Megjelent a szerző honlapján 2018. nov. 12-én

Bevezetés

Jelenkori világunkban a nyugati imperialista propagandisták, az újságírók és a tömegtájékoztatási médiák kiadói a mindennapi fogalmak és a politikai nyelvezet elferdítéséhez folyamodnak. A politikai nyelvezet használata, a nyelvi visszaélések arra szolgálnak, hogy az áldozatokat vádolják és az imperialista agressziót támasszák alá. Ennek sokrétűek a következményei, így mind a háborús bűnök és gazdasági kifosztás legitimálása, mind pedig a hazai ellenzék semlegesítése.

Az alábbiakban azonosítjuk azokat a kulcsterminológiákat, amelyek az imperialista agressziót támogatják, majd rátérünk a nyelvi imperializmus gazdasági és politikai céljainak leírására. A politikai/kulturális alternatívák vizsgálata zárja elemzésünket.

A nacionalizmus és a populizmus fogalmak bírálata

A modern imperialista lexikonok leginkább a „populizmus” fogalmával élnek vissza, főként e fogalmat használják a tartalom elhomályosítására.

Eredeti jelentésében a „populizmus” a kizsákmányolt munkások tömegmozgalmaira vonatkozott. A populáris, népi mozgalmak a banki oligarchák és a média-mogulok ellen harcoltak.

A 19. század végén, a 20. század elején a populisták erős politikai mozgalmakat és választói jogosultságot nyert pártokat alakítottak az USA-ban, Kanadában, Oroszországban és Nyugat-Európában.

A 20. század közepére a populista pártok és mozgalmak megsokszorozódtak és néhány esetben hatalomra is kerültek Ázsiában és Latin-Amerikában. A populista mozgalmak tömegtámogatást nyertek Argentínában, Brazíliában, Peruban és Mexikóban. Az Amerikai Egyesült Államokban a populista pártok és mozgalmak azokat a farmereket képviselték, akik a vasúti monopóliumok, a bankárok és a korrupt politikai főnökök ellen harcoltak. A populisták jó néhány kormányzót, egy sor polgármestert és több állami törvényhozót választottak.

Latin-Amerikában a perui populista pártok (így az APRA) a bennszülöttek jogaiért harcoltak, szembeszállva az oligarchák uralmával. Az argentin, brazil és mexikói populista pártok - Juan Peron, Getulio Vargas és Lazaro Cardenas vezetésével – a munkásjogokért harcoltak, és biztosították e jogokat, valamint harcoltak az alapvető nemzeti erőforrásokért (különösen az olajmezőkön). Sikeresen indítottak meg nemzeti iparosítási programokat. Hasonló fejlemények történtek Kínában, a Fülöp-szigeteken, Indokinában és Indiában.

A nacionalizmus és a populizmus a függetlenség és a társadalmi igazságosság hajtóerejét adták.

A nacionalizmus az imperialista uralom megszüntetésén és a gyarmati terhektől megszabadított nemzeti kulturális értékek visszaszerzésén alapult. A 21. század fordulóján a poszt-gyarmati rezsimek előretörésével a nyugati imperialista hatalmak azon mozgalmak és pártok befeketítésére törekedtek, akik legitimitásukat megkérdőjelezték.

Az imperialista hatalmak már nem tudtak a jótékony hatalmak ideológiájára támaszkodni (lásd „a fehér ember terhét”¹). De nem mondhatták azt sem, hogy a külföldi tőke kizsákmányolása és a nemzetek kifosztása „nemzet-építést” szolgálna.

Az imperialista ideológia a felszabadító harcokhoz kapcsolódó pozitív fogalmak eltorzításának és ellenkező értelművé alakításának eszközéhez folyamodott. Így a populizmust a haladásellenes rendszerek elnyomó és tekintélyelvű doktrínájával rokonította.

A populizmusból kiürítették az eredeti emancipációs tartalmat és reakciós, rasszista, xenofóbiás, migráns-ellenes, fasiszta ideológiákkal kapcsolták össze. Bármilyen populáris mozgalmat – függetlenül társadalmi-gazdasági tartalmától – ugyanazzal a haladásellenes tartalommal ruháztak fel. Hasonlóképpen a nacionalizmust is a kisebbségeket és a migránsokat kiűző fasisztákhoz kapcsolták.

Következésképpen az USA és az európai birodalom-építők imperialista ideológiáit pedig azokhoz a demokratikus értékek őrzőkéihez társították, akik a „nacionalisták” ellen harcolnak.

