Kritika a Mellékhatás című sorozatról

Ezek a témák (elsősorban a béranyaság) egyszerre tabusítottak, miközben nagyon komoly politikai érdekküzdelmek ütközőzónái, amelyek során a saját gyerekhez való jog mantrája kerül szembe a nők, legfőképp a kiszolgáltatott nők testi önrendelkezésének a jogával.

Ameddig a saját gyerekhez való jog hivatalosan nem létezik – és jegyezzük meg, hogy nem is kell, hogy létezzen –, addig a testi önrendelkezéshez való jog az egyik legfontosabb része az életünknek, legfontosabb eleme az emberi méltóságunknak.

A közgondolkodás ezt a két dolgot fordítva kezeli, és sokkal inkább támogatja a felsőosztály saját gyerekhez való jogát, mint az alacsony társadalmi helyzetű nők testi önrendelkezéshez való jogát.

Ezért e cikk első felében ezt, valamint a béranyaság témakörét járjuk körül, utána pedig a Mellékhatással foglalkozunk.

Ábrahám nemzé az ungvári béranya-klinikát

A szülőség iránti vágy korokon átívelő. Az Ószövetség szerint például, amikor úgy tűnt, hogy Sára meddő, megengedte férjének, hogy teherbe ejtse a szolgálólányukat, Hágárt. Ha szétnézünk Montpellier levéltárában – mint ahogy azt Lucie Laumonier történészként tette –, akkor szemet szúrhat, hogy a késő középkor alatt a város nevelőszülőket bízott meg azzal, hogy az árvákról gondoskodjanak. Jóllehet, a feladat ellátói némi fizetséget is kaptak, a szülőség iránti vágy sokszor erősebbnek bizonyult, mint a pénzkereset lehetősége.

Ahogy a forrásokban is megfigyelhető, néhány montpellier-i férfi inkább lemondott a díjazásról, csakhogy apává váljon. Úgy tűnik, hogy ezek a férfiak egyedül éltek vagy meddők voltak, mégis vágytak a szülői szerepre.

Egy Nicholas Leonard nevű festőre például 1478-ban bíztak rá egy Johanna nevű gyereket. Öt évvel később a festő a városházán fejtette ki, hogy ingyen is hajlandó tovább gondoskodni a lányról. Amíg a festő késznek mutatkozott rá, hogy kiemelje a gyereknevelést a középkori gazdasági logikából, addig az 1970-es évektől fellendülő béranyaság épp azzal a veszéllyel fenyeget, hogy a gyerek egyre inkább árucikké válik.

Miről is van szó? A béranyaság során a genetikai szülők – a legtöbbször egy ügynökségen keresztül – megállapodnak egy nővel, aki pénzért cserébe kihordja a gyereket. A béranyaság legfőbb dilemmájának azt tartjuk, hogy senki sem akarhat minden áron, másokat kizsákmányolva szülő lenni.

Hogyha leegyszerűsítjük a kérdést, akkor a béranyaság a vagyoni egyenlőtlenségekből nyeri a létalapját.

Hiszen mit látunk a legtöbb esetben? Tehetősebb párok élnek vissza azzal, hogy mások rossz anyagi körülmények között élnek. Az egyéni kiszolgáltatottságot növelheti az egyes országok közt fennálló centrum–periféria viszony is. Például a béranyaság számos latin-amerikai, kelet-európai és kelet-ázsiai országban is fennállt vagy pedig jelenleg is működik. Nem csoda, hogy a legtöbb államban, ahol a szabályozás lazább, a gyerek exportcikké vált.

Egy amerikai nő fejtette ki 2018-ban, Ukrajnára utalva: a szolgáltatást „itt meg tudom fizetni, de Kaliforniában nem.” Tehát a „babagyárak” az országok közt fennálló egyenlőtlenségekből is versenyelőnyt próbálnak kovácsolni.

Szeretnénk rámutatni, hogy amíg a prostitúció során a szex lesz árucikké, addig a béranyaság a terhességre húzza rá az árucsere-forgalom logikáját, így ennek „végeredménye”, a gyerek is termékesül. Így mindkét esetben az emberi intimitás veszti el a leglényegét, munkává silányítva azt, amelyet nem véletlen, hogy a többség nem munkaként fog fel. Merthogy a test menedék, amely ritka és kitüntetett pillanatok során ellenáll a piacgazdaság kívánalmainak.

