Az USA-é a világ legerősebb hadserege, mégis egyre-másra háborúkat veszít el. Miért?
 |
| Az amerikai hadsereg 36. gyalogsági ezrede 1. zászlóalja Bravo százada egyik katonája rádión beszél, miután egy járművük rögtönzött robbanó készülékre (IED) futott járőrözés közben, az Azim-Jan-Kariz kihelyezett parancsnoki állás közelében, 2013. márc. 17.-én, Afganisztán Maiwand körzetében, Kandahar tartományban. Foto: Andrew Burton / Getty |
Az amerikai hadsereg 36. gyalogsági ezrede 1. zászlóalja Bravo százada egyik katonája rádión beszél, miután egy járművük rögtönzött robbanó készülékre (IED) futott járőrözés közben, az Azim-Jan-Kariz kihelyezett parancsnoki állás közelében, 2013. márc. 17.-én, Afganisztán Maiwand körzetében, Kandahar tartományban. Foto: Andrew Burton / Getty
Az USA – mondják – a legerősebb ország a világtörténelemben, az egyedüli szuperhatalom, a hidegháború győztese, a “nélkülözhetetlen nemzet”, egy “hiperhatalom”, amely “teljes spektrumú uralomra” jutott és szárazföldi, légi és tengeri fölénye van a Föld összes más katonai erejével szemben.
Az USA-nak mégsem sikerült elérni a céljait Irakban és Afganisztánban, egyenesen vereséget szenvedett Vietnamban, és a II. világháború óta egyértelmű győzelmet csak az 1991. évi első öbölháborúban aratott, amelynek szigorúan korlátozott célja Irak kiűzése volt Kuvaitból, valamint különböző “rendőri akciókban” szánalmasan kis és gyenge ellenfelek felett.
Hogyan magyarázhatjuk ezt a dichotómiát az összes rivális hatalmak feletti páratlan katonai fölény és a katonai vereségek virtuálisan teljes sorozata között a hidegháború befejezése óta? És ez a furcsa keveréke a nagy katonai kapacitásnak és a képtelenségnek az erő hasznosítására katonai győzelmek elérésére, hogyan hatott Amerika képességére fenntartani a geopolitikai hegemóniáját?
Az amerikai katonai vereségek ténylegesen három tényező eredményei.
Először, a Pentagon a maga bőséges költségvetését inkább a Szovjetunió/Oroszország és Kína elleni háborúk megvívására tervezett, bonyolult high-tech fegyverek beszerzésére fordítja, mint az USA által ténylegesen vívott lázadás-elhárító háborúk taktikájához szükséges, olcsóbb és egyszerűbb fegyverekre és kiképzésre. A vietnamiak az 1960-as években és az afgánok és az irakiak a 21. században egyszerű és olcsó módszerekkel kerülték meg a high-tech amerikai fegyverzetet, régi fegyvereket (főleg aknákat) hasznosítva és olcsó újakat (főleg IED-ket) kidolgozva, amelyekkel elegendő veszteséget okoztak az amerikaiaknak ahhoz, hogy az USA közvéleményét a háborúk ellen fordítsák, és olyan pusztulást hoztak, amely lehetetlenné tette, hogy az USA helyi támogatást nyerjen a biztonság megteremtésével.
Míg a katonai elemzők a Pentagon költségvetési döntéseit egy olyan szervezési kultúra eredményének látják, amely az Amerika leghatalmasabb riválisaival való lépéstartást előnyben részesítő parancsnokokat eredményez, a fegyver-beszerzéseket hadiipari vállalkozók (túl)határozzák meg, akik a high-tech fegyverekért lobbiznak, mert azok realizálják a legnagyobb profitot, és tisztek, akiknek a karrierjére és nyugdíjas jövedelmére nézve előnyösek az olyan fegyver-rendszerek, amelyek évtizedeken át maradnak fejlesztésben és gyártásban.
Az USA egyedül áll az országok között abban, hogy az egész fegyverzetét inkább tőkés cégek gyártják, mint kormánytulajdonban lévő létesítmények. Ennek eredményeként, a katonai kiadásokat főként e cégek parancsoló érdekei diktálják, azonnali nyereség generálására, még akkor is, ha a döntéseik aláássák a tőkések hosszabb távú érdekeit fenntartani annak az országnak a geopolitikai hegemóniáját, amelyben ők vannak.
