A világgazdaság működése a tőke, az áruk, a szolgáltatások, az információ és az emberek szabad mozgásától függ. Ha ebből a komplex szövedékből bármely szál tartósan fölfeslik, az rendkívül súlyosan érintheti, recesszióba taszíthatja az egész rendszert. A koronavírus-pandémiának a világ gazdaságára gyakorolt betegítő hatása ezért rendkívül veszélyes - nem is beszélve a gazdasági el- és bezárkózás melletti atavisztikus erőket fölpumpáló politikai mellékhatásáról. Csak tetézi a kockázatokat, hogy a válságkezelés jellemzően további eladósodáshoz vezető vészhelyzeti eszközei hosszabb távon újabb, mélyebb válsághoz vezethetnek.

Magyarországon a koronavírus járvány miatti veszélyhelyzetben a gazdasági válságkezelési csomag részeként például a 13. havi nyugdíj 2021-től négy éven át fokozatos visszaépül, amely így már 2024-től egy havi plusz összeggel, vagyis átlagosan 320 milliárd forinttal növeli majd minden évben a nyugdíjkiadásokat. (Csak összevetésként: a nők kedvezményes nyugdíja évente pontosan ennyibe kerül.) A nyugdíjas társadalom ezek szerint a koronavírus járvány következtében a nyertesek közé kerül? Ma lehet, hogy igen, holnap viszont bizonyos, hogy nem. Ugyanis drámai gyorsasággal öregszik a magyar lakosság, akárcsak a világ majdnem mindegyik fejlett társadalma. Magyarországon 2030-ra a 65 évesnél idősebb emberek száma kétmillió százharmincötezerre növekszik. Ma minden ötödik magyar, 2030-ban már minden negyedik magyar, és 2050 után minden harmadik magyar 65 évesnél öregebb lesz.

A DRÁMAI ÖREGEDÉS MIATT AZ IDŐS ÁLLAMPOLGÁROK ELLÁTÁSÁNAK TERHE EGYRE NEHEZEBB LESZ. EZ NEM CSAK A NYUGDÍJRENDSZERT, HANEM AZ EGÉSZSÉGÜGYI ÉS A SZOCIÁLIS ELLÁTÓ RENDSZERT IS KÖZVETLENÜL ÉRINTI.

A folyó finanszírozású magyar nyugdíjrenszer jövőjét a gazdaság fejlődése tükrében alapvetően négy kényszerítő tényező - a demográfiai, a foglalkoztatási, a kivándorlási és a versenyképességi helyzet - határozza meg. A koronavírus-pandémia mindegyiket megzavarja, bár remélhetőleg csak ideiglenes jelleggel. A veszélyhelyzet elleni védekezés eszközei azonban sokkal hosszabb távú hatást gyakorolhatnak a jövőre, mint maga a járvány.

Átlagosan a jelenlegi GDP 9%-a, idén közel 3700 milliárd forint, jövőre a költségvetési törvényjavaslat szerint 3915 milliárd forint teszi ki a nyugdíjkasszát. A kormány az EU részére megküldött konvergenciaprogramjában 2030-ra ezt az arányt mindössze a GDP 8,4%-ára prognosztizálja. A közel kétszázezer fővel növekvő nyugdíjas lakosság és a vállalt 13. havi nyugdíj beépítése mellett nem látszanak a nyugdíjfinanszírozás olyan biztos forrásai, amelyek elérhetővé tennék a GDP-arányos nyugdíjkiadás egy évtizeden belüli jelentős csökkentését, különösen akkor, ha tovább apadnak a társadalombiztosítás járulékbevételei, elsősorban a szociális hozzájárulási adó mértékének csökkentései miatt. Azt pedig meglehetősen merész feltételezni, hogy olyan gyors ütemben nőne a következő évtizedben a magyar GDP, hogy a 8,4%-ra prognosztizált nyugdíjkiadási arányszám abszolút összegben sokkal több pénzt jelentene az ellátások fedezetére a jelenlegi 9%-os aránynál.

