Közvetlenül a második világháború után, a németektől megkövetelték, hogy dokumentumfilmeket nézzenek a koncentrációs táborok borzalmairól, mielőtt megkaphatták az élelmiszerjegyeiket. De a tény, hogy odamentek, mutat rá a “Postwar” c. könyvében Tony Judt, nem jelentette azt, hogy ténylegesen nézték. “A vetítőgép félhomályában láttam, hogy a film kezdete után a legtöbben elfordultak, és úgy maradtak a végéig” – írta Stephan Hermlin német szerző sok évvel később. “Ma úgy vélem, hogy az elfordított arc valóban sok milliónak volt az attitűdje.”
Egy német kormánytisztviselő, megfigyelve országában az antiszemita gyűlölet-bűncselekmények számának 20%-os növekedését, nem tanácsolja a zsidóknak azt hinni, hogy “Németországban bárhol, bármikor” kipát viselhetnek, és egy olasz szélső jobboldali párt vezet az EU parlamenti pollban. Jól tesszük, ha reflektálunk az ilyen elhatározott “felejtés” korrodáló hatására. Az ilyen emlékeket nem csak azért szükséges helyreállítani, hogy megbecsüljük azokat, akik elpusztultak vagy szenvedtek, csak azért, hogy a tapasztalataikat leértékelve és kihajítva találják: ez az elkövetők erkölcsi potenciáljára és politikai vitalitására nézve is döntő. Egyszerűen lehetetlen szándékosan “elfelejteni” az elkövetett szörnyűségeket, majd arra számítani, hogy tovább lehet menni, mintha ezek meg sem történtek volna és senki sem vette volna észre, csak mert azt választottuk, hogy nem emlékezünk.
Nem ellenőrizve és nem korrigálva, a kényelem és az udvariasság kedvéért, ezek az erősen szerkesztett mesék arról, hogyan jutottunk ide és kik vagyunk, úgy térnek vissza, mint jelszavak baseballsapkákon és hirdető oszlopokon. Ha nincs fogalmuk arról, hogy mit jelent a “nagyság” és hogy szerezték azt, akkor persze “Amerikát újra naggyá tenni” és “a nagyságot visszatenni Nagy Britanniába” akarják.
A “csata a türelmetlenség, az előítélet, a xenofóbia és a bizalmatlanság és megbontottság létesítése ellen” mint olyan, amelyet Gordon Brown írt le tegnap ezeken az oldalakon, nem “új csata Britanniáért”. Ez ténylegesen ugyanaz a csata, amelyet évtizedek óta vívnak. Fontos megérteni, hogy minden fajtájú emberek állnak ellen a bigottságnak ebben az országban. Nem kevésbé fontos megérteni, hogy ők nem egyszerűen rossz emberek, hanem egy rossz rendszer ellen küzdenek, nem mindig győznek, és ez a rendszer még létezik.
“Egy nemzet lényegi jellemzője az, hogy az egyedeiben sok a közös,” írta Ernest Renan francia filozófus. “És sok mindent el is kell felejteniük.” De nem felejtenek passzívan vagy véletlenszerűen. A dolgok nem egyszerűen kicsúsznak a tudatunkból, hanem aktívan, akartan, elhatározottan, kiválasztottan, céltudatosan temetjük el őket. A dolog nem az időtől függ. Ha kell, visszaérünk 1066-ig, amikor utoljára törtek be Britanniába, hogy megértsük, kik vagyunk, és mit teszünk. De a kenyai internáló táborok az 1950-es években, a bűnrészességünk a bengáli éhínségben 1943-ban, vagy újabban az iraki háború valahogyan kisiklik az emlékezésünkből.
A kollektív felelősségérzetünk és elkötelezettségünk e mozzanatok iránt hasonló módon ingatag. Az emberek azt mondják, “Megnyertük a háborút” még ha nem is harcoltak benne, vagy “Megnyertük a világkupát” még ha nem is játszottak. Valóban, meg sem kell születni ahhoz, hogy valaki azonosuljon a kérdéses diadallal. A “mi” implicite magába foglalásként értődik, kiterjed az időre, a helyre és a működésre. De kevesen fogják valaha is, hasonló módon azt mondani: “Megerőszakoltuk” vagy “Lemészároltuk az embereket”, mivel itt a “mi” vádnak értődik. Ezekben a mozzanatokban az individualitás válik a végső alibivé. “Mi közöm ehhez? Akkor még nem is éltem.”
