The Guardian, 2018. szept. 9.

A New York-i tőzsdei kereskedők figyelik a piacok merülését. Fotó: Bloomberg / Getty

E hét végén lesz tíz éve, hogy kétségbeesett erőfeszítéseket tettek a világ egyik legnagyobb bankjának a megmentésére. Amikor Alistair Darling pénzügyminiszter elutasította a vergődő Lehman Brothers befektetési bank átvételét fontolgató Barclay páratlan butaságát – az adósságainak a nagysága és bonyolultsága magával rántotta volna azt és valószínűleg az egész brit bankrendszert – a kocka el volt vetve. A Lehman összeomlott és a lökéshullámok még ma is érződnek.

Hirtelen, a nagy pénzügy büszke kalózai “bölcs tökfejekként” jelentek meg, amint a nagy gazdasági kommentátor, Walter Bagehot írta az Overend, Gurney & Co felső vezetőiről annak összeomlását követően, 150 évvel ezelőtt. A szabadpiaci közgazdászok, konzervatív politikusok és a pénzügyi establishment egy nemzedékének az összes feltevései a mai tökfejek által propagált ideológiai ostobaságoknak bizonyultak.

Igen, a piacok hatalmas, földrengető hibákat voltak képesek elkövetni és követtek is el. Igen, a részvényesek annyira nem kötődtek a társaságokhoz, amelyekbe befektettek, hogy ténylegesen lehetővé tették tulajdonos nélküli bankok működtetését, a menedzsereiknek óriási, dinasztikus vagyonokat juttatva, olyan kockázatokkal, amelyeket maguk sem értettek. Igen, a pénzügyi rendszer bonyolult, kölcsönösen összefüggő hálózattá vált, amely nem erősebb a leggyengébb láncszeménél – és az nagyon gyenge volt.

A számlát mindezekért a hibákért a szélesebb társadalom fizette, az elkövetőknek semmit sem kellett szenvedniük – a veszteségeket nacionalizálták és a nyereségeket privatizálták. Az egész eredmény a kapitalizmus átváltoztatása volt inkább értéket kivonó, mint értéket teremtő rendszerré, szükségszerű közvetett hatásokkal lenyomva a béreket, rövidtávú és zéró-órás munkaszerződésekkel. A Londonban és New Yorkban települt pénzügyi rendszer gyalázatossá, jelenünk lidércnyomásává vált.

Ennek a halmozott költségei oly nagyok lettek, hogy alig felfoghatók. A bukott bankok újratőkésítésének a garanciákat kínáló és az eltűnt likviditást helyrehozó, teljes nyugati költségeit 14 trillió USD-re becsülik. A bekövetkezett recesszió a legmélyebb volt az 1930-as évek óta, a leglassúbb további helyreállással. Még rosszabb, hogy a konzervatív politikusoknak – a legsikeresebben Britanniában – sikerült a vétkességet a modern pénzügy építői és működtetői helyett az állam túlzásainak tulajdonítani, indokolva a “megszorításokat”.

George Osborne pénzügyminiszter és David Cameron miniszterelnök állítása szerint a nagy kormánykiadások okozták a költségvetési deficit felugrását. Ez nem igaz. A deficitet inkább az adóbevételek összeomlása okozta a monumentális recesszió alatt. Ugyanaz a tökfejűség, amely megteremtette a modern pénzügyet, most kinyilatkoztatta, hogy a közadósság állománya – annak ellenére, hogy az előző három évszázad nagy része alatt és nagyobb kamatlábak idején arányaiban nagyobb volt – egzisztenciális fenyegetést jelent. Az UK-ban az egy főre eső szolgáltatási közkiadás 2020-ra negyedével fog csökkenni a megfelelő csökkentések eredményeként – adónöveléseket nem engedtek meg – Britannia széttépett társadalmi szerződésének maradványaival. A szorongás és az elégedetlenség elősegítette a Brexit népszavazási győzelmét.

