The Guardian, 2018. szept. 6.

A sürgősségi szolgálatok tagjai reagálnak arra, hogy Szergej Skripalt és lányát, Juliát márciusban megmérgezték Salisbury-ben. Fotó: Ben Stansall / AFP / Getty Images

“Nincs más oly nevetséges látvány, mint a brit közönség, valamelyik időszakos erkölcsösségi rohamában”. Thomas Babington Macaulay költő gondolhatott volna Szergej Szkripal orosz kettős ügynök meggyilkolásának a tavaly márciusi kísérletére és egy kívülálló ezt követő halálára. E szomorú eset reakciója cinikus, aránytalan és képmutató.

Nem meglepő, hogy egy biztonsági ügynökség tagjai vérbosszút vállaljanak valaki ellen, akit árulónak tekintenek. A britek aligha mozdítottak volna egy hajszálat is, ha valami csúnya dolog történik Moszkvában Guy Burgess, Donald Maclean vagy Kim Philby brit kettős ügynökökkel. Törvénytelen kémgyilkosságok diétáján táplálkozva, úgy vélnék, hogy ebben a sötét, pszeudo-megdicsőült világban az árulók megkapták a magukét.

Kezdettől fogva valószínű volt, ha nem bizonyos, hogy a novicsok-támadás Salisbury-ben megtorlás volt az orosz méreghez hozzáférő bérgyilkosok által, és csekély kilátással a feltárásra. Senki sem tartja elfogadhatónak emberek meggyilkolását, sem a hamis útlevéllel való utazgatást, vagy idegmérgek hurcolását nemzetközi határokon keresztül. Ostoba dolog volt az oroszok részéről egy kémcsere-megállapodás megsértése is, amelynek Szkripal volt az egyik kedvezményezettje.

Az eset mutatja, milyen értelmetlenek Theresa May súlyos vízum- és határintézkedései. Ami a vádolandókat illeti, May azt mondja, hogy ez “nem egy bűnözői művelet” volt és az “orosz állam magas szintjéről” jött, Putyinra utalva. De a totalitárius államok titkos ügynökségeinek megvannak a maguk módszerei, amelyekről a feletteseik érthetően szeretnek semmit sem tudni. A hidegháborúnak még sok ilyen rendezendő számlája van. Putyin érintettségéről nem is kínáltak fel nekünk ismereteket.

A valóság az, hogy e majdnem-háború e kétes formájában senkinek sem tiszták a kezei. A Whitehall¹-ban valaki rendszeresen felhatalmazást ad olyan brit állampolgárok törvénytelen meggyilkolására, akik megharagították Őfelsége kormányát, átállván egy észlelt ellenséghez, legyen az az Iszlám Állam, az al-Qaeda vagy a Talibán. Ha egy kívülállót is megölnek, az balszerencse, amit indokol a nagyobb jó. 2015-ben két britet, Reyaad Khant és Junaid Hussaint ölték meg Szíriában drónokkal, valamint 2017-ben Hussain feleségét, Sally Jonest és 12-éves fiát is. Azonban, itt egyének bűnösek, a kivégzés a kötelező eljáráson kívül történt, egy idegen államban és első látásra is sértve a nemzetközi jogot. De Moszul, Raqqa és Idlib nem a szeretett Salisbury.

A brit igazságszolgáltatás szereti a földrajzot. Kevés brit ismeri fel, hogy London az oroszok számára mennyire moszkovita otthonná vált. Tony Blair és David Cameron pénzmosó türelme idején ez egy második Monaco vagy Cayman volt, vagyonbúvóhelyek és dörzsölt dílerek egy “oligarchiája”, ahol nem tettek fel kérdéseket és csak a pénz beszélt. Az oroszok számára a törvény uralmára hivatkozó és egy nyugalmazott kém bántalmazása miatt fontoskodó brit hatóságok gondolata nevetséges.

