Mi volt a munkástanácsok szerepe 1956-ban?Szalai Erzsébet: Az első munkástanács 1956. október 22-én – tehát még a forradalom kitörése előtt – alakult a diósgyőri MÁVAG-ban, ezt követően pedig nagyon hamar elterjedt ez az önigazgatói forma az országban. A szervezetek közül többen jobboldali ideológiával léptek fel, de valóságos törekvéseiket tekintve baloldaliak voltak. Az elképzelésük az volt, hogy ők igazgatják majd a gyárakat, ők választják ki a saját vezetőiket és a menedzsereket stb. Érdekes mozzanat volt az egyes tanácsok induló előnyeinek mérséklésére tett erőfeszítésük: általánosan megfigyelhető, hogy amikor több üzem dolgozói tulajdonba kerül, akkor értelemszerűen a profitábilisabb vállalatok helyzeti előnyhöz jutnak a kevésbé gazdaságos szervezetekhez képest. Ezek az ellentmondások és az ebből fakadó konfliktusok a jugoszláv önigazgatói szocializmusban is kiütköztek. Az 1956-os munkástanácsok ezt úgy oldották meg, hogy a vállalati eredménnyel arányos adót fizettek a központi büdzsébe, tehát gyorsan feltalálták magukat a belső egyenlőtlenségek orvoslásával kapcsolatban. A termelésben sajnos nem tudták kipróbálni magukat a szovjet csapatok bevonulása miatt. Igazi szerepük a forradalom leverése utáni ellenállás megszervezése volt: november 14én megalakult a Nagy-Budapesti Munkástanács, amely megszervezte, hogy a bejövő szovjet csapatok ellen a munkások fegyverrel védekezzenek.
Nagyon fontos kiemelni még, hogy a munkástanácsok nem a többpártrendszer ellen jöttek létre: a szervezetek vezetői szerint a többpártrendszer és a munkástanácsok egymást kiegészítve működtek volna. Általában egyébként megfigyelhető, hogy a pártok nem nagyon szeretik az önigazgatást, az önigazgatók pedig nem nagyon szeretik a pártokat. Ez mindig konfliktusforrás volt. A pártok ugyanis abban érdekeltek, hogy megragadják az államhatalmat és minél több hatalmat összpontosítsanak a saját kezükben, ebből követke zően pedig ösztönösen ellene vannak mindenféle alulról induló kezdeményezésnek.
Krausz Tamás: Történészek rámutattak arra, hogy 1956-ban azok a fiatal, tanulatlan munkások kezdték el a felkelést, akik elviselhetetlennek érezték a hierarchizált állami munkaszervezést és kizsákmányolást. Kemény István és Bill Lomax az 1970-es években összegyűjtötték a forradalom idején létrejött munkástanácsok összes dokumentumát (Kemény és Lomax 1986), ezekből pedig világosan kiderül, hogy a munkások a kapitalistáknak és a régi uralkodó osztálynak semmilyen engedményt nem akartak tenni. Erre vonatkozott a „Gyárat, földet vissza nem adunk!” jelszó. Emiatt Bill Lomax szocialista forradalomnak tekintette 1956-ot.
Bartha Eszter: Röviden szólnék a forradalom egyszerre antisztálinista és szocialista jellegéről. A sztálini modernizációs kísérlet a kelet-európai, agráripari félperifériás társadalmakból igyekezett ipari társadalmakat csinálni a lehető legrövidebb idő alatt. A munkásönigazgatói kísérletek beolvasztása és a kollektivizálás szenvedései nagyrészt ezt a célt szolgálták Magyarországon és máshol is. Ennek a modernizációs kísérletnek lett sajátos, felemás terméke az 1956os forradalom: akkoriban ugyanis a munkások azt látták, hogy egyfelől az új rendszerben a munkás és parasztcsaládból származó fiatalok akár már egyetemen is tanulhattak, hogy munkásokból gyárigazgatók lettek, stb.; másfelől viszont látták a padlássöpréseket és a hatalmi túlkapásokat is. Ez a rendszerhez fűződő ellentmondásos viszony nagyon szépen megjelenik Sánta Ferenc Húsz óra című művében (1964), és ezt a viszonyt fontos látni ahhoz, hogy 1956ot pontosabban megértsük.
Krausz Tamás: A korabeli dokumentumokból az is kiderül egyébként, hogy a munkások érezték, hogy kettős nyomás nehezedik rájuk: egyfelől a szovjet központosítás, másfelől pedig a kapitalizmus és a régi uralkodó osztályok térnyerése fenyegette őket. A szovjet hadsereg bevonulása leszámolt az utóbbival, ekkor pedig rövid időre kettős hatalom jött létre Magyarországon: a szovjetek által támogatott Párt és a munkástanácsok álltak szemben egymással, utóbbiak pedig nem voltak hajlandóak kompromisszumot kötni a Kádár által megszervezett új hatalmi centrummal. Az, hogy Kádár János nem beépítette a munkástanácsokat a rendszerébe – úgy, ahogy Rákosi az üzemi bizottságokat olvasztotta be 1948ban –, az ennek a hatalmi harcnak az eredménye volt. Ez a kettős nyomás, amit korábban említettem, a piaci erők és a baloldali állami centralizáció kettős nyomása végigvonul a munkás önigazgatás történetén.
Hogy jelenik meg a munkástanácsok szerepe az 1956-ról szóló emlékezetpolitikában?Krausz Tamás: Sehogy. Minden komoly forradalmi átalakulás alapja a termelési folyamatokat megragadó tömegmozgalom. Ez az, amitől a fennálló rendszer képviselői igazán félnek: ha az emberek tüntetnek, utcákat és tereket foglalnak el, azzal a tőke meg tud birkózni; ha munkahelyeket foglalnak el, az jóval veszélyesebb. 1956 antikapitalista munkásönigazgatói hagyománya éppen emiatt kényelmetlen történelmi precedens napjaink politikai és gazdasági elitje számára, ezért igyekeznek mindezt elhallgatni, és egy hamis, kilúgozott narratívát kreálni az 1956-os események köré.
Szalai Erzsébet: Ez egyébként nem új jelenség. 1989. június 16-án, Nagy Imre és társai újratemetésén sok beszéd elhangzott, és egyedül Méray Tibor tett említést az 1956-os munkástanácsokról. Az összes többi beszéd arról szólt, hogy ez egy polgári forradalom volt, amelynek középpontjában a szabadság és a Szovjetuniótól való elszakadás volt. Egyszóval a munkástanácsok emlékezetének kiradírozása nem ma kezdődött.
Ha elolvasnád a teljes interjút, akkor fizess elő a lapra a Patreonon (https://www.patreon.com/fordulat), vagy rendeld meg régi és új számainkat ezen a linken (http://fordulat.net/?q=megrendeles), vagy nézz be a Írók boltjába és a többi viszonteladónkhoz.