Másodszor, az amerikai közönség szembenállása a jelentős amerikai veszteségekkel (de a külföldiek veszteségeivel nem!), az averzió, amely a vietnami háború alatt és után a külföldi US agresszió elleni növekvő ellenállás részeként kialakult, olyan háborús stratégiák elfogadására kényszerít, amelyek korlátozzák a kölcsönhatásokat az amerikai katonák és a hadi zóna polgárai között, csökkentve így a lehetőségeket a lázadás-elhárító háborúk megnyeréséhez szükséges hírszerzési információ és helyi jóindulat felhalmozására. Az amerikai halálos veszteségeknek az amerikai közönség által elfogadhatónak tartott száma Vietnamtól a mostani háborúkig Irakban és Afganisztánban meredeken csökkent. Ez elsősorban korlátozta a harcba küldhető katonák számát, és gyorsította a kivonásuk vagy távolabbi bázisokra telepítésük kénytelen ütemét.
Az amerikai katonai kudarcok értelmetlennek láttatják a veszteségeket, mélyítik a jövendő háborúk ellenzését. Sajnos, az amerikai veszteségek minimalizálására irányuló erőfeszítések olyan stratégiákat eredményeztek, amelyek még több embert ölnek meg az USA által célba vett országokban. A nagy magasságból történő bombázás, közvetítők használata (mint Szaúdi Arábia Jemenben), és szankciók – ugyanolyan halálosak lehetnek, mint az amerikai inváziók. Nem felejthetjük el, hogy a Clinton-kormány szankciói következtében annyi iraki halt meg, mint a Bush által indított háború miatt.
Harmadszor, a helyi lakosságot még inkább elidegeníti az amerikai kormány fordulata a 21. században a rabló neoliberalizmus felé a megtámadott országokban. Például, az USA-vezette koalíció ideiglenes hatósága Irakban nem engedélyezte a kormány által birtokolt vállalatok újraindítását, ha azokat nem privatizálták. Irakban és Afganisztánban az USA megkövetelte a természeti erőforrások megnyitását az amerikai korporációk számára.
Az ilyen intézkedések csökkentették a helyi elitek gazdagodásának a lehetőségeit, és így majdnem lehetetlenné tették, hogy az USA megbízható helyi szövetségesekre tegyen szert. A helyi tömegeket elnyomorítja, amikor az USA az állami vállalatok privatizálására kényszerít és a kormány költségvetésének brutális csökkentését követeli, kellő haragot és elkeseredést okozva felkelések kirobbantásához.
Ez a három tényező együtt biztosította az USA kudarcát a 21. századi háborúkban, és aláásta Amerika képességét geopolitikai hegemóniájának fenntartására.
Összegezve, míg az USA még jól felkészült régi divatú, szemtől szembe harcra irakiakkal Kuvaitban, Oroszországgal Ukrajna miatt, vagy Kínával az ázsiai kontinensen, a nagyon reális katonai előnyök örökségeként, amelyeket ismételt katonai modernizálási programok során épített fel, ez a három tényező együttesen meghökkentően gyengíti az USA-t katonailag a háborúkban, amelyeket ténylegesen vívott 2000 óta olyan ellenfelekkel, amelyek az “aszimmetrikus hadviselés” változatait alkalmazzák, a helyi lakosság támogatásával.
Az USA-nak az általa választott háborúknak kevéssé megfelelő hadserege van, mert a katonai kiadásait egy állandó szövetség érdekei és kívánságai határozzák meg. Ez a karrierjük elősegítésére törekvő tábornokok és a profitjuk növelésére törekvő hadiipari vállalkozók közötti szövetség. Mind a karrierek, mind a profitok a legfejlettebb technológiájú fegyverzet és berendezés fejlesztésével és vezényletével építhetők fel. Ezen kívül, az amerikai katonai stratégiákat úgy kell tervezni, hogy kielégítsék a polgári és katonai követeléseket, a minimumon tartva az amerikai halálos veszteségeket és gyorsan befejezve az intenzív harcot, még akkor is, ha a felkelő ellenségeik képesek elfogadni nagy veszteségeket és harcolni ameddig szükséges, mert a hazájukat védik az imperialista behatolók ellen.
Végül, a Bush-kormányzat által kezdett középkeleti kampányok új hangsúlyt helyeztek a helyi társadalmak kirablásának a céljaira, a megszálló erők javára – a nemzeti fejlődés iránti minden korábbi esetleges elkötelezettség helyett – biztosítva így a helyi lakosság közti támogatás építésének a lehetetlenségét.
A szerző Richard Lachmann a szociológia professzora a University at Albany, State University of New York egyetemen.
(Ford. Szende Gy.)
