Stephen F. Cohen, az orosz tanulmányok és a politika professzor emeritusa az NYU-n és Princetonban és John Batchelor folytatják heti vitáikat az új US-orosz hidegháborúról.
Az ötödik évfordulóján az ukrán válság 2013. novemberi kezdetének és annak, hogy Washington Oroszországot “bünteti”, próbálva “elszigetelni” azt a világ ügyeiben – e politikát először Barack Obama deklarálta 2014-ben és azóta folytatják, főként gazdasági szankciókkal – Cohen a következőket tárgyalja:
1. A Szovjetunió elleni előző hidegháború alatt nem próbálták Oroszországot külföldön “elszigetelni”, e helyett az volt a cél, hogy “visszatartsák” a kelet európai nemzetek “tömbjén” belül és versenyezzenek vele az úgy nevezett Harmadik Világban.
2. Egy Oroszország-méretű, eurázsiai elhelyezkedésű, erőforrásokkal és hosszú nagyhatalmi történelemmel rendelkező ország “elszigetelésének” az elképzelése öntelt ostobaság. Tükrözi a külügyi gondolkodás kicsinyességét és nyomorát Washingtonban, az utóbbi évtizedekben, nem utolsó sorban, az USA Kongresszusában és a mainstream médiában.
3. Tekintsük a tényleges eredményeket. Oroszország aligha elszigetelt. 2014 óta Moszkva az összes mai nagyhatalmak diplomáciai fővárosai közül a legaktívabbnak állítható. Bővülő katonai, politikai vagy gazdasági partnerséget kovácsolt például Kínával, Iránnal, Törökországgal, Szíriával, Szaúdi Arábiával, Indiával, és több más kelet ázsiai országgal, sőt az EU szankciói ellenére több európai kormánnyal is. Ezen felül, Moszkva három fontos, jelenleg folyó béketárgyalás építésze és fő szervezője, ezek Szíriát, Szerbiát-Koszovót, sőt Afganisztánt is érintik. Másként tekintve, Vlagyimir Putyin orosz elnök vagy külügyminisztere, Szergej Lavrov diplomáciai teljesítményéhez hasonlítható-e bármely más országos vezetőé a 21. században? George W. Bush vagy Obama korábbi amerikai elnököké vagy a hamarosan távozó Angela Merkel német kancelláré bizonyosan nem, bármely brit vagy francia vezetőé sem.
4. E vonatkozásban nagy fontosságot tulajdonítanak Putyin állítólagos rosszindulatú “nacionalizmusának”, de ez egy tájékozatlan vagy képmutató magyarázat. Vegyük Emmanuel Macron francia elnököt, aki a közelmúltban tett szemrehányást Trumpnak a deklarált nacionalizmusáért. Ugyanaz a Macron, aki azt törekszik állítani (eléggé valószínűtlenül), hogy ő egy második Charles de Gaulle, aki maga a 20. század egy nagy és meggyőződéses nacionalista vezetője volt, aki ellenállt a náci megszállásnak, megalapította az Ötödik Köztársaságot és megtagadta a francia hadsereg NATO parancsnokság alá rendelését. A nacionalizmus bármilyen néven, sokáig nagy politikai erő volt a legtöbb országban, akár liberális, felvilágosult, akár reakciós, jobboldali formában. Oroszország és az Egyesült Államok sem kivételek.
5. Putyin sikerét Oroszország világpolitikai szerepének helyreállításában rendszerint az “agresszív” politikájának tulajdonítják, de jobban érthető annak a realizálásaként, amit Moszkvában mint az “orosz külpolitika filozófiáját” jellemeznek, mióta Putyin lett a vezető 2000-ben. Ennek három kifejezett elve van. A külpolitika első célja megvédeni Oroszország “szuverenitását”, amelyet a szerencsétlen posztszovjet 1990-es években elvesztettnek mondanak. A második egy fajta “Oroszország az első” nacionalizmus vagy hazafiság: elősegíteni az Orosz Federáció polgárainak a jólétét. A harmadik egyetemes: partnerség bármely kormánnyal, amely Oroszország partnere akar lenni. Ez a “filozófia” persze nem szovjet, amely erősen ideologikus volt, legalábbis a kifejezett ideológiájában és céljaiban.
6. Figyelembe véve Washington képtelenségét “elszigetelni Oroszországot”, Oroszország diplomácia sikereit az utóbbi években, és az USA militarizált és rendszerváltó külpolitikájának keserű gyümölcseit, (amelyek jóval megelőzték Trump elnököt), talán ideje, hogy Washington inkább tanuljon Moszkvától, mintsem azt követelje, hogy Moszkva feleljen meg Washington világpolitikai gondolkodásának és viselkedésének. Ha nem így tesz, Washington valószínűbben önmaga elszigetelését folytatja.
(Ford. Szende Gy.)
