The Guardian, 2019. április 24.

Ritkán asszociálok Tony Blairről az anyámra. Végül is, kevés közös van bennük. Az egyik miniszterelnök volt, és hat év alatt öt háborúba vitte bele az UK-t, a másik évtizedeken át tanított kelet-londoni elemi iskolákban, ahová egy meggypiros Nissan Micra-n autózott. De a hétvége kemencéjéből pihenést keresve, olvasni kezdtem Blair legutóbbi megjegyzéseit a migránsokról – és egy osztályteremben ragyogó hölgy helyett gondolkodóban találtam magam.

Mint oly sokan közülünk, a Labour korábbi vezetője is aggódik a “szélső jobboldali bigottság” miatt. Neki azonban van egy megoldása. Egyszerű és biztos. Az ő törvényesen védett, deklaráló mondataiban jelenik meg. Azt mondja, hogy a rasszista banditák legyőzéséhez a célpontjaiknak kell keményebben próbálni beolvadni. A kormánynak kell őket erre kényszerítenie, mint “az integrációs kötelesség végrehajtójának.” Látják, “az integráció körüli kudarcok a sokféleség elleni támadásokhoz vezettek és részben felelősek a migráció elleni reakcióért”.

Tony Blair: a szélső jobboldal leküzdéséhez a migránsokat kell fokozott integrálódásra kényszeríteni

Végig követve ezt a kört, látni, hogy Blair valóban azt bizonygatja: a rasszista gyalázkodás áldozatai részben maguk vétkesek.

Nem mintha valaha is kimondta volna ezt ilyen nyersen. Ehelyett Mr. Harmadik Út úgy érvel, hogy csak a migránsok beilleszkedésével tudjuk biztosítani a sokféleséget. De egy dolog kiugrik a saját agytrösztje most közzétett jelentésének az előszavából. Az “idegeneket” leköpködők, a mamák fejkendőit letépők és sokkal rosszabbak nem állnak meg egy egyszerű megbélyegzésnél. Egyik sem. Még csak nem is egy ásítozó, kötelező, pro-forma oldalba vágásnál a megjelenés kedvéért. Sosem ingadozva összpontosítanak az áldozatok hibáztatására. Az ő megjegyzéseit javaslatok követik egy minisztérium számára, biztosítani a kulturális kohéziót, sőt “polgári integrációs szerződéseket”, a migránsok jogainak csak egy futó említésével. E pont körül pillant a fáradt szemű olvasó a jelentés szerzőinek a mosolygó arcképeire és felfedezi, hogy nincs köztük színes bőrű.

Ha ez csak egy milliárdosok és brutális autokraták mindenesévé vált ex-miniszterelnök közbenjárása lenne, nyugodtan figyelmen kívül hagyhatnánk. De Blair a brit politikai osztályok általános attitűdjének ad hangot, amelyeknek szükségük van emberekre, akik melléjük állnak és gondozzák az öregeiket, építik a vasútjaikat, gyógyítják a betegeiket, és akiket mégis dölyfös ellenségességgel kezelnek. Belügyminiszterként, a feltehetően liberális Amber Rudd volt az, aki 2016-ban kényszeríteni akarta a munkáltatókat az idegen dolgozók jegyzékeinek felfektetésére. Korábban David Cameron és George Osborne gyűjtötték a migráns dolgozók által fizetett adókat, szétosztották adócsökkentésekben a nagy vállalatok és a gazdagok között, majd lehetővé tették, hogy a migránsokat hibáztassák a szakadásig alulpénzelt kórházakért és iskolákért.

“A kormány nem lehet semleges” az integráció ügyében, kiáltja Blair, de mellőzi annak az említését, hogy az általa indított “Prevent” program az etnikai kisebbségi gyermekek szélsőségességének megfigyelésére kényszeríti a tanítókat, sőt az ápolókat is. A választott belügyi bizottság “mérgezőként” élesen bírálta ezt. Egy év után oda vezetett, hogy Essexben egy nyolcéves fiút vallattak ki a terror-elhárítók.

