Monthly Review Online, 2019. febr. 12.

A venezuelai politika bizarr világában, a legutóbbi rendkívüli fejezet a szemünk láttára zajlik le. A 2018. évi elnökválasztás megnyerése után Nicolás Madurot januárban beiktatták, de a Nemzetgyűlés elnöke, Juan Guaidó – egy ember, akiről akkor az ország lakosainak kevesebb, mint 20 százaléka hallott egyáltalán – azonnal deklarálta magát elnöknek.

Az USA és az UK kormánya azonnal támogatta Guaidót. Mike Pence alelnök kijelentette: “Nicolás Maduro egy diktátor, akinek nem lehet törvényes igénye a hatalomra. Sosem nyert elnökséget szabad és igazságos választáson, és a hatalmat azzal tartja markában, hogy bebörtönöz mindenkit, aki szembe mer fordulni vele.”

Korábban már lajstromoztam, milyen gyorsan visszhangozta a média, hogy Maduro teljesen törvénytelen és milyen lelkesen állította be Amerika álláspontját a venezuelai politikában, mint semleges döntőbíróét.

A Trumppal otthon szemben álló mainstream média miért igazodik gondosan az ő kormányának a venezuelai politikájához? És miért oly kevéssé bírálják azt, ami lényegében egy folyamatban lévő, USA-támogatta puccskísérlet?

Egy nemrégi tanulmányomban elemeztem, hogyan mutatta be a média a 2018. évi választásokat Columbiában és Venezuelában. Egy pillantás arra, ahogyan e két választásról beszámoltak, segít megérteni, miért található oly csekély árnyalatnyi különbség az USA-Venezuela kapcsolatok bemutatásában, a médiában.

Egy termékeny vizsgálat

A 2018-as választások tanulmányozásához Edward Herman és Noam Chomsky médiatudósok propagandamodelljét használtam, amelyet az “Egyetértés előállítása” (Manufacturing Consent) című könyvükben vázoltak. A propagandamodelljük állítása szerint a mainstream, korporatív média nem egy semleges, igazságra törekvő bíróság, hanem a médiatulajdonosok és hirdetőik érdekeit szolgáló eszköz.

A szerzők rámutatnak, hogy a tekintélyuralmi államok felülről lefelé működő cenzúrájával szemben, az egyforma véleményeket itt olyan “helyesen gondolkodó” szerkesztők és riporterek előzetes kiválasztásával érik el, akiket a “megfelelő” iskolákban képeztek. Ők aztán olyan módon terjesztik el az információt – vagy legalább öncenzúrát végeznek – amely védi vagy előreviszi a tulajdonosok, a hirdetők és a hivatalos források ideológiáját.

Herman és Chomsky három ország: Guatemala, Honduras és Nicaragua választásainak ismertetésén keresztül világítja meg ezt a jelenséget.

Az 1982-es guatemalai és az 1984-1985-ös hondurasi elnökválasztásokat Herman és Chomsky szerint “a civil lakosság elleni súlyos, folyamatos állami terror körülményei között” tartották. Megmutatják, hogyan hagyta figyelmen kívül az US média az ezeket a választásokat elárasztó hatalmas erőszakhullámokat. A CBS-t tudósító Dan Rather például a guatemalai eseményeket “reményt keltőknek” írta le.

Herman és Chomsky elmondja, hogy 1984-ben, Nicaraguában a választásokat a marxista sandinisták nyerték, “latinamerikai szabványokhoz képest mintaszerűen becsületes és igazságos” módon. Az amerikai média mégis könyörtelenül negatív tónusban ábrázolta ezt a választást. A Time Magazin jelentette, hogy a választás hangulata “a közöny” volt, a választók “túl apatikusak voltak ahhoz, hogy elmenjenek szavazni” és “az eredmény sosem volt kétséges”, célozva egy meghamisított rendszerre, míg sok cikk a nicaraguai választók “félelméről” szólt.

A mainstream média olyan realitást gyártott, amely az US kormány érdekeinek felelt meg, törekedve a kliensállamok propagálására és Nicaragua démonizálására, és a multinacionális korporációk érdekeinek a szolgálatára, amelyek lelkesen működtek együtt a rokonszenves jobboldali kormányokkal a pozícióik erősítésén Közép Amerikában.

Két választás bemutatása: Esettanulmány

Ezt a példapáros módszert használtam a propagandamodell tesztelésére. Columbia, egy fontos USA-szövetséges és Venezuela, egy esküdt ellenség 2018-as választásainak a nyugati médiában ábrázolt képét tanulmányoztam. Columbiában a konzervatív Ivan Duque diadalmaskodott, Venezuelában a szocialista Maduro győzött.

Columbiában a választások a fokozott terror közepette folytak le. A baloldali jelölt Gustavo Petro éppen csak túlélt egy gyilkossági kísérletet. A jobboldali paramilitárisok fenyegették azokat, akik próbáltak rá szavazni. Alvaro Uribe elnök alatt a hivatalban lévő konzervatív párt több, mint tízezer polgárt mészárolt le, míg az olyan amerikai választási megfigyelőket, mint Daniel Kovalik, a University of Pittsburgh jogász professzora, választóknak vélték és pénzt kínáltak nekik, hogy Duque-ra szavazzanak. Több mint 250 hivatalos panasz érkezett választási csalásokról.

