REGNUM, 2018. 12. 13.

Az Orosz Federációban tiltakoznak a Szolzsenyicin-emlékmű felállítása ellen. A plakát szövege: Szolzsenyicin magasztalta a vlászovistákat és igazolta a banderistákat. Ma emlékmű neki – holnap a Nagy Honvédő Háború mérlegének revíziója!

Nem érdemes titkolni: Oroszország polgárai, mint korábban, most sem szeretik Szolzsenyicint, a hívei minden erőfeszítése, az irodalomkritikusok általi dicsőítése és Natalia Szolzsenyicina módszeres munkája ellenére. A százéves jubileuma és a vele összefüggő emlékrendezvények csak erősítették ezt a viszonyukat hozzá, amely nem annyira gyűlölet, mint inkább a tisztelet közönnyel keveredő hiánya.

Nagy írónak, a nemzet lelkiismeretének, sőt az orosz gondolkodás klasszikusának kiáltották ki őt, emeltek néhány emlékművet, mindenféle módon ünnepelték, de az oroszok számára Szolzsenyicin idegen maradt, és egyáltalán nem a nép lelkiismerete. Sajnos, az egész, Alekszandr Iszajevicsnek szentelt 2018. év alatt, a VCIOM közvélemény-kutató intézet¹ egyszer sem mérte fel ezt a viszonyt.

De van egy sokat mondó példa: az „Oroszország nagy neveiről” tartott szavazás során (a Mineral’nye Vody repülőtér nevére) Szolzsenyicin neve 3 %-ot kapott. Mihail Lermontov győzött 89 %-kal, Jermolov tábornok volt a második helyen 6 %-kal. És kétségtelen, hogy így történt volna bármilyen egyéb szavazás esetén – elég megnézni bármilyen publikációt Szolzsenyicinről, ahol láthatók hozzászólások.

A politizáló fiatalság körében Szolzsenyicin arculatáról teljesen a „Lev Scsaranszkij” tréfás twitteres címre asszociálnak: Alekszandr Iszajevics portréja az idióta disszidenst testesíti meg, ami persze igazságtalan, de megint csak jellemző.

A jubileum nem ok a jelenség elhallgatására, nem temetés ez. Ellenkezőleg – jó alkalom becsületesen feltárni, miért történik ez. Figyelmen kívül hagyva Szolzsenyicin nyílt ideológia ellenségeit – a kommunista párt, a SZU híveit és az összes „balosokat” (az író elkeseredetten harcolt ellenük, nem csoda, hogy ugyanezzel felelnek neki), nézzük a politikailag semleges polgárok tiszteletlen viszonyát hozzá, hiszen ők teszik ki a többséget.

Szolzsenyicin amerikai szenátorok között, 1975.

Először is, nem felel meg a valóságnak a Szolzsenyicin kiemelkedő irodalmi tehetségére vonatkozó állítás. Itt kimarad egy terjedelmes rész, amely szövegpéldákat is tartalmazva elemzi az író stílusát, módszerét, összehasonlítva őt Varlam Salamovval, nem az ő javára. A folytatás: Szolzsenyicinnél minden egy halomba keveredik, publicisztika, történeti elmélkedések és a szerzői fantázia. Ezek valóban nagy alkotások, de nem irodalmi, hanem politikai értelemben, mivel óriási szerepet játszottak a Szovjetunió szétverésében – fejszefokként, amellyel a szovjet/orosz nép fejére sújtottak.

De Szolzsenyicin munkásságának a fő jellemzője abban áll, hogy…a személyes szenvedések, a láger szörnyűségei, a szerző ideológiai nézetei fölébe kerekedtek a humánumnak, a jónak, a szeretetnek. Szolzsenyicin irodalmában, gondolkodásában, fellépéseiben, magában a nyelvezetében, sértődés, sőt düh érződik nem egyszerűen a hatalom, de az ország, a haza, a környező világ ellen. Látható a szerző elidegenedése a honfitársaitól, a fensőséges kioktatásuk.

A középpontban a szerző személyes „Énje” áll, a sérelmei és a veszteségei, sőt a kudarcai, élményei és komplexusai…vad igazságtalanság személyesen vele szemben.

