Weekendsavisen (Dánia), inosmi.ru 2019. 07. 10.

© RIA Novosti, Emmanuel Evzerihin

Gyakran elfelejtjük, hogy a németeket a második világháborúban a Szovjetunió verte szét. A normandiai partraszállást teljes pompával ünneplik, de a közel ugyanakkor, a keleti fronton történt – ráadásul sokkal nagyobb – támadást figyelmen kívül hagyják.

A második világháború után az amerikaiak kényszerítették a fogoly német tiszteket felsorolni az összes hadjáratokat, amelyekben részt vettek a Harmadik Birodalom 1945-ös összeomlásáig. A beszámolójában a keleti frontot is megjárt Peter von der Groeben vezérőrnagy írt „az egész háború alatti legpusztítóbb csapásról”. A hadtörténetnek arról a szakaszáról írt, amely felénk, mint korábban is, ismeretlenségben marad. Az összes háborúk legpusztítóbb csapásának von der Groeben a „Bagration” műveletet nevezte, a szovjet csapatok Belorussziát felszabadító hadműveletét, amely a napóleoni háborúk orosz tábornokáról kapta a nevét.

A támadás 1944. június 23.-án, majd két héttel a „D-nap”, a szövetségesek normandiai partraszállása után kezdődött. Az augusztus végéig tartó szovjet hadművelet eredménye a hitleri hadseregek egész csoportjának a teljes szétzúzása volt, egyes kutatók szerint a német hadtörténelem legnagyobb veresége.

Az észak-franciaországi harci cselekmények nehezen haladtak, de a keleti front eseményei még véresebbek voltak. A „Bagrationt” túlélt katonák napjaik végéig emlékeztek a tömeges megsemmisítésre, amelyben részt kellett venniük.

Nyikoláj Litvin orosz katona később visszaemlékezett arra, hogyan állított meg, pontosabban semmisített meg az alegysége egy tízezer fős német oszlopot, amely nyugatra próbált áttörni. Az erőik 100-120 m széles, egy km-re elnyúló oszlopokban mozogtak, az oroszok biztonságos távolságból lőtték őket.

„A németek csoportban jöttek, eltéveszteni őket majdnem lehetetlen volt. Amikor a tisztjeink észlelték, hogy a mi szakaszunkon próbálnak áttörni, egész tankelhárító üteget küldtek oda segítségül. Az oszloppal szemben 12 ágyú foglalt állást és a legsűrűbb sorokra tüzeltek” – írta Litvin a háború után megjelent visszaemlékezéseiben.

„Talán ha ezerötszáz német tudott áttörni, az elesettek és súlyos sebesültek hegyei maradtak a mészárlás színhelyén”.

A „Bagration” műveletben 2,5 millió szovjet katona vett részt. Összehasonlításul, a normandiai, jún.6.-i partraszállás után egy héttel ott összesen 326 ezer szövetséges katona összpontosult. Belorussziában háromszor annyi német katona volt, mint Franciaország északi részén. A veszteségek is hatalmasak voltak a keleti fronton. Egyes értékelések szerint, mire a „Bagration” művelet befejeződött és a szovjet csapatok Kelet Lengyelországba léptek, az PKKA (Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg) 750 ezer főt vesztett el halottakban, sebesültekben és eltűntekben.

Normandiában a partraszállás a szövetségeseknek 200 ezer halottba és sebesültbe került.

Csak a statisztika teszi érthetővé, melyik ütközet volt objektíve nagyobb. De, ha a nyugati tömegtájékoztatásnak hiszünk, minden pont fordítva volt: minden esetre, a D-nap 75. évfordulóját szabály szerint, széles körben megünnepelték. Az utolsó veteránokat méltóan értékelték – de milyen megdöbbentő a kontraszt a Bagration művelet körüli süketítő csenddel! Így történik 1944 júliusa sorsdöntő eseményeinek minden évfordulóján: Normandiáról – minden, Belorussziáról – semmi.