Persze a fehér foltok sorsa, hogy feltérképezzék, másként mondva meghódítsák őket. Épp ilyen fehér folt a terheség is, a piacgazdaság pedig be fogja kebelezni, hogyha elfelejtjük, hogy a testünkről más fogalmak szerint is lehet gondolkodni. És az alternatíva joga – a normalitás – azt is megilleti, aki nem tőkeerős.

A két iparág védelmezői egyaránt úgy érvelnek, hogy csak a nők saját teste feletti önrendelkezését szeretnék kiterjeszteni. Ahelyett, hogy felszámolnák a prostitúciót és a béranyaságot, csak a szabályozásukat mozdítanák elő, mintha a munkavállalók jogait védenék.

Jelentősen gyengíti ezt az érvelést, hogy az önrendelkezésünk nem egy légüres térben létezik. A kiszolgáltatottságban nem a méltóságunk lesz az első, hanem a megélhetésünk biztosítása. Ezért a két iparágban a nők a legtöbb esetben nem megélik, hanem épphogy elvesztik a testi önrendelkezés jogát.

Oka van annak, hogy amíg egyesek a béranyaság fogyasztói oldalán tűnnek fel, addig mások a saját testük áruba bocsátóivá válnak. Mindkét esetben nőkről van szó, bár a keresleti oldalon megjelennek a férfiak is. A nők szabadsága mégis egész máshol ér véget. A test feletti önrendelkezés mantrája ez esetben a kettejük közt fennálló, valamint az egész társadalmunkat átható és mozgásban tartó különbségeket mossa el.

Nem beszélve arról, hogy a béranyaság vagy épp a prostitúció a legtöbbször nem végezhető úgy, hogy valaki önmagát közben áldozatként fogja fel, hiszen szemernyi önbecsülésre mindenkinek szüksége van ahhoz, hogy kibírja a napok egymásra következését. Így ez a tényező is a tranzakciók legfőbb haszonélvezőinek kedvez.

Ezért a béranyaság kritikusai úgy látják, hogy a test feletti önrendelkezésről nem gondolkodhatunk úgy, hogy figyelmen kívül hagyjuk a világ egyéb alkotóelemeit. Jelesül, hogy kinek milyen körülmények közt kell boldogulnia, és a választási lehetőségeit ez hogyan korlátozza. Rátérve a lényegre: a tisztes megélhetés a legfőbb akadálya annak, hogy a test az áruforgalom része legyen.

Nemcsak a test nem felejt

Habár Magyarországon bűncselekménynek minősül a béranyaság, Ukrajnában vagy épp Grúziában jóval szabadabb a jogszabályi környezet. Egy gyors netes keresés első találatai közt egy brno-i magánklinika magyar nyelvű honlapjára is rátalálhatunk, amely egyértelműen hazai gyerekre vágyó párokat céloz meg.

Az egyik kelet-európai „babagyár” magyar vevőknek szóló hirdetése kapcsán tűnhet fel, hogy amikor elhangzik a mondat, hogy „csak egészséges, fiatal és felelős béranyák”, a következő vágóképeket látjuk: mosolygó béranyák tornáznak egy medencében, utána örömmámorban úszva társalognak egy virágcsokorral és ananásszal megpakolt asztal körül. Végül egy vidáman epret evő lányt mutat a kamera.

Úgy ábrázolják a béranyákat, mintha csak egy wellness-szolgáltatásban vennének részt, holott a torna és az egészséges étkezés a vásárlót kívánja meggyőzni. A nők mosolya így nem a saját elégedettségükről árulkodik, hanem arról, hogy mi lehet az, ami a vevők komfortérzetét biztosítja. A reklám végén a narrátor így próbálja meg feloldani a szülők esetleges dilemmáit: „az álmok valóra válnak, amikor elsajátítjuk a bátorságot”.