Az irreálisan magas GDP növekedés feltehetően nem következhet be, emellett arra sem lehet megalapozottan számítani, hogy a külföldön dolgozó és járulékot ott fizető aktív munkavállalók több százezres létszámban hazatérjenek, ha kinyílnak ismét a határok, ráadásul rövid távon a pozitív családpolitikai intézkedések mellett sem várható születésszám-robbanás, így a konvergenciaprogram nyugdíjkiadás csökkentési előrejelzése csak radikális nyugdíjkorlátozások mellett teljesülhetne. Persze ezek a korlátozások maguktól is bekövetkezhetnek, ha a következő évtizedben is a jelenlegi arányban teszi majd ki a foglalkoztatottak számát a siralmas nyugdíjvárománnyal kecsegtető jogviszonyokban (részmunkaidő, minimálbér, kata, és így tovább) dolgozók száma.

Járulékfizetési plafon

Viszont további finanszírozási nehézséget okozhat éppen ebben az évtizedben az, hogy a járulékfizetési plafon 2013-as eltörlése óta - és nyugdíjplafon hiányában - a nagyon magas keresetű dolgozók nyugdíjvárománya az egekbe szökik, így egy létszámában szűk csoport több milliós nyugdíjainak kifizetése drámai túlterhelést okozhat abban a nyugdíjrendszerben, amelyben pillanatnyilag közel hetvenezer ember továbbra is havi 50 ezer forintnál kisebb nyugdíjból kénytelen megélni.

Nem véletlen, hogy az európai nyugdíjrendszerek majdnem mindegyikében érvényesül a járulékfizetési felső határ, éppen azért, mert az ottani jogalkotók megítélése szerint az állami nyugdíjrendszernek nem feladata a teljes munkajövedelem pótlása, erről az érintett egyénnek és munkáltatójának kell gondoskodnia. Pillanatnyilag vonzó persze az az 50-60 milliárd forintos nagyságrendű bevételi többletforrás a magyar nyugdíjkassza számára, amelyet a magas keresetű dolgozók teljes jövedelmét terhelő társadalombiztosítási járulék jelent, de ennek ára túlságosan magasnak bizonyulhat már a közeli jövőben is. Ha nincs járulékplafon, akkor a nyugdíjplafon bevezetése is megfontolásra érdemes megoldás lehet, noha ennek politikai kockázata feltehetően magasabb, mint a járulékfizetési felső határ visszavezetése. Jelenleg a magas nyugdíjvárományok kialakulását semmi sem fogja vissza, hiszen a járulékfizetésnek nincs felső határa, a nyugdíjnak nincs maximális mértéke és a nyugdíjszámítás során alkalmazott degresszió a mai kereseti viszonyokhoz képest komolytalan.

Tízezrekből megélni?

A többségnek persze nem az a gondja, hogy meg kell barátkoznia a több milliós nyugdíj csábító gondolatával, hanem az, hogy el kell fogadnia a néhány tízezer forintos nyugdíjak rémképét - elegendő a minimálbérre vagy annél kisebb jövedelemre bejelentett százezrekre vagy a főállású katások 350 ezer főt közelítő táborára gondolnunk. Ha gátlástalan cinizmussal tekintünk a jövőbe, akkor e milliós tömeg minimális nyugdíjvárománya ismeretében akár meg is nyugodhatnánk a magyar nyugdíjrendszer fenntarthatósága tekintetében. Persze a gazdasági fenntarthatóság nem garantálja a politikai fenntarthatóságot, hiszen a rendszert szétfeszítené a közel kétmilliónyi dühös kisnyugdíjas és a néhány tízezer nagynyugdíjas elkerülhetetlen szembenállása.

