Interjú C.J. Polychroniou-nak, Truthout, 2020. jan. 7.

Trump döntése meggyilkolni Irán egyik legprominensebb és nagyra becsült katonai vezetőjét, Kasszim Szulejmani vezérőrnagyot, hozzáadott egy nevet azok jegyzékéhez, akiket az USA ölt meg. Az USA-t sokan, joggal a világ legnagyobb bűnöző államának látják.

A gyilkosság fokozta az ellenségeskedéseket Teherán és Washington között és még robbanékonyabb helyzetet teremtett a politikailag ingatag Közép Keleten. Mint várható volt, a tábornoka meggyilkolásáért Irán bosszút esküdött, bejelentve a kilépését is az iráni nukleáris alkuból. Az iraki parlament az összes amerikai csapatok kiutasítására szavazott, de Trump válaszul szankciókkal fenyegetőzött, ha az USA-t a csapatainak eltávolítására kényszerítik.

C.J. Polychroniou: Noam, Irán Quds Erői parancsnokának, Kasszim Szulejmaninak a meggyilkolása újra igazolta Washington régi megszállottságát Teheránnal és klerikális rezsimjével, ami visszanyúlik az 1970-es évek végére. Mivel függ össze az USA és Irán közti konfliktus, és háborús cselekmény e Szulejmáni meggyilkolása?

Noam Chomsky: Háborús cselekmény? Talán féktelen nemzetközi terrorizmusról beszélhetünk. Úgy látszik, Trump hirtelen rögeszmés döntése magasrangú Pentagon-tisztviselőket döbbentett meg, akik pragmatikus alapon igazították őt el a változatokról. Ha tovább akarunk látni, megkérdezhetjük, hogyan reagálnánk hasonló körülmények között.

Tegyük fel, hogy Irán meggyilkolná az USA második legmagasabb rangú tisztviselőjét, vezető tábornokát Mexico City nemzetközi repülőterén, egy szövetséges ország USA által támogatott hadserege nagy részének parancsnokával együtt. Ez háborús cselekmény lenne? Mások dönthetnek. Számunkra elegendő belátni, hogy az analógia eléggé helytálló, és a Washington által felhozott ürügyek vizsgálatuk során olyan gyorsan összeomlanak, hogy kellemetlen is az áttekintésük.

Szulejmánit nagyra becsülték, nemcsak Iránban, ahol kultikus személyiség volt. Ezt amerikai Irán-szakértők is elismerik. Az egyik legprominensebb közülük, Vali Nasr (nem „galamb”, gyűlöli Szulejmanit) azt mondja, hogy az irakiak, köztük az iraki kurdok „nem látják őt olyan aljas alaknak, mint a Nyugat, hanem az ISIS legyőzésének a prizmáján át látják”. Ők nem felejtették el, hogy amikor a hatalmas, nehéz fegyverzetű, az USA által kiképzett iraki hadsereg gyorsan összeomlott, és a kurd főváros, Erbil, majd Bagdad és egész Irak az ISIS (Daesh-ként is ismert) kezébe látszott kerülni, Szulejmani és az általa szervezett iraki siíta miliciák mentették meg az országot. Ez nem kis dolog.

A konfliktus egészének a mögöttes okai nem homályosak. Az USA külpolitikájának elsőrendű elve a Közép Kelet hatalmas energiakészleteinek az irányítása: irányítani, nem szükségképen felhasználni. Irán a központja volt ennek a célnak a II. világháború utáni időszakban, és a kiszabadulása az USA pályájáról 1979-ben ennek megfelelően nem volt eltűrhető.

A „megszállottság” nyomon követhető, vissza 1953-ig, amikor Britannia – Irán ura, amióta ott olajat találtak – nem volt képes megakadályozni, hogy a kormány átvegye a saját forrásait és felhívta a globális szuperhatalmat a művelet menedzselésére. Nincs itt hely részleteiben áttekinteni a megszállottság menetét azóta, de némi rávilágítás tanulságos.