Kényelmes stratégia a bátorság és a gyávaság tengelyére száműzni egy olyan kérdést, amelyet egy olyan világban kell feltenni, amelyet gazdasági és társadalmi kontextusok határoznak meg, és nem az, hogy mihez van elég merszünk. Nem arról kell döntenünk, hogy ugrunk-e a szakadék szélén, hanem hogy megérdemeljük-e a gyereket azon az áron, hogy más ezért arra kényszerül, amit mi magunk sem tennénk meg.

Érdemes összevetni a reklám sugalmazta képet és az egyik volt ukrán béranya visszaemlékezését. Arról számolt be, hogy „a legtöbb nő kis falvakból érkezett, és reménytelen helyzetben voltak”. Szüntelen mosolygás helyett szerinte „az első öt hétben csak sírtunk.”

Mivel a gyerekek átvitele a határon az okirathamisítás és az embercsempészet vétségeit vonhatja maga után, a magyar gazdasági elit idehaza is próbál béranyaságra hajlandó nőket felkutatni. E piacon többnyire az első generációs értelmiségi, még a tanulmányaik elején járó lányok élveznek prioritást. Durica Katarina, a Mennyit adtál érte? című dokumentumregény szerzőjeként tucatnyi mélyinterjút készített a béranyaság hazai érintettjeivel.

Munkájából fény derül rá, hogy bizonyos nőket – a prostitúcióhoz kísértetiesen hasonló módon – végül egy férj, barát, vagy strici kényszerítő ereje taszít bele a béranyaságba.

Arra is érdemes kitérni, hogy a terhesség számos egészségügyi kockázattal járhat együtt. Az oxitocin-termelés miatt az anyák emellett természetes módon kezdenek kötődni a babához, elvál(aszt)ásuk a gyerektől pedig súlyos mentális sokkot okozhat.

Ahogy korábban említettük, a béranya-program az 1970-es években futott fel. Az első botrányra sem kellett sokáig várni – ez Baby M-ügy néven ismert. Egy amerikai béranya 1985-ben azért mondott le a felkínált összegről, hogy megtarthassa a gyerekét, ugyanis kötődni kezdett hozzá. Válaszképpen az őt megbízó pár beperelte, de az évekig húzódó jogi procedúra végén a bíróság a béranyának adott igazat. Durica interjúiból az derül ki, hogy bizonyos esetekben a magyar béranyák is képtelenek az érzelmi elszakadásra. Volt olyan, aki az óvoda kerítésén túlról leste meg a tőle elszakított gyereket, csak hogy láthassa.

Azt is érdemes kiemelni, hogy a pereskedéshez szükséges forrás nem minden esetben áll a béranyák rendelkezésére, továbbá az „előzetes beleegyezés” kitétel, tehát hogy a gyerekről rögvest lemondanak a megszületése után, szinte felbonthatatlanná teszi az egyes szerződéseket.

A béranya-piac „láthatatlan keze” számos esetben azt mutatja: minél rosszabb helyzetben van egy nő, akkor annál valószínűbb, hogy lemond gyerekéről – az érzelmi tortúrát is vállalva. Közel sem véletlen, hogy olyan nagy érdeklődés övezte a thaiföldi, az indiai és a kambodzsai béranya-klinikákat. A visszaélések száma miatt a helyi kormányok mégis szigorítani kezdték a béranya-programokat.

Például, ha a gyerek fogyatékkal született, az anyánál hagyták, mintha csak valamiféle szériahibás termékről lett volna szó.

Számos kambodzsai nő azért döntött a béranyaság mellett, hogy törleszteni tudja családja adósságait. A szigorítás után azonban arra kötelezték őket, hogy a korábban megszült gyerekeket is felneveljék. A nők és a gyerekek élethelyzete így semmiképp sem lett könnyebb a törvény miatt, inkább másképpen vált nehézzé. Nadia Shira Cohen fotósként dokumentálta, hogyan kényszerültek rá az egykori béranyák, hogy alkalmazkodjanak az új viszonyokhoz.

Miután a szigorítások elzárták a Kelet-Ázsiára nyíló kapukat, a vevőkör figyelme is új irányba fordult. Az ukrajnai és grúz béranyák a vevők egy további vágyát is teljesíteni tudták: fehér anyától születhetett fehér gyerekük.