A NYUGDÍJAS TÁRSADALOM SZÉTSZAKADÁSA ADDIG IS VESZEDELMESEN TEMPÓBAN FOLYTATÓDHAT, HA A MEDIÁN NYUGDÍJNÁL - JELENLEG 127 EZER FORINTNÁL - KISEBB ÖSSZEGBŐL TENGŐDŐK RÉSZÉRE NEM NYÚJTANAK ÉRDEMI KOMPENZÁCIÓT

Ezen a gondon a 13. havi nyugdíj visszaépítése nem segít, csak tovább rontja a helyzetet, hiszen a 80 ezer forint nyugdíj mellé a 13. havi nyugdíj is 80 ezer forint lesz, míg a kétmilliós nyugdíj mellé 13. havi nyugdíjként is kétmilliót kell utalni. Nem kell a kristálygömböt simogatni ahhoz, hogy belássuk, ez biztosan nem lesz fenntartható. A 13. havi nyugdíj a mai rendszerben csak akkor lehetne méltányos juttatás, ha komoly szolidaritási újraelosztási elemeket is tartalmazna.

Mindezek tükrében talán jól látható, hogy a jelenlegi nyugdíjas korosztály ugyan örülhet a következő négy évben fokozatosan visszaépülő 13. havi nyugdíjnak, de mi lesz tíz év múlva, amikor a hatvanas-hetvenes években született X generáció, majd az őket követő fiatalabb nemzedékek is nyugdíjas korba érnek?

Szocho-csökkentés

A nyugdíjkasszát veszélyeztető bevételcsökkenés terén külön kiemelést érdemel a szociális hozzájárulási adó 2020. július 1-jétől hatályos további 2 százalékpontos csökkentése (emlékeztetőül: 2016-ban még 27% volt ez a közteher, ami 2020. június 30-áig 17,5% volt és július 1-jétől 15,5% lett). A szociális hozzájárulási adónak elsődleges szerepe van a nyugdíjkiadások finanszírozásában: a 2020-as költségvetésben a Nyugdíjbiztosítási Alap tervezett szocho-bevétele 1.907,9 milliárd forint, a teljes bevétel 53,1%-a, (az egyéni 10%-os nyugdíjjárulékokból tervezett bevétel ennél 308 milliárddal kisebb, 1.600,8 milliárd forint). Miután a szocho mértéke júliustól tovább csökken, akkor változatlan gazdasági feltételek mellett is a féléves csökkentő hatást figyelembe véve 1798,2 milliárd forintra esik ez a bevétel - csakhogy a gazdaságot is megbetegítette a koronavírus, így jelentősen romló feltételekkel kell számolnunk, ami a szocho-bevételt és a nyugdíjjárulék-bevételt egyaránt apasztja.

Mindenesetre 2020. július 1-jével hatályba lépett az új társadalombiztosítási törvény, amely szerint új, 18,5%-os társadalombiztosítási járulék váltotta föl az addig külön jogcímen fizetett 10% nyugdíjjárulékot, 4% természetbeni és 3% pénzbeli egészségbiztosítási járulékot, valamint az 1,5% munkaerőpiaci járulékot. Ennek az összevont társadalombiztosítási járuléknak a törvény szerint az 54%-a (azaz 9,99%) illeti meg a nyugdíjkasszát. A 2021. évre szóló költségvetési törvényben e forrásból 1680,8 milliárd forintot terveznek a Nyugdíjbiztosítási Alap bevételei körében, amely az összes bevétel 43%-át jelenti. További 45%-ot a szociális hozzájárulási adónak a nyugdíjkassza részére tervezett 71,63%-a, azaz 1752,5 milliárd forint jelent (ami jóval kevesebb, mint a 2020-as mérték, tükrözve az adókulcs csökkenését), míg közel 12%-ot a 2021-re az idei mérték majdnem tízszeresére, 446,5 milliárd forintra tervezett költségvetési támogatás fedez majd.

Így áll össze a Nyugdíjbiztosítási Alapnak 2021-ben az ideinél 328 milliárd forinttal magasabbra, összesen 3915 milliárd forintra tervezett költségvetési előirányzata, amelyből egyebek között az is kiderül, hogy a nők kedvezményes nyugdíjára fordítandó kiadások jövőre először lépik át a 300 milliárd forintot. Emellett plusz 77 milliárd forintba kerül a 13. havi nyugdíj visszaépítése első lépéseként fizetendő egy heti plusz nyugdíj, mellette 53 milliárd forintba az esetlegesen fizetendő jövő évi nyugdíjprémium. És 2021 még nem is választási év...