Alapos volt a pénzügyek és a társadalom közötti, a 2008-ig terjedő 30 évet meghatározó fausti alku megszakítása. A bankárok vagyonokat szereztek, de a szélesebb társadalomnak korlátlan hiteleket és fellendülő ingatlanárakat kínáltak. A cégek nem hoztak létre értéket innovációval, beruházással és exporttal; helyette meg tudták lovagolni a hitelfellendülést. Az eredmény: egy talajtalan termelékenységnövekedést hozó, felfújt, agyontámogatott szolgáltató szektor.

2008 után a sérült rendszer nem képes ugyanolyan ütemben teljesíteni, noha próbál. Az illuzórikus termelékenység stagnál, és a bizalom az értékkivonó üzlet és a kockázatot továbbra is az egyszerű emberek vállaira rakó kapitalizmus iránt új mélységekbe zuhant. Nem csoda, hogy Jeremy Corbyn olyan jól szerepelt a 2017-es általános választásokon.

Túl keveset tanultak, túl kevés változott. Még a 2010 óta indított reformokat sem valósították meg teljesen. Még rosszabb, hogy a lényegében erkölcstelen alku érvényben maradt. A pénzügy többé-kevésbé azt tesz, amit akar, a pénzéhség álmait meghaladó fizetésekkel. Lord Adair Turner, a Financial Services Authority (Pénzügyi Szolgáltatási Hatóság) korábbi elnöke szerint ez a tevékenység nem jobb, mint egy vagyonátviteli rendszer. Ez zéró-összegű: nem történik semmi érdemleges. Mégis, ha összeomlik, biztos, hogy ismét a kormányok közbelépését fogják kérni.

A kockázatokat lekicsinyítik. Bizonyosan nem történhet meg ugyanaz, amikor a szabályozók éberebbek és a bankároktól több saját tőkét igényelnek a hibák elleni párnaként? Mégis, egy futó pillantás a piacokra megmutatja, milyen lázasak azok, mennyire kitettek erőszakos mozgásoknak, mennyire illuzórikus a sokat magasztalt likviditásuk – és milyen gazdag marad azoknak a tisztességtelen nyeresége, akiktől a kockázat vállalását várják.

Megjegyzendő az is, milyen ingatagok a “kockázat diverzifikálását” kínáló pénzügyi termékek új hullámának az alapjai, nevezetesen a tőzsdekereskedelmi alapok (exchange trading funds, ETF). Olyan világon élünk, amelyen az USA kincstári kötvények – egy soktrillió USD-os piac – ára 10%-ot változhat tíz perc alatt. 2008-ban az volt rémisztő, hogyan diverzifikált mindenki egyformán, a számítógépes algoritmikus adásvételi instrukciók eredményeként – így mindenki egyidejű eladóvá és vevővé vált. Ma ez még akutabb.

Csak az kell, hogy, mondjuk, Törökország vagy Olaszország ne tudja fizetni az adósságait, egy ETF veszélybe kerüljön, vagy kínai bankok egy sora bukjon (mindegyik nagyon is elképzelhető) és a hatás kisugárzik majd szerte a hálózaton, ahogyan 2008-ban történt. A bankok tőkéje túl kicsi ahhoz, hogy el tudjanak szigetelődni a csapásoktól – és megint a kormányoknak kell közbelépniük.

Lehet, hogy a kapitalizmus, mint olyan ezt nem tudja túlélni. Trump Amerikája nem fog közreműködni egy globális mentés aláírásában, amint az USA tette 2008-ban. A deglobalizációs és kereskedelemvédő trend gyorsulni fog. A Brexit Britanniája, az EU-n kívül és hatalmas pénzügyi szektorral, elpusztul. Gyorsan minimálisra kell csökkentenünk a kockázatot és át kell formálnunk a gazdaságot. E nélkül, a mai viták és foglalatosságok a jövőben hihetetleneknek fognak látszani.

(Ford. Szende Gy.)