2018-ban a béranyaüzlet 1,5 milliárd dollárral járult hozzá az ukrán gazdasághoz, 2022-re pedig a nemzetközi béranya-üzlet 15 milliárd dolláros iparággá vált. Ez az érték akár 25 százalékkal is emelkedhet a következő években. Habár a 2022-ben kitört orosz–ukrán háború után több felvétel keringett a médiában arról, hogy a béranya-klinikákon rekedtek a megszült gyerekek, az üzlet ismét csúcson van. A piacvezető intézmény főigazgatója szerint több kérést kapnak, mint amennyit teljesíteni képesek.

Nem mindegy, hogy államtitkárt vagy államtitkárral

A Mellékhatás a béranyasággal összefüggő kérdéseket feszegeti. Főszereplőnket, Széphelyi doktort, a meddőségi klinika sztárnőgyógyászát, Adorjáni Bálint alakítja. Jóképű nyámnyilasága mögött gyenge morál és erős törtetés rejlik. Izgalmasan alakítja át a fejében azt, hogy mit gondol a béranya-bizniszről.

Eleinte nyugodtan felfelé ívelő karrierjét veszélyeztető bűncselekményként gondol rá, amelybe csak akaratlanul – de nem önhibáján kívül – sodródott bele. Miután azonban rájön, hogy ez a helyzet nem gátolja, hanem újabb utakon még segíti is karrierjét, kvázi szakmai kihívást jelent a számára, akkor megideologizálja fejében a béranyaságot.

Már nem bűnözőként gondol magára, hanem az anyák megmentőjeként, olyan csodaorvosként, aki érvényesíteni képes a saját gyerekhez fűződő jog szentségét, és ezáltal boldoggá képes tenni családokat. Mindemellett a Breaking Bad Heisenbergjére emlékeztető karakterfejlődésen megy keresztül: egy eleinte ügyetlennek és gyámoltalannak tűnő átlagember lesz az, aki a hazugságok és apróbb bűnök útvesztőjében szlalomozva, az újabb és újabb tűzkeresztségeknek hála, egyre magabiztosabbá és veszélyesebbé válik.

A sorozat nagyon jól ábrázolja az említett személyes dilemmákat az egyre kibomló jellemrajzokban.

A béranyasággal és a meddőséggel kapcsolatos morális kérdések jól és erősen vannak megrajzolva. Kevéssé és csak nyomokban bomlik ki azonban a sorozatban, hogy ez legalább annyira gazdasági és politikai kérdés is, mint amennyire morális.

A politika ugyanis rejtve marad.

A kérdést úgy is megfogalmazhatnánk, hogy a NER elbújt a sorozatban – egy ideig várunk rá, hogy színt vall, utalgatnak is rá pufidzsekivel és más egyébbel, de aztán csak nem jön. A Mellékhatás számos esetben utal rá: nem csak hogy Magyarországon játszódik, de jelenkorunkban is.

Furcsamód nem sok minden látszik abból, hogy a Fidesz lenne hatalmon. Az egyetlen igazán a NER-re utaló gesztus az, hogy a történet fő helyszíne egy magánklinika. Valójában a sorozat talán egyik alapvető üzenete az, hogy rámutasson az egészségügy privatizációjának hátulütőire, az egyértelmű károkon túl. Ezt az állami rendelő lepusztultsága képileg is megidézi.

Viszont az biztos, hogy nem igazán lehet következtetni rá, hogy milyen színezetű kormány van hatalmon. Többször elhangzik a szereplők részéről cinikus odavetésként, hogy ez egy szabad ország, de ennek is inkább személyközi jelentése van: „azt csinálsz, amit akarsz”.

Nagy Zsolt és Tenki Réka alakítják a saját gyerekre váró, ehhez alvilági eszközöket is bevető oligarcha házaspárt, Ludmannékat. Párosuk azonban azt közvetíti, hogy a politikától nem állnak függésben, sőt, egy ponton elhangzik, hogy Ludmann Zsolt államtitkárokat reggelizik. Tehát önálló hatalmi központként jelennek meg, és azt érzékeltetik velünk, hogy szerzett vagyonuk a tehetségüknek, szerencséjüknek, és az erejüknek köszönhető.