Britannia némileg vonakodott Washingtont hívni. Ezt tenni a korábbi birodalma további részének a feladását jelentette az USA-nak és a „kisebb partner” szerepének fokozódását a globális vezetésben, amint a külügyminisztérium kétségbeesve felismerte. Az Eisenhower-kormány került felülre. Katonai puccsot szervezett, amely megdöntötte a parlamenti rendszert és újra hatalomra juttatta a sahot, restaurálva az olajkoncessziót a jogos kezeibe, átadva az USA-nak a korábbi brit koncesszió 40 százalékát. Érdekes, hogy Washingtonnak ki kellett kényszerítenie ennek az ajándéknak az elfogadását; mert preferálták az olcsóbb szaúdi olajat (amelyet az USA Britanniától szerzett meg egy mini-háborúban, a II. világháború alatt). A kormány kényszerítése alatt kénytelenek voltak engedelmeskedni: ez egyike volt a szokatlan, de tanulságos incidenseknek, amelyek feltárják, hogy a kormány néha hosszabb távú birodalmi érdekeket érvényesít az erős vállalati szektor ellenzésével szemben, amely nagyrészt irányítja, sőt a személyzetét is adja – jelentős összhanggal az USA-Irán kapcsolatokban, az utóbbi években.

A Sah durva zsarnokságot intézményesített. Az Amnesty International rendszeresen minősítette a kínzás vezető gyakorlójának, mindig erős US támogatással, amint Irán az US hatalom egyik pillérévé vált a régióban, a szaúdi családi diktatúra és Izrael mellett. Technikailag Irán és Izrael háborúban álltak. A valóságban rendkívül szoros kapcsolatban voltak, amely nyilvánosan a sah megdöntése után került felszínre 1979-ben. Az Izrael és Szaúdi Arábia közti hallgatólagos kapcsolatok sokkal világosabban tárulnak fel most a reakciós szövetség rendszerén belül, amelyet a Trump-kormány kovácsol az USA-hatalom alapjaként a régióban: az Öböl-beli diktatúrák, az egyiptomi katonai diktatúra és Izrael, összekapcsolódva Modi Indiájával, Bolsonaro Brazíliájával és hasonló elemekkel. Ez egy koherens stratégia ritka példája ebben a kaotikus kormányzatban.

A Carter-kormány erősen támogatta a sahot az utolsó pillanatig. Magasrangú US tisztviselők - [Henry] Kissinger, [Dick] Cheney, [Donald] Rumsfeld — felhívtak amerikai egyetemeket (főként a sajátomat, az MIT-t, erős hallgatói tiltakozással szemben, de a vezetés belenyugvásával) a sah nukleáris programjai segítésére, még az után is, hogy világossá tette, nukleáris fegyverekre törekszik. Amikor a népfelkelés megdöntötte a sahot, a Carter-kormány megoszlott azon, hogy elfogadja-e a de facto izraeli követ Uri Lubrani tanácsát, aki szerint „Teherán viszonylag nagyon kis határozott, könyörtelen, kegyetlen erővel bevehető. Úgy értem, hogy az ilyen erőt vezető férfiaknak emocionálisan felkészültnek kell lenniük a lehetőségre, hogy tízezer embert kell majd megölniük.”

Ez nem működött, és hamarosan Khomeini ajatollah kerekedett felül a népi lelkesedés hatalmas hullámán, brutális klerikális autokráciát létesítve, amely még most is uralkodik, szétzúzva a népi tiltakozást.

Röviddel később, Szaddam Husszein megtámadta Iránt, erős US támogatással, amelyre az sem hatott, hogy óriási iráni veszteségeket okozó vegyi fegyverekhez folyamodott. Reagan tagadta az iraki kurdok elleni borzalmas vegyi támadásokat, Iránt vádolta és blokkolta a Kongresszus elítélő álláspontját.

Végül, az USA jócskán beavatkozott, haditengerészeti erőket küldve, hogy biztosítsa az Öbölben Szaddam irányítását. Miután a szárnyas rakétákat alkalmazó Vincennes egy világosan kijelölt kereskedelmi folyosóban lelőtt egy civil iráni utasszállítót, megölve 290 utast, és visszatért a kikötőjébe nagy ünneplésben és kitüntetésben részesülve a kivételes szolgálatért, Khomeini kapitulált, belátva, hogy Irán nem tudja legyőzni az USA elnökét. Bush elnök ez után iraki atomtudósokat hívott meg Washingtonba magas szintű kiképzésre nukleáris fegyverek gyártásában, ami nagyon komolyan fenyegette Iránt.

