alkalmazása a rendőrség és a hadsereg bűnrészességével és Evo lemondásra kényszerítése. A kézikönyv szerint, minden a kézikönyv szerint. Mikor tanuljuk meg ezeket a leckéket?

Sajnos, a baloldal nem teljesen sajátította el ezeket és más tanulságokat. 2019. nov. 20.-án az MR Online-on Roxanne Dunbar-Ortiz, Ana Maldonado, Pilar Troya Fernández, és Vijay Prashad cikkét publikáltuk „Levél értelmiségieknek, akik gúnyolják a forradalmakat a tisztaság nevében” (A Letter to Intellectuals Who Deride Revolutions in the Name of Purity) címmel. Még a bolíviai puccs után is kérdésessé teszik a fokozódó tendenciát, sok baloldali értelmiségi gúnyát a bolíviai és venezuelai forradalmakkal szemben, amelyek szerintük kapitalista, állami irányítású új fejlesztési projekteket képviselnek és ezért maguk felelősek a feltételezett belső korrupciójukért és pusztulásukért. Ezzel szemben a „Levél értelmiségieknek” szerzői hangsúlyozzák a venezuelai és bolíviai forradalmi folyamatok történelmi sajátosságát: ezek nem tudták teljesen meghaladni a burzsoá államot vagy megdönteni a kapitalista osztályt, de mégis a munkások, a parasztok, a szegények és az őslakosok részvételi hatalmán alapuló, valódi forradalmi folyamatokat intézményesítettek. Az e forradalmakban, az igazi népi szektorok által elért eredmények hatalmasak – a bolivári folyamat Venezuelában tovább ment, egy közösségi állam aktív fejlesztésével, ahol a kommunák és kommunális tanácsok vezetőinek nagy többsége nő. Ez azonban nem tartott vissza befolyásos szocialista értelmiségieket attól, hogy élesen bírálják ezeket az államokat a forradalmi tisztaság feltételezett hiánya vagy diktatúra jellege miatt. Ez nézetünk szerint félreérti a való világ forradalmi folyamatainak a jellegét. E folyamatok mindig a folytatódó osztályharc és ellenforradalom összefüggésében mennek végbe.

Mint a „Levél értelmiségieknek” állítja: A baloldali értelmiségi áramlatok súlyosan sérültek a Szovjetunió bukása utáni időszakban. A marxizmus és a dialektikus materializmus hitelességét jelentős veszteség érte nemcsak nyugaton, de a világ nagy részein; a poszt-kolonializmus és alsóbb fokú tanulmányok – a poszt-strukturalizmus és a poszt-modernizmus variánsai – virágzottak értelmiségi és egyetemi körökben. A tudományosság e rétegének az egyik fő témája volt az érvelés, hogy az „állam”, mint a társadalmi átalakulás egyik eszköze, elavult és a „civil társadalom” a megváltás. A poszt-marxizmus és az anarchista elmélet egy kombinációja elfogadta ezt az érvelést és gúnyol minden államhatalmat felhasználó szocialista kísérletet. Az államot csak a kapitalizmus eszközének látják, nem az osztályharcénak. De, ha az emberek felhagynak az államért folytatott versennyel, akkor az – kihívás nélkül – az oligarchiát fogja szolgálni, mélyítve az egyenlőtlenséget és a diszkriminációt.

(Ford. Szende Gy.)