Az inflációs emelés problémái

A nyugdíjasokat persze nem a makrogazdasági összefüggések és az állami költségvetés gondjai érdeklik, hanem a saját megélhetésük, és ennek kapcsán egyre többen adnak hangot a nyugdíjemelés inflációs módszerével kapcsolatos aggályaiknak. A boltban vagy a piacon ugyanis nem a költségvetési törvényben előrejelzett pénzromlás mértékét érzékelik - amitől a rendszeres nyugdíjemelés januári mértéke függ, ami idén 2,8% volt (jövő januárban 3% lesz), hanem a hús- és zöldségárakban bekövetkezett árrobbanást. Ezt csak nagyon korlátozott módon képes kompenzálni a 2020. novemberi 1,2% mértékű visszamenőleges nyugdíjemelés. Nem is beszélve arról, hogy a nyugdíjemelés egységes, százalékos mértéke tovább növeli a különbséget a szegényebb és gazdagabb nyugdíjasok között, hiszen a 100 ezer forintos nyugdíj után ugyanúgy 3% lesz a jövő januári emelés, mint az 1 millió forintos nyugdíj után: az egyik nyugdíjas így 3 ezer forintot, a másik 30 ezer forintot kap havi emelés címén, vagyis a jövedelem az egyik esetben éves szinten 36 ezer forinttal, a másik esetben 360 ezer forinttal emelkedik.

AZ EURÓPAI NYUGDÍJRENDSZEREK JELLEMZŐEN NEM ENGEDNEK MEG ILYEN DÖBBENETES ELTÉRÉST A NYUGDÍJAK VÁSÁRLÓÉRTÉKÉNEK KARBANTARTÁSA KAPCSÁN, VAGYIS VALAMILYEN MÓDON SZOLIDARITÁSI ÚJRAELOSZTÁSI ELEMEKET TARTALMAZNAK.

A KSH persze méri a nyugdíjas fogyasztói kosár áralakulását is, de egyáltalán nem 21. századi digitális, hanem múlt századi manuális módszerekkel. Eleve nem az idei fogyasztói kosár, hanem a két évvel ezelőtti kosár tartalmának árait jegyzik föl a boltról-boltra járó munkatársak, így a mai valósághoz nem sok köze van ezeknek a felméréseknek. Érthetetlen, hogy ha már gyakorlatilag minden üzlet, minden gyógyszertár, minden szolgáltató pénztárgépe online be van kötve a NAV-hoz, akkor miért nem ezekből az aktuális adatokból határozzuk meg a nyugdíjas kosár értékét és az ott jelentkező inflációs hatásokat?

Svájci indexálás

Látszólag megoldást jelentene a svájci indexálás révén történő nyugdíjemelés - ezt követeli néhány nyugdíjas szervezet -, vagyis az infláció mellett az átlagbérnövekedés figyelembe vétele. (Érdekes módon abban az esetben, ha a lépésenként visszaépülő 13. havi nyugdíj hatását éves tükörben nézzük, vagyis az adott évi plusz juttatást az adott évi nyugdíj 12 havi összegéhez viszonyítjuk, akkor azt láthatjuk, hogy gyakorlatilag visszaépül a vegyes indexálás révén történő nyugdíjemelés, hiszen minden heti plusz nyugdíj hatása olyan, mintha 2 százalékponttal emelné éves szinten a nyugdíjakat, így 2024-től minden évben az akkor esedékes inflációs emelésen felül további 8%-kal nő majd a nyugdíj éves összege.) A vegyes indexálás azonban kétélű fegyver lehet: gyors bérnövekedés esetén előnyös a nyugdíjasok számára, recesszió idején azonban kifejezetten hátrányos lehet, ha az infláció mértéke meghaladná a nemzetgazdasági átlagkeresetek növekedését.

A nyugdíjemelés esetleges reformjához érdemes figyelembe venni például a Németországban vagy Svédországban alkalmazott "együtt sírunk, együtt nevetünk" alapra épülő modelleket. Az az osztrák nyugdíjemelési módszer is példaként szolgálhat, amely szerint a nyugdíjak nagysága szerint évente több sávba rendezik az ellátásokat, és mindegyiket más arányban vagy abszolút összegben emelik, így csökkentve a nyugdíjas társadalom anyagi szétszakadásának veszélyeit is.