Akik ma ebbe az országba érkeznek, így közel lehetetlen helyzetbe kerülnek. Tranzakciós kezelésben részesülnek, de úgy kell tenniük, mintha ide tartoznának. Más országból jönnek, de elvárják tőlük, hogy valamilyen “brit értékek” címkéjű zagyvaságot tegyenek magukévá. És Blair szerint, csak paritásért a rasszistákkal, sokkal jobban kell viselkedniük azoknál. Egész idő alatt elvárják tőlük, hogy viseljék el a népszerű sajtót, amely kedvezménypotyázóknak és munkahelytolvajoknak nevezi őket. Vannak idők, különösen az utóbbi három év, amikor nekem úgy tűnik, hogy Britannia egyáltalán nem bevándorlókat akar, hanem szenteket.

Az 1960-as évek Heathrow-jára kell gondolnom, és egy Indiából érkező fiatal nőre. Az anyám volt az, aki kezdő diplomásként, dolgozni jött, Palgrave Arany kincsének traktátusaival a memóriájában és a brit politikai gondolkodás alapos ismeretével John Locke-tól Harold Laski-ig. Tudta a nyelvet, és végül brit gyerekek nemzedékeit tanította rá. Brit Indiában született és a kultúrát is ismerte. Más szóval, ő egy Jó Migráns volt.

Egy számot tevő csavarral. A tanítói pályafutása kezdetén, az én sáriba öltözött anyámat megkérdezte egy felvételi bizottság, valóban ilyen viseletben szándékozik-e megjelenni az iskolában. Azt felelte, hogy az ő édesanyja Varanasiban minden nap a Gangeszben úszott, sárit viselve, és ha ő ezt meg tudta tenni, úgy „én biztos vagyok abban, hogy boldogulok benne egy osztályteremmel”. Erre gondolva most, az egészen újra meglepődöm: az anyám még viszonylag új volt ebben az országban, Enoch Powell¹ és a “feketéknek tilos, íreknek tilos, kutyáknak tilos” földjén, nyugodtan, felülről nézve egy csak fehérekből álló bizottságra. Ő sosem látszott olyan britnek, mint ők, így a saját módján emelkedett ki.

Legjobb emlékezetem szerint valóban minden nap sárit viselve ment az iskolába. Néha engem is magával vitt a paradicsomszínű Micra-ban. Emlékszem, durva teherautósofőrök letekerték az ablakukat, hogy “Paki”-t² ordítsanak a kis indiai nőnek, – aki úton volt írást-olvasást tanítani, lehet, hogy a gyerekeiknek vagy a barátaik gyerekeinek. És ez csak a csúcsa a rasszista gyalázkodás és lekezelés és sablon hatalmas jéghegyének a munkahelyen, vásárlás közben vagy csak a maguk dolgával törődve.

Az anyám nem panaszkodó, és ez nem egy balsors története. Azért beszélek róla, hogy hangsúlyozzam a tényt: a migránsok és gyermekeik sosem illeszkedhetnek be eléggé. Még az asszony, aki a családi ünnepeket egy Thomas Hardy zarándoklaton tölti és képviseli a tanítók szakszervezetét, is hordoz egy belső idegenséget, amit mások kifogásolhatnak. Az 50 éve itt élő nyugatindiai nyugdíjasok, akik megharcolták Britannia háborúit és kitörölték a brit fenekeket, indokoltan tarthatták magukat teljesen integráltnak – amíg ki nem tudódott, hogy nincsenek meg az összes megfelelő dokumentumaik, és így a britségük elvehető, az otthonukkal, a kedvezményeikkel és az orvosi kezelési jogukkal együtt.

Ha az integráció a siker egyedüli mércéje, mi mindig kudarcot fogunk vallani valamilyen mértékben. Én nem tudom magam kifehéríteni, az anyám nem tudja elfelejteni az ő Bengáliját és egyikünk sem lehet maguk. A kérdés az, mennyire hajlandó Britannia megváltoztatni a britségének a fogalmait, hogy azok befogadják azoknak az embereknek a millióit, akiknek oly sokkal tartoznak. De ezt megtenni, az írástudóknak fel kell hagyniuk a fehér munkásosztály olyan kezelésével, mintha az egy összeolvadt identitás lenne, figyelmen kívül hagyva a valóságot, hogy a városaink sok részében a munkásosztály egyáltalán nem fehér, az irodákat védő biztonsági őröktől a takarítókig, akik sötétedés után jelennek meg.

A politikusoknak abba kell hagyniuk a bólogatást a rasszistáknak és “törvényes panaszaiknak”. Meg kell szűnni annak látni az embereket az etnikai kisebbségekből, amik, és végre annak kell látni őket, akik ők.

Aditya Chakrabortty a Guardian állandó szerzője

(Ford. Szende Gy.)