Ez egy nagyobb probléma része. Mi, a Nyugat, gyakran elfelejtjük, hogy a Németország elleni háború a keleti fronton dőlt el. A II. világháború német veszteségeinek a háromnegyede a Szovjetunió elleni hadműveletekre esik. A szovjet csapatok széleskörű anyagi segítséget kaptak a nyugati szövetségesektől, és azt lehet mondani – nagyon durván – hogy a náci Németország felett amerikai tőkével és orosz vérrel arattak győzelmet. De ez semmit sem változtat azon, hogy a Szovjetunió hozta a legsúlyosabb áldozatot: az oroszok katonai és polgári vesztesége 25 millió halottat tesz ki, ami az USA veszteségek hatvanszorosa.

David Stahel, a canberrai Új Dél Wells Egyetem hadtörténésze, a szovjet-német háborúról szóló könyvek elismert szerzője szerint ez az elfogult álláspont nagyrészt a Nyugat saját részvétele iránti természetes érdeklődése következtében alakult ki.

Ő példaként az északafrikai sivatagban vívott harcokat hozza fel: a részvevő országok (Nagybritannia, Dél Afrika, Új Zéland, Ausztrália és India) köztudatában ezeknek aránytalanuk nagy jelentősége van. Az afrikai német hadtest parancsnokának, Erwin Rommel-nek az alakját mindmáig mítoszok övezik.

„De az emberek általában nem tudják, hogy 1941-1942-ben Rommel parancsnoksága alatt nem több mint három hadosztály, legfeljebb 50 ezer ember volt. A keleti fronton viszont, a Szovjetunió ellen Németország 150 hadosztályt, azaz hárommillió embert vetett be. Ezek megdöbbentő számok, és könnyű megérteni, miért tartják úgy az oroszok, hogy a részüket a győzelemben lekicsinylik, sőt nyíltan eltorzítják” – véli Stahel.

Az egyik oka annak, hogy Nyugaton lekicsinylik a Szovjetunió szerepét – a hidegháború. Először, a Nyugatnak kellemetlen elismerni, hogy az 1945-ös győzelemben az érdemek legnagyobb része valójában a vasfüggöny mögötti ellenségé. Másodszor, a volt szövetségesek közötti feszült viszony elzárta a nyugati hatalmak hozzáférését a szovjet katonai levéltárakhoz – a német archívumok pedig csak az 1960-as évek közepén nyíltak meg.

A hidegháború befejezte utáni három évtized alatt kezdődött elmozdulás. Ma Nyugaton jobban tájékozottak a háborúról a keleti fronton, mint egy nemzedékkel korábban, de Stahel szerint a szovjet hőstettekről csak azok dicsekedhetnek ismeretekkel, akik rendszeresen olvasnak hadtörténeti irodalmat. A kép egészében változatlan.

„Ezen kívül, sok nyugati egyetemen a viszony a hagyományos hadtörténészekhez elfogult, a jobboldali militaristákat mutatják be. A nagy kiadók arra ösztönzik a szerzőket, hogy a nyugati közönségben népszerű témákról írjanak. Az emberek az általuk már ismertekről szóló könyveket olvassák. A D-napról mindenki hallott, de a Szmolenszkért 1941-ben vívott csata a széles közönség előtt ismeretlen, egyszerűen azért, mert erről könyvek nem kaphatók.”

„Megjegyzendő, hogy ez a jelenség még az olyan országokban is elterjedt, ahol a tömegtájékoztatás és az oktatás szabad, és igazi társadalmi érdeklődés van a II. világháború iránt. A katonai téma foglalkoztatja a közvéleményt, de a figyelem, mint korábban is, a Nyugat szerepére irányul. Ugyanez igaz a csendesóceáni térségre is. Japán fő katonai cselekményei valójában Kínában folytak, ahol a katonák milliói harcoltak. Kína a II. világháborúban 15-20 millió embert veszített, de milyen kínai ütközetekről tudunk mi – nem is beszélve arról, hogy megemlékezünk-e róluk?”

Peter Harmsen a társadalomtudományok magisztere, orosz nyelvi szakértő. Húsz éven át dolgozott Kelet Ázsiában, a France Press-nél, a Bloomberg-nél, a Financial Times-nál. Két könyve jelent meg a kínai történelemről: „Sanghai 1937: Sztalingrád a Jangchen” és „Nankin 1937: Csata az elkárhozott városért”.

Eredeti közzététel: D-dag på Østfronten, 2019. jún. 21.

Fordította: Szende György