Még ha ezek az atrocitások a viszonylag közeli múltban történtek is, az egyének ragaszkodnak a valószínűtlen tagadhatósághoz. Amikor a ruandai népirtás elkövetőit interjúvolta, Jean Hatzfeld azt észlelte, hogy az emberek nem ismerik be a részvételt addig, amíg a kérdezés vonala nem mozdul el az informális, egyedi “tu”-tól a többes, formális “vous”-hoz. “Noha mindegyik kész elmondani a saját tapasztalatát a genocidról”, jegyezte meg, “mind szükségesnek érzik azt egy hígítottabb szintaxis mögé rejteni.” És így, a hatalomnak és a dicsőségnek sok szülője van, míg az annak megszerzéséhez és fenntartásához szükséges brutalitás általában árva marad.
‘A kenyai internáló táborok az 1950-es években, a bűnrészességünk a bengáli éhínségben 1943-ban, vagy újabban az iraki háború valahogyan kisiklik az emlékezésünkből.’
Fotó: Peter Macdiarmid/Getty Images
“Az én nagy félelmem az, hogy mi mind amnéziában szenvedünk,” mondta nekem egyszer Eduardo Galeano uruguayi író. Ki felelős ezért? – kérdeztem. “Nem egy személy”, magyarázta. “Ez egy hatalmi rendszer, amely mindig az emberiség nevében dönti el, kis szolgál rá az emlékezetre és ki az elfelejtésre.”
Ez a rendszer mostanában túlórázik az Atlanti Óceán mindkét oldalán, ahol mindkét nemzet a háborús bűnök vagy bűnösök felmentése felé halad. Két hete Penny Mordaunt brit védelmi miniszter megígérte, hogy tíz évre csökkentik a katonák által háborúban elkövetett bűnök elévülési idejét, Észak Írország kivételével. Ez amnesztiát vezetne be az iraki és az afganisztáni háború veteránjaira, akik háborús bűnöket követtek el. Az emberi jogok európai konvenciójából való kimaradás mellett is fellép. A több mint tíz éves esetek kivizsgálását csak “rendkívüli körülmények” esetén engedné meg, ha kényszerítő új bizonyíték merülne fel. Az ember azt gondolná, hogy ártatlan civilek gyilkolása és kínzása egy idegen országban, amelyet törvénytelenül megtámadtak, eléggé “kényszerítő”. Úgy látszik, hogy a bíróságoknak ennél valamivel “rendkívülibbet” kell keresniük.
Korábban, e hónapban, az USA-ban Donal Trump megkegyelmezett Michael Behenna-nak, annak a katonának, akit elítéltek Ali Mansur, egy iraki letartóztatott meggyilkolásáért 2004-ben. Mansurt elfogták, megkötözték és a szemeit bekötötték, vallatták egy rögtönzött bomba beültetéséről, amely két katonát ölt meg Behenna századából. Mansur szabadon bocsátásakor Behennának haza kellett volna vinnie őt, de e helyett egy elhagyatott területre vitte, meztelenre vetkőztette és agyonlőtte, később azt állítva, hogy Mansur megtámadta a fegyveréért.
Behennát már eleve hihetetlenül elnézően kezelték – az eredeti 25-éves büntetését 15-re csökkentették, majd öt év után próbára szabadon bocsájtották. Egy hidegvérű gyilkosságért nem rossz. De Trumpnak ez nem volt elég. A Fehér Ház szóvivője, Sarah Sanders azt mondta, hogy ő egy “mintaszerű fogoly” volt. Mike Hunter, Oklahoma főügyésze, ahol Behenna lakott, mondta: “Remélem, hogy Michael és a hozzátartozói ma éjjel annak a tudatában pihenhetnek, hogy maguk mögött hagyták ezt a tragikus helyzetet”.
Az ember csak feltételezheti, hogy Mansur családja nem alszik ennyire jól. Az amnézia a hatalmasok kiváltsága, de így vagy úgy, mindannyiunknak a következményekkel kell élnünk és halnunk.
Gary Younge a Guardian törzsszerzője
(Ford. Szende Gy.)