A páros karakterrajza önmagában kiváló, de egyszerűen nem illeszkednek a mai Magyarország kulisszái közé. Nem ilyenek az oligarcháink.

Pedig a Ludmann házaspár történetébe nagyon jól belefűzhettek volna egy politikai szálat is. Mindez jól fűszerezte volna a dramaturgiát. Így viszont annyira szuverénnek mutatják be őket, amely elképzelhetetlen itthon, vagy legalábbis egyáltalán nem ez a jellemző.

Az is érdekes, hogy a béranyaiparról csak nagyon szórványosan tudunk meg információkat. Mi a szerepe ebben Kelet-Európának, Magyarországnak? Ahol nem illegális, ott miért nem az? Kiket szolgál ki? Melyek az ösztönzői annak, hogy a rendszere fennmaradjon?

A béranyaság némiképp úgy jelenik meg, mint egy tértől és időtől független, ám érdekes jelenség. Morális konfliktusossága meg is van építve, de politikai és gazdasági része már kevéssé.

Nem segíti ezt az sem, hogy amíg az elit egész valósághűen van ábrázolva, addig a lecsúszott ózdi lányok, akik között terjesztik a béranyaság lehetőségét, nagyon vázlatosan vannak megrajzolva. Kicsit erőltetett és sztereotipikus a szegényábrázolás: káromkodnak, hangosak, dühösek, vagy nagyon korán szülnek.

Az egyik legkellemetlenebb jelenet alighanem az, amikor egy építőipari dolgozót az sem zavar, amikor a cigisdobozában egy levágott ujj is van: egykedvűen vesz ki a véres csonk mellől egy cigit, hogy elszívja. Amíg más esetekben úgy tűnik, hogy hitelességre törekszik a sorozat, itt a munkással csak és kizárólag a poén kedvéért bábozzák el a jelenetet.

Amikor viszont a sorozat hajlandó finomabb eszközökkel élni, lényeglátó jeleneteket is láthatunk. Például, egy félmondattal is érzékeltetni tudja a forgatókönyv, hogyan teper valaki a rendszerhibák ellenére, méghozzá zúgolódás nélkül, nehogy az anyagi biztonsága mellett még az önbecsüléséről is le kelljen mondania. Arra a félmondatra gondolunk, amikor az egyik ózdi körmös kijelenti, hogy csak kitartóan kell dolgozni azért, hogy előrébb jussunk. Érezzük, hogy nemcsak magát győzködi, de annak a rétegnek is tetszeni próbál, amelyik nehezen viselné el az elégedetlenségét, és igényt tart rá, hogy a munkában mindenki higgyen, a közteherviselésben viszont vallási türelem van.

Széphelyiék több ízben fel is háborodnak, mert a pultosként dolgozó rokonuk nem fejezi ki eléggé az együttérzést irányukba, elismerve, hogy gazdagságuk ellenére nekik sem könnyű.

A jagellók és a firkász

Sajnos az alkotók a humor és a cselekményesség biztosítása miatt egyes szakmákat inkább a klisék segítségével mutattak be. Az egyik legizgalmasabb történetszál a második évadban kerül elő: a rendőrök és a nyomozás. Anger Zsolt játéka olyan vibráló, hogy még az anarchistákkal is megszeretteti a rendőrséget.

Anger és Kovács Tamás nyomozó-kettőse azon a jól ismert dinamikán alapszik, hogy az öreg, nagytudású, tapasztalt, ámde kiégett alak mit kezd a fiatal, lelkes, szorgalmas, de még zöldfülű újonccal. Hogyan bontakozik ki egy szakmai szövetség kettejük között és váltja fel a sértegetést, valamint annak eltűrését.

Felismerik, hogy komoly üggyel van dolguk, aminek leleplezése már nem munka, hanem kihívás és morális kötelesség. A történetszál is izgalmas, ahogy az is, amikor Magyarországot ezúttal is a háttérbe tessékelik.