…Szolzsenyicin mélyen idegen az orosz világérzékeléstől, még az egyes helyes szavai sem lelkesítik az oroszokat.

Ennek az oka – és ez a fő – Szolzsenyicin fanatikus szovjetellenessége. Az egész szolzsenyicini publicisztikán vörös vonalként húzódik át a meggyőződés, hogy a Szovjetunió semmi több sem volt, mint tömény GULAG, és Szovjet Oroszország 70 éve csak sötét, véres lyuk, amely életek millióit nyelte el és csak pusztulást hozott.

Szolzsenyicin számára még a nagy honvédő háború sem volt hősies, még kevésbé szent, hanem – figyelem! – „önpusztító”. …A háborút a szovjet rendszer szörnyűségeinek sorában, futólag érinti és a honvédő szót idézőjelbe teszi. Az a számára egyszerűen „szovjet-német”.

„Nem lehetünk büszkék a szovjet-német háborúra sem, amelyben mi több mint 30 milliót vesztettünk el, tízszer többet az ellenségnél, és csak a zsarnokságot erősítettük magunk felett”.

A szent háborúhoz való ilyen viszony mellett meg kell-e lepődni azon, hogy a polgárok válaszul nem szeretik Szolzsenyicint? A nemzet miféle lelkiismeretéről lehet beszélni ezek után? A szovjet rend elleni ősemberi gyűlölet Szolzsenyicin előtt elfedi mindazt a jót, amit a SZU-ban (az orosz világ fejlődésének egyik csúcsán) feltétlenül megalkottak, és amire kitűnően emlékezik még sok polgára. Nekünk ez mi magunk, földünk, államunk elválaszthatatlan, szívünkhöz közel álló része.

A néptől azt követelni, hogy húzza át (drámai, de alkotással és hősiességgel teli) életének 70 évét mint valami bűncselekményt, kegyetlenség és ostobaság, ami már önmagában tiltja, hogy Szolzsenyicint klasszikusnak és nagy gondolkodónak nevezzék. Szerencsére, Putyin érkezésével, a 2000-es években belátták, hogy az ilyen radikalizmus árt az államnak. Visszahozták a szovjet himnusz zenéjét, kezdték megadni a legnagyobb megbecsülést a Nagy Honvédő háború győzteseinek. Ugyanakkor Szolzsenyicin fanatikus szovjetellenességgel áthatott műveit felvették az iskolai tananyagba, ami, tekintettel az ilyen életkor kevéssé kritikus gondolkodására, helytelennek tűnik.

Ugyanakkor, Szolzsenyicin semmiképp sem olyan primitív disszidens-nyugatos, amilyennek tévesen tartották nyugaton, az 1970-es években, és ábrázolják most az ellenségei. Alekszandr Iszaevics feltétlenül bonyolultabb és mélyebb, mint a mostani fehérpántlikások. Ő nem félt elítélően osztályozni az angolszász civilizációt, amely a lojalitására számított hálából a világméretű PR-ért a SZU elleni harc során. Visszautasította a Jelcin által neki ítélt érdemrendet, annak jeléül, hogy nem fogadta el azt a „hatalmat, amely Oroszországot a pusztulás állapotába juttatta”. (Ez olyan cselekedet volt, amely miatt a „demokrata” skizofrének körében nem fogtak vele kezet.)

Szolzsenyicin az orosz nép érdekei szemszögéből szemlélte az ország helyzetét akkor, amikor az elit közel illetlennek tartotta az „orosz” szót. Megírta a „Kétszáz év együtt” című tanulmányt a zsidóság jelentős szerepéről az 1917-es forradalomban, amiért a haladó társaság hallgatólagosan kiközösítette. Ezeket a tényeket ugyanolyan szinten kell megjegyezni és tanulmányozni, mint a „GULAG félszigetet”.

A paradoxon azonban abban áll, hogy a történelemben és a nép emlékezetében Alekszandr Szolzsenyicin mindenképpen, és főként Szovjet Oroszország elpusztításának és befeketítésének az egyik jelképe marad, olyan ember, aki elvette a hazánkat – nem betű szerint, hanem eszmeileg. Ez nem bocsájtható meg.

(Ford. Szende Gy.)