2012 nyarát a Gázai övezetben töltöttem a szerelmi bánatommal. 

Egy toronyházban laktam az Abrádzs Al Karamában, Abdelhalim barátomnál, az anyjával és a testvérével. A tenger felől langyos szél fújt be az ablakon. A blokád akkor még nem apokalipszis volt, hanem életforma: áramkimaradásokkal, generátorokkal, víztartályokkal, határokkal, engedélyekkel és várakozással. A tenger pedig egyszerre volt menekülés és fal. 

Azóta nincs Abrádzs. Nincsenek toronyházak. Nincsenek kávézók, fodrászok. Nincs iskola, ahol Abdelhalim taníthatna. Nincs felesége. 

És a sápadt lányok nagy része is halott abból a fotóalbumból, amelyből egyszer feleséget kellett volna választanom, mert a barátom úgy gondolta, ideje összeszednem magam. 

Pénteken a Dantéban Walter Richárddal beszélgetek Gázáról. 

Ricsi nem biztonságos távolságból sajnálkozott. Hajóra szállt, hogy részt vegyen a gázai tengeri blokád megtörését célzó flottillában. Az izraeli haditengerészet feltartóztatta őket, őt is előállították. 

Erről fogunk beszélni.

Arról, hogyan működik egy blokád a valóságban. Nem térképen, hanem egy ember életében. Abban, hogy elindulhat-e, visszatérhet-e, bejut-e az étel, a víz, az orvos, és mikor válik a tenger kijáratból fallá.

Beszélni fogunk a flottilák történetéről, a humanitárius katasztrófáról, az ICC elfogatóparancsairól, a népirtás jogi és erkölcsi kérdéséről, valamint arról is, hogyan működik a palesztin ellenállás az övezetben: fegyveresen, politikailag, frakciókon, klánokon, lojalitásokon és társadalmi kontrollon keresztül.

Gázáról tisztességesen beszélni szerintem azt jelenti, hogy nem egyszerűsítjük le. Nem plakátot csinálunk belőle, hanem megpróbáljuk megérteni, hogyan működik egy lezárt terület, ahol a háború, a blokád, a segélyezés, a hatalom és a túlélés ugyanannak a mindennapi valóságnak a része.

Én 2009 után, az Öntött Ólom hadműveletet követően jártam először Gázában. 2010-ben két hónapot töltöttem ott. 2011-ben négyszer, 2012-ben háromszor mentem vissza. Utoljára 2018-ban voltam az övezetben.

Pénteken néhány saját képemet is megmutatom. Nem illusztrációnak. Emlékeztetőnek. Hogy lássuk, mi volt ott, mielőtt a világ végignézte, ahogy eltűnik.

Az nem sajtótájékoztató lesz. Nem kész válaszokkal érkező panelbeszélgetés. 

Hanem egy este arról, mit jelent elindulni egy lezárt part felé.