A mainstream média azonban túlnyomóan szentesítette a választásokat az USA-szövetséges országban, úgy mutatta be azokat, mint az ország reményének pillanatát, és lekicsinyített minden negatív aspektust, különösen az erőszakot. A CNN azt jelentette, hogy “bár voltak elszigetelt, erőszakos választási incidensek, ezek minimálisak voltak.” Az Associated Press tovább ment, azt állította, hogy a Columbiát fenyegető valódi veszély az volt, hogy Petro az országot “veszélyesen balra” tolja, míg az NPR “hatalmasan népszerűként” írta le Alvaro Uribét, és egyáltalán nem említette semmilyen kapcsolatát a kormány által végrehajtott mészárlásokhoz.

Ezzel szemben, a mainstream média gyakorlatilag egyhangúan úgy mutatta be a Venezuelában egyidejűleg tartott választásokat, mint egy komédiát, “egy diktátor megkoronázását”, a The Independent szerint. Más nagy újságok “súlyos hamisításról”, “egy diktatúra erődítéséről”, a “tekintélyuralmat bebetonozó bohózatról” írtak. A The Miami Herald csak egyetlen hasábban nevezte a választásokat így: “csőd”, “csalás”, “játék”, “tréfa”.

A venezuelai választásnak bizonyosan voltak kérdéses aspektusai is. A teljesen “csaló választás” gondolatát azonban teljesen elvetette a választásokat megfigyelő minden nemzetközi megfigyelő szervezet. Közülük sok részletes jelentést készített és a mintaszerű szervezést és megvalósítást tanúsította. A 2018-as választásokat számos prominens megfigyelő ellenőrizte, köztük a korábbi spanyol miniszterelnök Jose Zapatero, aki azt mondta, hogy “semmilyen kételye sem volt a szavazási folyamatot illetően”. Ecuador volt elnöke, Rafael Correa kijelentette, hogy a “hibátlanul szervezett” választások “abszolút normálisan” folytak le.

Nagyon nehéz lett volna ennek bármilyen elismerését fellelni a nyugati médiában.

Az (amerikai) kormány mutatja a kezét

Ehelyett, Maduro felesketése óta a média sok orgánuma nyíltan látszik fellépni a rezsimváltásért az országban. A Trump-kormányról kevés pozitív dolgot lehet mondani. Az egyik az, hogy nem próbálja félrevezető szóvirágok mögé rejteni a valódi szándékait. John Bolton, Trump nemzetbiztonsági tanácsadója nyíltan üzleti lehetőségként írja le Venezuelát.

“Nagy különbség lesz az USA számára gazdaságilag, ha az amerikai olajtársaságok valóban beruházhatnak olajkapacitásokba és termelhetnek Venezuelában,” mondta.

Világos párhuzamban az iraki háború előkészítésével, Venezuelát “a zsarnokság trojkájához” tartozónak minősítette, és újabban javasolta Maduro Guantanamo-ba küldését. Az UK kormánya, miután Guaidót jelentette ki törvényes vezetőnek, blokkolta Venezuela aranyának kivitelét a Bank of England-ból. Ugyanakkor, az USA szigorította a szankcióit az ostromlott ország ellen, az ENSZ ellenkező felhívásával szemben. Az Emberjogi Tanács ezt formálisan elítélte, megjegyezve, hogy ezzel súlyosbítják a válságot. Az egyik különleges előadó lehetséges “emberiesség elleni bűncselekménynek” minősítette az ügyet.

A sajtó mégis túlnyomóan a “demokrácia elősegítéséről” és az emberi jogok védelméről beszél. A The Washington Post például tapsol a kormány akcióinak és sürgeti a szankciók szigorítását, azt állítva, hogy Guaido reményt hozott Venezuela népének.

A mainstream média figyelmen kívül hagyja az egyszerű venezuelaiak véleményét. 86 százalékuk a katonai beavatkozás ellen van, és 81 százalékuk nem ért egyet a jelenlegi szankciókkal, egy nemrégi helyszíni felmérés szerint. A mainstream média egységes megközelítésének a Maduro-rezsim delegitimálásához talán be nem vallott motívuma: aláásni és támadni a szocialista inspirációjú eszmék terjedését otthon.

Olyan kulcsfontosságú kérdésekben, amilyen a külpolitika, a rejtvény, hogy törődik-e a média a pártatlansággal és az igazsággal, eltűnik, hogy feltáruljon a valódi szerepe, a hatalmasok szolgálata.

Alan MacLeod (@AlanRMacLeod) egyetemi oktató és a Fairness and Accuracy in Reporting munkatársa. Áprilisban jelent meg a Bad News From Venezuela: Twenty Years of Fake News and Misreporting (Rossz hírek Venezuelából: Álhírek és hazug beszámolók húsz éve) c. könyve.

(Ford. Szende Gy.)