Kétféle, egymásnak ellentmondó gondolkodás van jelen idehaza a rendőrségről: egyrészt az alkalmatlanságukról szóló évtizedes mantra, másrészt a hideg profizmus feltételezése. Harmadrészt pedig ott a valóság, amelynek az alkotók úgy próbáltak teret adni, hogy az idősebb számos alkalommal hangsúlyozza, hogy az igazi rendőri munkában a tényleges kérdés nem az, amit a popkultúra sugall, hanem hogy ki végzi el a papírmunkát. Ez a vonulat még inkább kidomborítható lett volna.

De Angerék játéka, a jeleneteik java inkább az amerikai krimik hagyományából merít, amelyekben az agytorna és a nyomozók személyisége a legfőbb kulcs a bűntények megoldásához. Ez amúgy kevésbé zavaró, mert az egyik legüdítőbb színfoltja a sorozatnak az Anger–Kovács kettős. Mindenesetre érdekes forgatókönyvírói döntésnek mondható, hogy a magyar rendőrség ábrázolása kevéssé találkozik azzal, amit a magyar rendőrségről gondolni vélünk.

Ennél jóval érdekesebb problémát nyit ki a sajtó ábrázolása. Szintén a második évad vezeti fel egy oknyomozó újságírónő történetét, aki le akarja leplezni Ludmann Katát, továbbá Széphelyi Zoltánt és a béranya bizniszt. Ebben saját meddősége adja neki a fő motivációt, illetve személyesen ő is Széphelyi hormonkoktéljának az áldozata.

Az újságírónő karaktere, viselkedése, „tényfeltáró” módszereiben való teljes gátlástalansága úgy van megjelenítve, mintha Rogán Antal tollba mondta volna az alkotóknak: így viselkedik a „független” sajtó, ilyenek az újságírók. Akár még az Elkxkrtuk vége felé elhangzó párbeszéd is eszünkbe juthat, amikor az áruló kijelenti, hogy „újságíró akartam lenni”, mire az elárult erre úgy riposztozik, hogy „ne aggódj, az leszel”.

A NER médiapolitikájából következően nem sok szerkesztőség van már Magyarországon, amely formailag úgy működik, annyi emberrel, olyan erőforrásokkal és olyan helyszínen dolgozik, mint ahogyan ezt a sorozat bemutatja.

Kifejezetten bosszantó, mert azonkívül, hogy filmes közhelyeket gyúrt össze a sorozat arról, hogy hogyan jeleníthető meg az oknyomozás, valójában Magyarországon az újságírás tétjei teljesen máshol vannak, mint ahogy a sorozat bemutatja, és az újságírók is teljesen máshogyan dolgoznak.

Egészen érthetetlen volt ez a forgatókönyvírói döntés – ahogyan a fent felsorolt esetek többségében sem érthető, mi szükség volt a NER elrejtésére, miért nem tudunk olyan médiát, továbbá politikai és gazdasági környezetet ábrázolni, amilyenben játszódik ez a történet?

Az alkotók jól éreztek rá, hogy a nézők a kikapcsolódáson túl a látottakhoz is szeretnének kapcsolódni. Vagyis ott munkál bennük a vágy, hogy ráismerjenek a saját valóságukra. A sorozat el is kezdi az ehhez szükséges hozzávalókat adagolni, hol egészen jól, máshol némiképp sután, de végül önmérsékletet gyakorolnak az alkotók, és megtorpannak.

Túlságosan látszódik, hogy mit felejtettek el ábrázolni, pedig mennyivel jobban jártunk volna, ha a célozgatás helyett célba is érnek. Így az egyébként remek és nagyon aktuális cselekmény a képernyőn túl nem pereg sehol, a kérdésfelvetései pedig csak morális sóhajok, nem pedig bátor politikai állítások.

A folytatás kapcsán azt szeretnénk javasolni: menni kell tovább, mert aki félig bátor, csak az igazság felét mondja el. Pedig, ahol szó bennszakad…

A szerzők a Semmi kóla, a Partizán filmes-kultúrtörténeti podcastjának szerkesztői.

Címfotó: RTL Klub