A konfliktusok szünet nélkül folytatódtak, az utóbbi években Irán nukleáris programjaira összpontosulva. Ezek (elméletben) 2015-ben véget értek, az átfogó közös akcióterv (Joint Comprehensive Plan of Action - JCPOA), egy egyezmény elfogadásával Irán és az ENSZ BT öt állandó tagja és Németország között, amelyben Irán beleegyezett nukleáris programjainak (egyik sem fegyverprogram) erőteljes csökkentésébe, cserében nyugati engedményekért. A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség, amely intenzív vizsgálatokat végez, jelenti, hogy Irán teljesen betartja az egyezményt. Az US hírszerzés ezzel egyetért.

A téma sok vitát vált ki, nem így egy másik kérdés: Betartja-e az USA az egyezményt? Nyilvánvalóan nem. A JCPOA szerint minden részvevő kötelezi magát arra, hogy semmilyen módon ne gátolja Irán visszaintegrálódását a globális gazdaságba, különösen a globális pénzügyi rendszerbe, amelyet ténylegesen az USA kontrollál. Az USA-nak nem szabad beavatkoznia a „kereskedelem, a technológia, a pénzügy és az energia terén” és egyebekben.

Míg ezeket a témákat nem vizsgálják, úgy tűnik, hogy Washington következetesen beavatkozik.

Trump elnök azt állítja, hogy a JCPOA általa folytatott lebontása erőfeszítés egy tökéletesítés tárgyalására. Ez egy könnyen megvalósítható, érdemes cél. Az iráni nukleáris fenyegetéseket érintő minden aggodalom eloszlatható egy nukleáris fegyverektől mentes zóna (nuclear weapons-free zone - NWFZ) létesítésével a Közép Keleten, intenzív inspekciókkal, mint azok, amelyeket sikeresen végeznek a JCPOA keretében.

Mint fentebb tárgyaltuk, ez teljesen helyes. A regionális támogatás túlnyomó. Az arab államok régen kezdeményeztek ilyen javaslatot és továbbra is mellette agitálnak, Irán és a korábbi nem elkötelezett országok (G-77, most 132 ország) erős támogatásával. Európa egyetért. Ténylegesen csak egy akadály van: az USA, amely rendszeresen vétózza a javaslatot, amikor az előkerül az atomfegyverek terjedése elleni egyezmény áttekintő ülésein, legutóbb Obama részéről 2015-ben. Az USA nem engedi meg Izrael hatalmas nukleáris arzenáljának a vizsgálatát, sőt a létezése elismerését sem, bár az kétségtelen. Az ok egyszerű: az US jog szerint (Symington törvénymódosítás) a létezés elismerése minden Izraelnek nyújtott segély megszűntetését követelné.

Az iráni állítólagos veszély körüli aggály megszűntetésének az egyszerű módja tehát kizárt és a világnak komor kilátásokkal kell számolnia.

Mivel ezek a témák az USA-ban alig említhetők, talán érdemes megközelíteni egy másik tiltott kérdést: Az USA és az UK speciálisan felelős NWFZ létesítéséért a Közép Keleten. Formálisan kötelesek ezen dolgozni az ENSZ BT 687. határozata 14. cikkelye szerint, amelyre ők hivatkoztak, hogy összekotyvaszthassanak némi halvány jogi alapot támadásukhoz Irak ellen, állítván, hogy Irak megsértette a határozatot a nukleárisfegyver-programjaival. Irak ilyent nem tett, mint hamarosan kényszerültek elismerni. De az USA továbbra is, mindeddig sérti a határozatot, hogy védje izraeli kliensét és lehetővé tegye, hogy Washington sértse az amerikai törvényt.

Ezek érdekes tények, amelyek sajnos túlságosan gyúlékonyak ahhoz, hogy napfényre kerüljenek.

Nincs értelme áttekinteni az éveket, amelyek következtek az ember kezeiben, akit „Isten küldött megmenteni Izraelt Irántól” a kormány komoly személyisége, Mike Pompeo külügyminiszter szavaival szólván.

Visszatérve az eredeti kérdéshez, nagyon sok a megfontolni való a konfliktus tartalmával kapcsolatban. Egy mondatban; elsősorban a birodalmi érdek, bármi is legyen a következmény.

