Azt, hogy a mai orosz hivatalos propagandában a szovjetellenesség irányít, mindenki érti. Ugyanígy, bármely tárgyilagos megfigyelőnek nyilvánvaló, hogy ez a szovjetellenesség minden esetben, minden megjelenésében elfogultságot és hanyatló jelleget mutat.
Íme, a Kulturális és Művészeti Tanács ülésén Vlagyimir Putyin ezt mondja:
„A szovjet időkben, bárhogy szidják is a totalitárius rezsimet, elkülönítették a szükséges forrásokat arra, hogy könyveket adjanak ki a nemzetiségek nyelvein, újságok is voltak, adások is…”
Olyan sokan szidják most nálunk a szovjet rezsimet? És Oroszország polgárai közül olyan kevesen nem értik, hogy a Tanács ülésén tárgyalt problémák többsége a szovjet időkben nem létezett?
Ezeknek a megjelenése – a múzeum- és könyvtárügyben, a könyvhöz és az olvasáshoz való viszonyban, az ifjúság körében stb. – a Szovjetunióban megvalósított kultúr– és szociálpolitika következtében egyszerűen lehetetlen volt. Lehet, hogy jobb nem szembeállítani a mi időnket a szovjet korszak egészével, nem ragasztani rá válogatás nélkül a „totalitárius” címkét, amint azt a Nyugaton teszik, hogy egyenlőnek tüntessék fel a náci időszakkal Németországban, hanem elgondolkodni azon, hogy miért volt akkor így a kultúrában, ma pedig – rosszabbul? És helyes-e általában nem különböztetni meg a szovjet korszakban időbeni árnyalatokat, nem látni különbségeket az akkori, egymást váltó rezsimek között, nem érteni azok sajátos evolúcióját?
Lehet, hogy ideje lenne végre megérteni, hogy éppen a szovjet korszaknak köszönhetően – Aldous Huxley-nak az ülésen Andrej Koncsalovszkij által idézett kifejező szavaival szólva – maradunk el Európától a haladásban a szakadék felé?
Igen, a Szovjetunióban egy ideológia uralkodott. Igen, azt terjesztették. Visszaemlékezem rá, hogy a fő benne ez volt: a társadalmi felette áll a személyesnek, a gazdagság rossz és a szegénység is rossz, minden, a társadalomnak kellő munka dicsőség és jól meg kell fizetni, az emberek egyenlők, a szociális viszálykodás demonstrálása és provokálása bűn. Nos, valóban borzasztó az ilyen „totalitárianizmus”!
Hanem a pénz és a testiség kultuszának mai totális ránk kényszerítésétől, az erősödő vagyoni és ennek megfelelő politikai szétrétegeződéstől, az elit szociál-rasszista nézetétől a lakosság többségére, az oktatás zuhanó színvonalától, a mindenütt terjedő kulturálatlanságtól, - egy szóval gyorsuló mozgásunktól a Nyugat nyomában a szakadék felé, valóban elborzadunk.
 |
| Viktor Koreckij: A tehetség útja – a kapitalizmus országaiban; Utat a tehetségeknek – a szocializmus országában. 1948 |
Látható, hogy éppen a szovjetellenessége miatt érdemelt ki nálunk különös megbecsülést születésének 100. évfordulóján a közepes író, Alekszandr Szolzsenyicin is. Nem írok arról, hogyan hamisította meg a SZU-beli politikai repressziókra vonatkozó számokat, a legalább sajátos viszonyáról az amerikai hatóságokkal, a hozzájuk intézett felhívásairól arra, hogy ne csökkentsék a feszültséget a SZU-val való viszonyukban és folytassák a háborút Vietnamban, a kitartó tanácsáról Borisz Jelcinnek, hogy adja a Kurill szigeteket Japánnak, a proamerikai árulás elvi apológiájáról az „Első körben” c. regényében… Mindez ismeretes.
Felhívom a figyelmet a „Rosszija-1” TV-n december 1.-i, hétfői bemutatásra előkészített filmre: „Alekszandr Szolzsenyicin frontnaplója”. A „Hírek” egyik adásában közölt részletekből kiindulva, itt minden nagyon rendes; jelentkezés a frontra, tanulás a tüzérségi iskolán, szolgálat az akusztikai felderítő egységnél, kitüntetések… ”Egymagában harcolt az igazságért…” mondja a trailer bemondója. Értendő – az igazságért a háborúról. De ismerjük Alekszandr Szolzsenyicin egy másik „frontnaplóját”, a „Porosz éjszakák” c. verses művét. Olvassák el, akik nem ismerik: a Vörös Hadsereg Kelet Poroszországban – általános részegeskedés, rablás, gyújtogatás, a polgári lakosság gyötrése, gyilkolás, erőszak...Egyébként, ezúttal a kalinyingrádi területi tudományos könyvtárban találtam rá – igazán alkalmas olvasmány a kalinyingrádiaknak, annál is inkább, hogy a szerző állami ünneplése erősíti!
És az utolsó e mai rövid észrevételek közül a korszerű szovjetellenességről. A tegnapi „Szombati hírekben” a jamál-nyenyec körzet életéről beszélt a brit állampolgár Briljov. A mondandójába képeket és kommentárokat illesztett arról, hogyan kezdték ezt a vidéket iparilag hasznosítani a múlt század közepén, amint ő fogalmaz „rabszolgamunkával”. Természetesen, akkor –borzalmas áldozatok, most – nézzék, hiszen lehet másként is…
Nos, egyszerűen elámulhatunk ezen a becstelenségen. Talán nem érthető, hogy vannak dolgok, amelyeket egyszerűen nem lehet összehasonlítani, hogy az egyik nem mond ellent a másiknak, hanem annak alapján jött létre, hogy azok előtt a – kényszerű és önkéntes – áldozatok előtt egyszerűen meg kell hajolni, nem pedig kihasználni az elmondásukat mai propagandacélokra?
Egyszóval, nem kell magunkat okosabbnak és jámborabbnak tartani az őseinknél. Ők egy nagy országot építettek fel és védtek meg. Az őket követő nemzedékek, köztük Vlagyimir Putyiné és a miénk, nem őrizték meg. A maiaknak még csak ez után kell bizonyítaniuk, hogy képesek megőrizni.
Ha a hangsúlyt a kapitalista revánsra és szovjetellenességre fogják helyezni, biztosan nem őrzik meg. Bizonyíték erre az 1980-as évek végének a története.
(Ford. Szende Gy.)