Ez nem az igazságról szól, hanem az arányos válaszról. Gyilkossági kísérletek hány áldozata nyeri el Dél Londonban 250 rendőr kizárólagos figyelmét hat hónapon át és miniszterelnöki nyilatkozatokat a parlamentben? A Szkripal elleni támadást kezdettől fogva helyi bűncselekményként lehetett volna kezelni. Világos, hogy a rendőrség hamarosan a két oroszt gyanúsította és tudta, hogy nincs mód a bíróság elé állításukra. Az eset visszakerülhetett volna a függő ügyek dossziéjába, és Putyint vádolhatták volna azzal, hogy ő egy szánalmas alak, aki nem képes ellenőrizni a saját bandáját.

Ehelyett az ügyet nemzetközi válsággá fújták fel, Putyinnal mint a gigantikus gonoszság vezető szellemével. A Szkripal elleni gyilkossági kísérlet “brit földön elkövetett vegyi támadás” lett, mintha Putyin személyesen küldött volna mustárgáztartályokat, hogy kórházakat és iskolákat permetezzenek le. A Külügyben ez idő tájt Boris Johnson egzaltáltan “háborús cselekménynek” nevezte az ügyet. A Szkripal elleni támadás így egzisztenciális fenyegetés volt, amely szövetségi választ, egyenértékű bosszút, ENSZ gyűléseket, kitaszítást, szankciókat és ledorongolást követelt.

A brit diplomáciát elterelték a Brexittől, hogy a nyugati fővárosokból kiűzzenek 153 orosz kémet, ami két tucat brit kém előre látható eltávolításához vezetett Oroszországból. Szankciókat vezettek be, gátolták a kereskedelmet és Putyin cimboráit arra kényszerítették, hogy több időt töltsenek, és több pénzt költsenek el otthon. Ez az eredmény a hírek szerint örömet szerzett Putyinnak.

Semmi sem bizonyítja, hogy ez a dühöngés bármilyen változáshoz vezetett volna az orosz politikában. 2006-ban, Londonban, a Litvinyenko megmérgezésére adott hasonló válasz sem rettentett el a további mérgezéstől. Az elrettentés, mint a szankciók is, egy túlértékelt koncepció a diplomáciában. Putyin bajkeverése, hazudozása és pózolása olyan vezetőt mutat, aki macsó hírnévre vágyik, pontosan ugyanígy tesz a nyugat válasza is. Ez a gesztusok, inzultusok, főcímek és a színpadias felháborodás politikája. Ez gyermeteg politika.

Végig a Szovjetunió bukása óta 1989-ben², Európa demokráciái Oroszországot arra az ösvényre hajtották, amelyen Putyin halad. Meggyengítették az elődjét, Borisz Jelcint. Megtagadták Oroszországtól a segítséget és a kereskedelmet. A NATO határait Oroszország határához tolták és bekerítéssel ingerelték. London keblére ölelte Oroszország kleptokratáit és kivéreztette erőforrásainak vagyonát. Egy olyan vezető számára, amilyen Putyin, Európa Lenin hasznos idiótája volt.

Most Moszkvának jól megy. A nyugdíjreform miatti hazai harag ellenére, Putyin külpolitikája jól halad. Az EU tehetetlensége lehetővé teszi számára a hidegháborús elkötelezettségek visszaállítását, csodálókkal Lengyelországban, Magyarországon, Szlovákiában, a Cseh Köztársaságban, Szerbiában, sőt Németországban is. Lehet, hogy a gazdaságában zűrzavar van, de ki törődik ezzel, amikor ő Amerikát és Britanniát mint bábukat, zsinóron táncoltatja? Így hát valami bérgyilkos balfácánkodik Salisburyben. Cserében mi hagyjuk, hogy Putyin bennünket gúnyoljon és a sértett ártatlanságát parádéztassa a világ előtt. Minden, ami teszünk – minden – neki segít.

(Ford. Szende Gy.)