Az (US Külügyminisztérium által gyakran használt) „bűnöző állam” kifejezés az állami érdekeknek a nemzetközi magatartás elfogadott normáira és a nemzetközi jog alapelveire való tekintet nélküli érvényesítésére vonatkozik. E definiciót adottnak véve, nem az USA a bűnöző állam iskolapéldája?

A „bűnöző állam” kifejezést nem csak a külügyi tisztviselők használják. Használják kiemelkedő amerikai politológusok is, hivatkozva a Külügyminisztériumra. Nem Trumpéra, hanem Clintonéra.

A Reagan gyilkos terrorista középamerikai atrocitásai és Bush iraki inváziója közti érában ők belátták, hogy a világ nagy része számára az USA vált „bűnöző szuperhatalommá”, „társadalmaik legnagyobb külső fenyegetésévé” és hogy „ténylegesen, a világ nagy részének a szemében ma az Egyesült Államok a fő bűnöző állam” (Samuel Huntington harvardi kormányzástudományi professzor és kormánytanácsadó, Robert Jervis, az American Political Science Association elnöke; mindkettő az establishment fő folyóiratában, a Foreign Affairs-ben, 1999, 2001).

Bush hivatalba lépte után a minősítéseket ejtették. Tényként kezelték, hogy az USA „sok vonásával rendelkezik a ’bűnöző államoknak’, amelyek ellen…harcolt”. Az US mainstream-en kívül mások más szavakban gondolkodhatnak a millenium legrosszabb bűnéről, a hiteles indok nélküli agresszió iskolapéldájáról, Nürnberg „legnagyobb nemzetközi bűnéről”.

Tiszteletben kell tartanunk az USA Alkotmányát. Tisztelnünk kell tehát a VI. cikkelyt, amely deklarálja, hogy az érvényes egyezmények „az ország legfelső törvényei”.

És néha mások is kifejtik a véleményüket. A Gallup rendszeresen végez nemzetközi felméréseket. 2013-ban (Obama-évek) először kérdezte meg, hogy melyik ország a legnagyobb veszély a világbékére. Az USA győzött, senki más nem volt a közelében sem. Messze mögötte Pakisztán volt a második, feltehetően az indiai szavazatok miatt. Iránt – a világbéke elleni, az US diskurzusban legnagyobb fenyegetést – alig említették.

Ekkor tették fel a kérdést az utolsó esetben, de nem szükséges nagyon aggódni. Nem tűnik úgy, hogy beszámolnának róla az USA-ban.

Kicsit tovább vizsgálhatjuk ezeket a kérdéseket. Rólunk, különösen a konzervatívokról, feltehető, hogy tiszteljük az USA Alkotmányát. Tisztelnünk kell tehát a VI. cikkelyét is, amely deklarálja, hogy az érvényes egyezményeknek „az ország legfelső jogát” kell alkotniuk és ezeknek kötelezniük kell a hivatalos személyeket. A háború utáni években messze a legfontosabb ilyen egyezmény az ENSZ alapokmánya, amelyet US kezdeményezésre fogadtak el. Ez tiltja az „erővel fenyegetést vagy annak használatát” nemzetközi ügyekben; így az Iránra vonatkozó általános refrént is, hogy „minden változat nyitott”. Tiltja az erőhöz folyamodás minden esetét, hacsak arra nem adott kifejezett felhatalmazást a Biztonsági Tanács, vagy kivéve a védekezést fegyveres támadás ellen (szűkre fogalmazott fogalom), míg a BT, amelyet azonnal értesíteni kell, cselekedni tud a támadás megszűntetésére.

Meggondolhatjuk, milyen lenne a világ, ha az amerikai alkotmányt alkalmazhatónak tekintenék az USA-ra, de tegyük félre ezt az érdekes kérdést –.azonban nem annak az említése nélkül, hogy van egy respektált, „nemzetközi jogászok és jogász professzorok” nevű foglalkozás, akik szakszerűen el tudják magyarázni, hogy a szavak nem azt jelentik, amit jelentenek.

A 2003-as US invázió óta küzd Irak azért, hogy Washingtonnal és Teheránnal kiegyensúlyozott helyzetet tartson fenn. Az iraki parlament azonban Szulejmani meggyilkolása után az összes amerikai csapatok kiutasítására szavazott. Valószínű, hogy ez megtörténjen? És, ha igen, hogyan fog ez hatni az USA-Irak-Irán kapcsolatokra, beleértve az ISIS elleni harcot?

Nem tudjuk, meg fog-e ez történni. Még ha az iraki kormány el is rendeli az USA távozását, az USA így fog tenni? Ez nem nyilvánvaló, és mint mindig, a közvélemény az USA-ban, ha szervezett és elkötelezett, válaszolni tud?

Ami az ISIS-t illeti, Trump épp most adott neki újabb időt és „szabaduló kártyát” a börtönből, amikor elárulta a szíriai kurdokat, legrosszabb ellenségeik, Törökország és Asszad kényére hagyva őket, miután ők teljesítették a feladatukat, megharcolva a háborút az ISIS ellen (11 ezer főnyi veszteséggel, szemben fél tucat amerikaival). Az ISIS először kitörésekkel szerveződött a börtönből és most újra így tehet.

Az ISIS Irakban is ajándékot kapott. A kiváló középkeleti történész, Ervand Abrahamian megjegyzi:

Szulejmani meggyilkolása…valójában csodálatos lehetőséget nyújt az ISIS-nek a helyreállásra. Az ISIS nagyon is feltámad majd Moszulban, Észak Irakban. Ez paradox módon Iránnak fog segíteni, mert az iraki kormánynak nincs más választása, mint egyre inkább Iránra támaszkodni, hogy vissza tudja tartani az ISIS-t [amely vezette Irak védelmét az ISIS támadásától Szulejmani parancsnoksága alatt] …Trump kivonult Észak Irakból, a területről, ahol az ISIS volt, és most hadat üzent az Irán-barát milíciáknak. És az iraki hadsereg nem volt képes kezelni az ISIS-t. És a nyilvánvaló kérdés most az, hogyan fogja kezelni az iraki kormány az ISIS újjáéledését? …nem lesz más választása, mint fokozottan Iránra támaszkodni. Trump tehát így aláásta a saját politikáját, ha ki akarja küszöbölni Irán befolyását Irakban.

Ez nagyon olyan, mint amilyent W. Bush tett, amikor megtámadta Irakot.

Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy hatalmas erő újulhat meg a bambaságból és a kudarcból, ha a hazai lakosság lehetővé teszi.

Úgy látszik, hogy Putyin túljárt az USA eszén, nemcsak Szíriában, hanem majd mindenütt a középkeleti fronton. Mire törekszik Moszkva a Közép Keleten, és hogyan magyarázható az USA gyakran gyermeteg diplomáciája a régióban és valójában világszerte?

Egy lényegében elért cél volt megszerezni Szíria irányítását. Oroszország 2015-ben lépett a konfliktusba, miután a CIA által a nagyrészt dzsihad seregeknek szállított korszerű fegyverek megállították Asszad erőit. Az orosz légierő fordulatot ért el, és a hihetetlen civil veszteségekkel nem törődve, az oroszok támogatta koalíció ellenőrzése alá vonta az ország nagy részét. Oroszország most külső döntőbíró.

Másutt, még Washington Öböl-beli szövetségesei között is, Putyin némileg sikeresen úgy jelenik meg, mint megbízható külső szereplő. Trump elefánt-a-porcellánboltban diplomáciája (ha ez a jó kifejezés) kevés barátot szerez Izraelen kívül, amelynek bőkezűen ontja az ajándékokat, és az alakulóban lévő reakciós szövetség tagjait nem számítva. A „puha erőre” vonatkozó minden gondolatot nagyrészt feladtak, de az USA keményerő-tartalékai hatalmasak. Nincs más ország, amely tetszése szerint tudna alkalmazni durva szankciókat és kényszeríteni tudna harmadik feleket a betartásukra, a nemzetközi pénzügyi rendszerből való kizárásuk eszközével. És persze senki más nem rendelkezik katonai bázisok százaival világszerte vagy bármivel, ami Washington fejlett katonai erejéhez és képességéhez mérhető, erőhöz folyamodni tetszése szerint, büntetlenül. A gondolat, szankciókat alkalmazni az USA-ra, vagy bármit, langyos bírálaton túl, nevetséggel határos.

És „a világ nagy részének a szemében az Egyesült Államok a fő bűnöző állam” marad, jóval inkább, mint húsz évvel ezelőtt, amikor ezeket a szavakat ejtették, hacsak és amíg a lakosság nem kényszeríti az államhatalmat más irányvonalra.

(Ford. Szende Gy,)