A populizmus és a nacionalizmus fogalmainak használata, és visszaélés e használattal

A „populizmus” elsődleges ellenségei a rendíthetetlen, nyugati neoliberális uralkodó osztályok és a Financial Times-nál, a New York Times-nál, a Washington Post-nál és a Wall Street Journal-nál meghúzódó dühödt firkászok.

A populizmus-ellenesség a „nyugati demokratikus értékek” védelmében az imperializmusnak kedvező ál-haladó propagandát szolgálja. A populista-ellenes retorika egybeötvözi a jobboldalt és a baloldalt, a sovinisztákat és a nemzeti függetlenség védelmezőit.

A cél az USA és az EU sokszoros imperialista háborúinak és puccsainak alátámasztása Ázsiában, a Közel-Keleten, Észak-és Kelet-Afrikában, valamint Latin-Amerikában.

Miközben az „erényes” populista-ellenes és anti-nacionalista demagóg média elítéli a populistákat, segítik és védelmezik a Nyugat gyilkos háborúit és puccsait Irakban, Afganisztánban, Egyiptomban, Líbiában, Palesztinában, Szíriában, Libanonban, Hondurasban, Szomáliában, Dél-Szudánban, Venezuelában és Ukrajnában.

A „nacionalizmus-ellenesség” az imperializmus függetlenség-párti oldalról jövő kritikáját hivatott leszerelni, egyben „legitimálni” törekszik a Nyugat vezetői helyzetét. A média ideológusai támadják a jobboldalt, a „nacionalistákat”, akik viszont támadják a bevándorlókat, de eltakarják azt a tényt, hogy a migránsok a nyugati imperialista katonai inváziók áldozatai.

A jobboldali, hazai nacionalisták és a neoliberális imperialisták ugyanannak az éremnek a két oldalát képviselik. Az egyik felkorbácsolja a tömegek nacionalista érzelmeit, a másik a kapitalista profitok falánk étvágyának kielégítésére törekszik.

A populizmus-ellenesség és a nacionalizmus a neoliberális elitek hajtóereje, ami kizsákmányolja a hazai munkaerőt és támadja a szociális jólét rendszerét, valamint a munkahelyi demokráciát. A populáris szociális mozgalmakat a szabad piac és a szabad választások ellenségeiként, a „populizmus” válfajaként ítélik el.

Az imperialista háborúkkal szembehelyezkedő nacionalistákat a nyugati biztonság, a globalizáció és a demokratikus értékek tekintélyelvű ellenségeiként becsmérlik.

Összegzés

Az amerikai és az európai imperializmus belső és külső ellenfelekkel kerül szembe. A hazai ellenzék szembefordult a költséges, drága háborúkkal és a pénzügyi haszonleséssel, és nagyobb jólétet kíván.

Egy új ideológiai védelem elkeseredett ínségében a nyugati hatalmak új ellenségeket fabrikálnak, akiket „populistákként” címkéznek, ezzel álcázva a gazdasági oligarchák támogatását. A nyugati elitek megpróbálják az imperialista ellenes erőket azzal aláaknázni, hogy egy csomóba kötik a szélső-jobboldali nacionalistákkal.

A nyugati imperializmusnak vannak más propaganda eszközei is. A nemzeti függetlenség harcosait „terroristáknak” bélyegzik. A biztos határokat védelmező oroszokat tekintélyelvű terjeszkedési politikát követőeknek írják le, a kínai nemzetközi gazdasági hálózatokat pedig „gyarmati adósságszedőknek” titulálják. A valóság elhomályosításához szükség van a tömegtájékoztató média dobpergésére.

Az USA és az EU közel 200 külföldi katonai bázist tart fenn szerte a világban. Az USA Kínát körülvette katonai bázisok láncolatával, miközben Pekingnek nincs egyetlen katonai bázisa sem az USA környezetében. Miközben a nyugati gyarmati és új-gyarmati elitek kifosztják Ázsiát, Afrikát és Latin-Amerikát, Kína infrastruktúrákat finanszíroz, termelő vállalatokba ruház be és nem működtet katonai bázisokat azért, hogy beavatkozzon a harmadik világ országaiban.

Az USA és Európa olyan haladó fogalmakat térit el, mint a populisták, populizmus, és jelentésüket az eredeti ellenkezőjébe váltja át: haladásellenes reakciós mozgalmakként, pártokként és személyekként festi le őket.

Imperialista-párti, gyarmatosító rasszista címkét kapnak a „nacionalisták”, akik gyakran a nemzeti szuverenitás védelmezői és ellenzik az imperialista egyeduralmat.

A birodalom szolgálatába állított politikai nyelvezet azonban nem erény!

Fordította: Kleinheincz Ferenc