Az Európai Központi Bank következő vezetőjének véget kell vetnie az eurozóna öngyilkos pénzügyi szabályainak, amelyek alól kifutott az út
Christine Lagarde kulcsembere volt a hírhedt trojkának – Görögország hivatalos hitelezőinek – akik megtörték népünk ellenállását az örökös adósrabszolgasággal szemben. Mellette, a Nemzetközi Valutaalap akkori igazgatója mellett a másik kulcsfigura Mario Draghi volt, az Európai Központi Bank elnöke, aki központi szerepet játszott abban a drámában, azzal, hogy ő menedzselte Görögország bankjainak bezárását. Most, négy évvel később, Lagarde-nak felajánlották, hogy kövesse Draghit az EKB élén.
Szerepe és a vele folytatott viták ellenére, amikor Görögország pénzügyminisztere voltam, nem éreztem ellenségességet vele szemben. Intelligensnek, szívélyesnek és tiszteletre méltónak találtam. Sőt, magánemberként el is ismerte, hogy Görögországra egy durva megállapodást kényszerítettek rá, és az az igyekezetem, hogy az állami adósságunkat csökkentsem, helyes és megfelelő volt. Lagarde prioritása az volt, hogy tartsa a trojka vonalát és megvédje minden kihívástól a kollektív tekintélyével szemben.
Most az a kérdés, hogy Lagarde képességei összhangban állnak-e azzal, hogy az EKB-t a Draghi-korszak után vezesse. Sok minden hangzott el, támogatóktól és ellenfelektől, mind megkérdőjelezhetetlen tehetségével kapcsolatban, hogy hogyan menedzseli a komplex intézményi feszültségeket, valamint hiányzó monetáris politikai hátterével kapcsolatban is. Talán nem véletlen, hogy a két legbefolyásosabb központi bankot, a Federal Reserve-öt és az EKB-t most jogászok vezetik, akadémiai monetáris háttér nélkül. Az a megváltozott konszenzus, hogy ki a legalkalmasabb arra, hogy átlássa a monetáris politikát, a financializált kapitalizmusnak azt a válságát tükrözi, amelyet a hagyományos központi bankok már nem képesek kezelni.
Lagarde számára az a fő kihívás, hogy egy olyan ember helyére lép, akit az eurozóna megőrzése hitelesített, de ehhez olyan politikát használt, amely már nem felel meg a célnak. Ha eltér Draghi receptjétől, heves bírálatok fogják érni. Ha nem, akkor az eurozóna végtelen válsága felpörög és kicsúszik az EKB ellenőrzése alól.
Draghi úgy védte meg az eurozónát, hogy euromilliárdokat nyomatott, hogy finanszírozza a bedőlt bankokat és lehetővé tegye Olaszországnak, Spanyolországnak és más fenyegetett államoknak (de nem Görögországnak), hogy tovább görgessék az adósságaikat. Ahhoz, hogy ezt megtegye, ügyesen fel kellett lazítania az euroövezet szabályait, ami viszont szorgalmas munkát kívánt, hogy együtt működjön Németországban Angela Merkellel abban a nagy összeütközésben, amely a Bundesbankkal, Németország nagy hatalmú központi bankjával, és Wolfgang Schäuble német pénzügyminiszterrel zajlott le.
Miközben Draghi pénzözöne segítette az eurozóna talpra állását, nem tudta meggyógyítani annak alapbetegségét és néhány csúnya mellékhatása is volt. A makacs negatív kamatok továbbra is aláássák a nyugdíjalapokat és a biztosító társaságokat Németországban és másutt. A kamatok negatívak maradnak, mert a befektetések siralmasan alacsonyak, a befektetők önbeteljesítő pesszimizmusa miatt, tekintettel a további megszorítások lehetőségére.
Ez deflációs nyomást hoz létre, amely belevág a középosztály megtakarításaiba, a minőségi munkahelyeket bizonytalanokkal helyettesíti, és így politikai szörnyeket hoz létre egész Európában.
A legtöbb kommentátor azon tűnődik, hogy Lagarde elég bátor lesz-e hogy folytassa Draghi „nem hagyományos” politikáit. Ez rossz kérdésfeltevés, mivel az a trükkje, hogy az euroövezetben tudja tartani az olyan kulcsországokat, mint Olaszország, kimerült, mind technikai, mind politikai vonatkozásban.
Technikailag azért, mert Draghi sikere, ahogy meggyőzze Berlint, hogy hagyja neki, hogy olasz államadóssági kötvényeket vásároljon és így tartsa Olaszországot az euroövezetben, azon az ígéreten múltak, hogy minden tagállamtól annak gazdasági mérete arányában vásároljon kötvényeket – vagyis körülbelül 2 euró német adósságot 1 euró olasz adósságért. Mivel azonban Németország nem produkál újabb államadósságot, ami jótékony hatással van a költségvetési többletre, Draghi stratégiája olasz adósságkötvények vásárlására kifutott a lehetőségeiből.
Politikailag pedig azért járt le Draghi trükkje, mert az utóbbi évtized deflációs dinamikája létrehozott egy euroszkeptikus jobboldali olasz kormányt, amelynek közömbös Olaszország kiválása az euroövezetből.
Lagarde EKB-s funkciójával kapcsolatban a lényegi kérdés: képes-e Berlint rávenni arra, hogy szakítson az eurozóna öngyilkos pénzügyi szabályaival (ami erősíti Európa deflációs dinamikáját) és elfogadjon egy közös, biztonságos adósságot ? Ha nem így tesz, teljesen mindegy, mennyire energikusan folytatja Draghi politikáját, el fog bukni a történelmi vizsgán. Ahhoz, hogy sikeres legyen, finom, kreatív és konfrontáló módszerekre lesz szüksége.
A finomság azt jelenti, hogy ne közvetlenül kérje Berlint, hogy adja fel a dogmáit, amelyek az évek során kvázi-vallási státuszt szereztek maguknak.
A kreativitás segítene neki, hogy úgy adja el a pénzügyi szabályokkal való szakítást, mintha megerősítené azokat. Például Lagarde javasolhatná, hogy az EKB segítse a tagállamokat adósságuk refinanszírozásában, de csak abban a mértékben, amelyet az eurozóna szabályai megengednek nekik – így Rómának adna egy piaci alapú csökkentést, hogy jelentős mértékben vehessen fel kölcsönt. Hasonlóan, vannak elképzelhető módszerek, hogy közös adósságot hozzanak létre, amit Berlin gyűlöl. de ami esszenciális bármely monetáris unió normális működéséhez – például azzal, hogy ragaszkodik ahhoz, hogy az EKB saját számlájára vehessen fel kölcsönt, hogy tovább görgesse az olasz, spanyol, német stb. államadósságokat, amelyeket már Draghi alatt megvásárolt.
Lagarde biztosan elég okos ahhoz, hogy megértse egy ilyen politika szükségességét – és végig vigye azt, ha elhatározza magát. Az igaz kérdés az, hogy van-e hajlandósága konfrontálni Berlinnel, egészen addig a pontig, hogy megmondja a német kormánynak, hogy ez az út, vagy jön az euró vége és egy kaotikus visszatérés a német márkához. Attól félek, az előjelek nem kedvezőek.
Az IMF-nél töltött ideje alatt Washingtonban Lagarde-nak gyakran kellett választania a Berlinnek tetsző politikák és a Valutaalap érdekei között. Ennek legvilágosabb esete Görögország fizetésképtelenségének tovább folytatása volt további kölcsönök és a megszorítások halálos kombinációjával. Miközben az IMF munkatársai meg voltak győződve arról, hogy Görögországnak jelentős adósságcsökkentésre van szüksége, Lagarde többször is Berlin oldalára állt. Amikor arra kényszerült, hogy válasszon Berlin és az általa vezetett intézmény érdekei között, habozás nélkül az előbbit részesítette előnyben. Ha ezt a magatartást folytatja Frankfurtba költözése után is, EKB-s működése végzetesnek bizonyulhat.
Forrás: https://www.theguardian.com/commentisfree/2019/jul/15/christine-lagarde-ecb-berlin-eurozone-yanis-varoufakis