 |
| © REUTERS/Alkis Konstantinidis |
A „gazdagok világának” sürgősen foglalkoznia kellene a tömeges migráció okaival, nem csak a szimptómákkal. És meg kellene érteniük, hogy mi egyetlen világban élünk!
A migráció – most ismét – a címlapra került. Hondurasból migránsok tömegei közelednek Mexikón át az USA határaihoz, az afrikai migránsok áttörve a határzárat spanyol földre léptek az Észak-Afrika csúcsán lévő enklávéban, s a közel-keleti migránsok megkísérelnek Horvátországba belépni.
Bár a migránsok száma most viszonylag csekély, de mégis alapvető geopolitikai tényre hívják fel a figyelmünket.
Peter Sloterdijk német filozófus Im Weltinnenraum des Kapitals (A tőke belső világának terében) című művében igazolja, hogy a tőkés rendszer a globalizációval határozza meg az összes létfeltételt.
Ennek a tendenciának az első jele a londoni Kristálypalota volt, az 1851-es első világkiállítás helyszíne, aminek szerkezete nyilvánvalóvá tette a globalizációs kizárólagosságát, mint az olyan világ belső terének szerkezetét és térhódítását, amelynek határai láthatatlanok, mégis virtuálisan leküzdhetetlenek, és amin belül most már a globalizáció mintegy másfélmilliárd nyertese lakik.
Azonban háromszor ennyien rekedtek az ajtókon kívül. Következésképpen „a tőke belső világának tere nem agora vagy szabadtéri vásár, hanem olyan melegház, ami magába szívott mindent, ami egykor künn volt.”
Két röppálya
Ez, a tőke-feleslegeken megépített belső tér határoz meg mindent: „A modern kor elsődleges felismerése nem az volt, hogy a föld a nap körül kering, hanem hogy a pénz kering a föld körül.” A világot globálissá alakító transzformációs folyamatot követően „a társadalmi élet csak egy kitágított helyen működhet, mégpedig egy háziasított és mesterségesen klimatizált belső térben.”
Sloterdijk helyesen mutat rá, hogy a kapitalista globalizáció nem csak nyitottságot és hódítást jelent, hanem egy önmagába zárt glóbuszt is, ami a belsőt a külsőtől elválasztja.
E két aspektus elválaszthatatlan: a kapitalizmus globális hatóköre azon alapszik, ahogyan az egész világon átívelő, radikális osztály-megosztást vezet be, amivel elválasztja a búra alatt védetteket a kint rekedtektől. A menekültek jelenlegi áradata a búrán kívüli kegyetlen világra hívja fel a figyelmet, ám nem mint, ami a mi valóságunk, hanem olyanra, ami beavatkozik világunkba.
Történelmi tanulságok
Így erkölcsi-politikai kötelességünk nem csak az, hogy a búrán kívüli valóságot észrevegyük, hanem vállaljuk is teljes egészében társ-feleősségünket is a búrán kívül tapasztalható szörnyűségekért. A Dzsamál Hasogdzsi brutális megölésére adott reakciók kétszínűsége jó példát mutat arra, hogyan is működik ez a védőbúra. Szélesebb értelemben véve, ő közülünk való volt, védve volt velünk együtt a búra alatt, s ezért rémültünk meg, ezért lettünk dühösek.
De az aggodalmunk nevetségesen rossz irányú: az igazi botrány az isztambuli gyilkosságnál sokkal nagyobb botrányt okozott. Jemenben Szaúd-Arábia egy egész országot pusztít el, de – miközben a gyilkosságra (valószínűleg) parancsot adott - Mohammed bin Salman nem felejtette el Sztálin példáját: ha egy embert megölsz, akkor bűnöző vagy, de ha ezreket, akkor hőssé váltál. Úgyhogy Mohammed bin Salman még folytathatja a jemeni ezrek gyilkolászását.
De vissza a lenini kérdéshez: Mi a teendő? Az első és – sajnos – egyeduralkodó reakció a védekező bezárkózás: a kívül való világ zűrzavaros, így hát védjük meg magunkat mindenféle falakkal.
Az Új világrend születőben van, ahol az egyetlen alternatíva a „világok összecsapására” a civilizációk (avagy egy ma népszerűbb terminológiával „az életmódok”) békés egymás mellett élése marad: kényszerházasságok és homofóbia (vagy az, hogyha egy nő egyedül megy nyilvános helyre, az rögtön megerőszakolásra felhívás), ez mind OK, ha mindez egy olyan országra korlátozódik, amelyik másként teljesen benne van a világpiacban.
A mai „türelmet” fenntartó szomorú igazság az, hogy a mai globális kapitalizmusnak nincs módjában fenntartani az emancipált humanizmust, még ideológiai álom formájában sem.
Egyetlen jövőkép
A Fukuyama-i liberális demokrata univerzalizmus csődöt vallott saját belső korlátai és ellentmondásai miatt, s csődjének tünete a populizmus, ami Huntington-i betegsége. De a megoldás nem a populista nacionalizmus, legyen az akár baloldali vagy jobboldali. Az egyetlen gyógyírja egy új univerzalizmus, amit az emberiséggel ma szembesülő problémák – kezdve az ökológiai fenyegetésektől a migrációs válságig – megkövetelnek.
Egy másik reakció az emberarcú globális kapitalizmus, amit olyan társadalmi felelősséggel bíró figurák testesítenek meg, mint Bill Gates és Soros György. Még szélsőséges formájukban is: „nyisd ki a határaidat a menekültek előtt, s bánj velük úgy , mint a tieiddel”.
De ezzel a megoldással az a baj, hogy csak olyan megoldást kínál, mint az orvoslásban a szimptomatikus kezelés, azaz az alap globális helyzetet nem figyelembe vevő terápia. A szimptómákra és nem az okokra hat.
Az ilyen kezelés célja, hogy a páciensnek komfortérzést adjon a tünetek és szimptómák csökkentésével, de ez esetünkben nyilvánvalóan nem elég, mivel nyilván nem az a megoldás, hogy a világ összes nyomorultjai eljussanak a védőbúra biztonságába. Humanitárius megközelítésünkkel el kell mozdulnunk a föld nyomorultjaitól a nyomorult föld irányába.
A harmadik reakció tehát az, hogy bátorságot gyűjtve radikális változást célozzunk meg, ami önmagában elfogadja annak a ténynek a következményeit, hogy mi mindannyian egyetlen világban élünk. Utópia lenne ez a változás? Nem. Az igazi utópia az, hogy ilyen forradalom nélkül is túlélhetünk.
Fordította: Kleinheincz Ferenc