Reform kell a fenntarthatósághoz

A nagy feladvány valójában az, hogy a nyugdíjkassza csökkenő bevételei és növekvő kiadásai mellett hogyan tartható fent a rendszer komolyabb változtatások nélkül? Ennek során ráadásul azt is figyelembe kell venni, hogy nem csak az itthoni járulékfizetésre képes korosztályok létszáma csökken, de a robotizáció, digitalizáció, automatizáció, mesterséges intelligencia robbanásszerűen terjedő lökéshullámai egy sor hagyományos területről kiszorítják az emberi munkaerőt, így kevesebb olyan dolgozót találhatunk a jövőben, akinek a keresetét járulékokkal lehet terhelni a nyugdíjrendszer - és persze az egészségbiztosítási rendszer - fenntartása érdekében. Az élőmunkát terhelő járulékokra épített százéves felosztó-kirovó rendszer átfogó reformja nélkül elképzelhetetlen a hosszabb távú nyugdíjfinanszírozás.

Érdemi megoldás lehet az eddig teljességgel hiányzó munkáltatói pillér bevezetése a magyar nyugdíjrendszerbe. A legjobb nemzetközi példák szerint az adott országban minden munkavállalót automatikusan beléptetnek a foglalkoztatói nyugdíjpillér égisze alatt működő nyugdíjalapba - biztosítva az önkéntes kilépés lehetőségét -, amelyet munkáltatói befizetésekkel és állami támogatásokkal tesznek vonzóvá mind a munkavállalók, mind a foglalkoztatók számára. Érdemes e tekintetben is tanulmányozni a brit, a svéd vagy a német példákat. Talán az MNB tavalyi nagylélegzetű versenyképességi javaslatában szereplő nemzeti jóléti alapok megteremtése lehet a foglalkoztatói nyugdíjpillér megalapozásához szükséges első lépés.

Emellett a magyar nyugdíjszámítás rendkívül bonyolult rendszerét is célszerű átláthatóbbá tenni, erre kiváló példa lehet az osztrák modell. A magyar nyugdíjszámítás szinte követhetetlen komplexitása elsősorban annak a következménye, hogy bruttó keresetekből kell nettó nyugdíjösszeget számítani. A legtöbb modern nyugdíjrendszerben a nyugdíj is bruttó összeg, vagyis adót és egészségbiztosítási járulékot is vonnak belőle. Ha ez nem lenne valamilyen oknál fogva tabutéma Magyarországon, már egy évtizede meg kellett volna lépni az átállást.

Nem csak az állam feladata

A közeli és távolabbi jövő legfontosabb társadalmi kérdései közé tartozik, hogy miként viszonyulunk idősebb honfitársainkhoz. Az egyetlen morálisan helyes hozzáállás az lehet, ha az öregeket növekvő társadalmi erőforrásnak tekintjük. Az idősebb korosztály a társadalom legfontosabb stabilizáló ereje, a családi összetartozás és az érzelmi intelligencia legfőbb forrása lehet. Nem is említve azt a hatalmas munkaerőpiaci tartalékot, amit a nyugdíjasok ma is dolgozó tíz százaléka jelent a magyar gazdaság számára.

A legcélszerűbb hozzáállás a nyugdíjas jövőhöz valójában az lehet, ha mindannyian saját magunkra is a nyugdíjas jövő résztvevőiként és alakítóiként tekintünk, így könnyebben fölismerhetjük, hogy a leendő nyugdíjas élet feltételeinek biztosítása nem csak az állam feladata (amelyet persze adó- és járulékfizető állampolgárokként mi biztosítunk), hanem az állam, a munkáltató, a család és az egyén közös felelőssége. Az állami nyugdíj önmagában sehol a világon nem elegendő a kényelmes és egészséges nyugdíjas élet anyagi feltételeinek biztosításához, ehhez mindenképpen szükség van az egyéni és a kollektív nyugdíjcélú megtakarításokra is.

A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával.