Nemrég az Új Egyenlőségen Éber Márk Áron „Neoliberálisok Magyarországon 1989 előtt” címmel rendkívül érdekes ismertetést és elemzést tett közzé Johanna Bockman Markets in the Name of Socialism (Piacok a szocializmus nevében) című könyve kapcsán. Bockman elemzésének egyik legfontosabb gondolata, hogy „Kelet-Közép-Európa az államszocialista időszakban a közgazdasági tudás laboratóriumaként működött. Egy másik az, hogy a neoliberalizmus előállításában (kiemelés tőlem, FK) a kelet-közép-európai (köztük a magyar) közgazdászok is tevékenyen részt vettek.”
Írásomban egy, a Bockman által explicit módon le nem írt, de elemzéséből logikusan következő kérdésre fogalmazok meg néhány továbbgondolásra érdemes szempontot az állam és a piac, a szocialista piacgazdaság és a szabadpiaci tőkés gazdaság dogmaként élő ellentétéről.
1. Szocializmus kontra kapitalizmus
A szabadpiaci tőkés gazdaság és a szocialista tervgazdaság szembeállítása a hidegháború politikai ideológiája volt. Egyszerűbben fogalmazva, az egypártrendszer hatalmán alapuló tervutasításos gazdaságok és a plurális politikai rendszerek szabadpiaci működése egymással ellentétes – mármint e politikai ideológia szerint.[1]
Az 1989 utáni „átmenetgazdaság” tudománya bizonyította be, hogy a politikai alapon elutasított szocialista piacgazdaság leváltása egy szélsőséges neoliberális rendszerre a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntötte.
A politikai demokrácia megteremtése és a szocialista piacgazdaság megsemmisítése ugyanis nem teremtette meg sem a gazdasági demokráciát, sem pedig a szabadpiaci elvek alapján működő, fejlődő és prosperáló gazdaságokat Kelet-Közép-Európában (de Oroszországban sem).
1989-ig generációk sora, egész közgazdásznemzedékek fogadták el a két gazdasági rendszer ellentétét és kizárólagos szembeállítását. Most, három évtizeddel később, ahogy azt Bockman kutatásai is megerősítik, eljött az ideje e szembeállítás felülvizsgálatának.
Az állam és a piac szembeállítása helyett a két rendszer valóságos hasonlósága sokkal többet elárul a „szabadpiaci” és az „utasításos” rendszer egymásrautaltságáról és kölcsönös tanulási folyamatairól, mint a különbségek kizárólagos hangsúlyozása. Nem véletlen, hogy 1991-ben, alig két évvel a szocialista rendszerek „bukása” után, a következőket olvashattuk egy semleges álláspontot képviselő társadalomtudóstól:
„Gyakori a kapitalizmus és a szocializmus összehasonlításakor az (állami) bürokrácia és a piac szembeállítása: a szocializmusban bürokratikus (vagy Chalmers Johnson történész szerint ideológiai alapú – megjegyzés tőlem, FK) tervezés folyik, mely eredményeit tekintve természetesen nem hatékony, míg a kapitalizmusban a piac működése biztosítja a hatékonyságot. (…) Piacgazdaság és bürokratikusan irányított gazdaság eszerint egymást kizáró rendszerek. Ez azonban nem igaz, mert a modern kapitalizmus is bürokratikus, és a szocializmus is piacgazdaság.
A modern gazdaságok mindegyike piacgazdaság: a piaci tevékenységet tervezheti az állam, vagy rábízhatja azt az egyéni vállalkozókra, esetleg a kettő keveréke is lehetséges, de mindkettő piaci tevékenység.” (Nell, 1992 – kiemelés tőlem, FK).[2]
Ha nemcsak az európai, illetve angolszász országok gazdasági rendszereit tekintjük szabadpiaci „modelleknek”, akkor szerencsére számos kelet-ázsiai gazdaság gyakorlata bizonyítja, hogy létezhet államilag tervezett piac és versenyalapú bürokratikus koordináció.
A fenti állítás alátámasztásához kitűnő segítséget nyújt a japán gazdaságtörténet (és eszmetörténet). Japán volt a tizenkilencedik század utolsó harmadában „későn jövőként” az a gazdaság, ahol a korabeli nyugati (vagyis fejlett) országok elméleteit és gyakorlatát tanulmányozva egészen más (nem egymást kizáró) viszony jött létre a piaci szereplők, a piaci intézmények és az állam, pontosabban az állami bürokrácia döntéshozói között.
Ez egyébként nemcsak Japánban volt így, mert mindez hasonlóan zajlott az egyesített bismarcki Németországban, valamint az Osztrák-Magyar Monarchiában és Olaszországban is. Ez utóbbi kiteljesedése Mussolini regnálása alatt valósult meg.
Adam Smith a szabadpiaci elvek hirdetője és Friedrich List, az állam protekcionista tevékenységének megalapozója és hirdetője, két évszázad elteltével is, mind a mai napig egymással szembenálló nézeteikről ismertek. Ez ismét erőltetett szembeállítás. A tizenkilencedik század utolsó évtizedeiben több japán szakember is ismerte mindkét gondolkodó nézeteit. Egyikőjük, Takahasi Kórekijó (a japán Keynes) szemlélete az, mely csaknem egy évszázadig meghatározó volt a japán fejlesztő gazdaság- és pénzügypolitikai döntéshozók számára az országban. Mint írta:
„Adam Smith és Friedrich List – előbbi a szabadpiaci elv hirdetője, utóbbi a protekcionizmus, az állami fejlesztés propagálója, úgy sejtem, egymással nem ellentétes nézeteket vallottak, hanem kiegészítették egymást.” (Idézi Mark Metzler, 2012)[3]
A Smith-i „éjjeliőr állam és szabadpiac”, valamint a List-féIe tudatos tervezésen alapuló, állami tevékenységgel megvalósuló iparfejlesztés, oktatás, és az állam támogatásával folyó külkereskedelem összeegyeztetése ugyanis e „későn jövő” országok egyedüli esélye volt arra, hogy a szabadpiaci elveket a gyakorlatban következetesen képviselő brit birodalommal sikeresen felvehessék a versenyt a nemzetközi piacokon.
Japán azért is meggyőző példa az állam és a piac hatékony együttműködésére, mert hasonlóan a többi későn jövőhöz, számára az univerzális szabadverseny a gazdasági gyarmatosítás nagyon is reális veszélyével volt azonos.
A japán modernizáció a piac, a verseny kereteinek állami megteremtésével kezdődött az ország 1852-es erőszakos megnyitása után. Az állam aktívan vett részt a bankok alapításában, tulajdoni hányadot szerzett számos „sajátos” funkciókat ellátó pénzintézetben (például a Jokohamai Devizabankban). Sőt, a japán jegybank függetlensége is csak az alapítás után száz évvel később valósult meg, akkor is csak korlátozottan.
A japán modernizáció egyik legfontosabb lépése a szakképzett állami bürokrácia létrehozása volt, mely a gazdasági és pénzügyi szféra minden területén kiemelkedő szerepet játszott abban, hogy az ország az első világháború után a világ legfejlettebb országainak rangsorában az ötödik helyet foglalhassa el. (Néhány évtizeddel korábban a londoni és new yorki bankárok még rendszeresen összekeverték Japánt Kínával.)
2. Állam és piac együttműködése
A tervgazdaság, ahogyan a hidegháború éveiben felnőtt generációk ismerik, a Szovjetunióban valósult meg először. A szovjet tervgazdaság (jóllehet forradalmi ideológiával) közvetlenül a világháború alatt kiépült hadigazdasági intézményekre épült. Miben áll e hadigazdálkodás?
Erich Ludendorff (1865–1937) német tábornok „totális háború” elméletének lényege az volt, hogy egy háború megnyerése elsősorban a hadviselést folytató ország gazdasági felkészültségén múlik a hadigazdaság intézményeinek létrehozásával. E felfogás elfogadottá vált az első világháborúban részt vevő országok mindegyikében.
A szovjet tervgazdaság a hadigazdaság intézményrendszerét, gazdaság- és pénzügypolitikáját alkalmazta nemcsak a kísérletezés éveiben, de később is. Ez náluk széleskörű mozgósítással és a társadalom különböző csoportja ellen folytatott belföldi háborúval kapcsolódott össze. (Mindez a „permanens forradalom” címszava vált ismertté.)
Japánban már az 1920-as években elfogadták Ludendorff totális háború koncepcióját, mint ahogyan a gazdasági és pénzügypolitikai döntéshozók egy része alaposan ismerte a Szovjetunió első ötéves tervét is. A szigetország katonai vezetése igen pozitívan fogadta a szovjet első ötéves tervet.
A nehézipar elsődlegessége, a vas- és acélipar fejlesztésének előnyben részesítése (a fogyasztási termékeket előállító ágazatokkal szemben) természetesen egyfajta vulgáris ipari forradalomelméletnek is tekinthető. A cél azonban Japánban és a Szovjetunióban egyaránt a „nyugat” utolérése és túlszárnyalása volt. Ez utóbbi, állami szlogenként Japánban már a 19. század utolsó éveiben közismert volt.
A szovjet tervgazdaság „sikerének” persze rettenetes társadalmi ára volt. A húszas évek tervgazdasági elképzelései azonban, még a tervek életbeléptetését megelőzően, gazdag tárházát képezték a különböző nyugatról átvett és saját, új technikáknak, a programozástól a fordi illetve taylori racionalizálásig. (Ez utóbbi képezte az alapját a sztahanovista munkaversenynek, amelyet módosítva ugyan, de a japán nagyvállalatok már a húszas évektől alkalmaztak. Jó néhány cégnél ma is ösztönzőként használják a munkaversenyt.)
A Szovjetunióban mindez a kisajátítók kisajátításával kezdődött, az állami tulajdonba vétel a forradalmi elképzelések kiindulópontja volt. Vagyis a tervgazdaság államosításokkal, az agrárszektorból élők brutális kényszerítésével (egyes esetekben megsemmisítésével, példa erre az ukrajnai Holodomor) és a pénzügyi és kereskedelmi rendszerek teljes átalakításával lépett életbe. A szovjet tervgazdaság sajátos válasz volt a hagyományos liberális nyugati gazdaságok addigi legsúlyosabb válságára, az 1929–1933-as nagy világgazdasági válságra,[4] mint ahogy a hitleri fordulat is részben ennek köszönhető Németországban.
Japánban a nagy világgazdasági válság (1929–1933) világossá tette a szakképzett állami bürokraták számára, hogy a liberális, szabadpiaci világrendnek hamarosan vége. Ebben pedig ugyanúgy egyetértettek a jobboldali, mint a marxista társadalomtudósok.
Annak ellenére (vagy talán éppen emiatt), hogy a japán gazdaság elsőként lábalt ki a válságból (Takahasi Kórekijó pénzügypolitikai javaslatainak köszönhetően), innen már csak egyetlen lépés volt annak felismerése, hogy az addig elért gazdasági fejlődés csak az állam újabb térfoglalásával folytatható a magángazdaságban. Egyfelől a magukat marxistának valló közgazdászok, másfelől a japán gyarmatbirodalmat támogató jobboldali gazdasági szakemberek egyetértettek abban, hogy Japán jövője csak egy gyökeresen új gazdasági és pénzügyi rendszer megteremtésével valósítható meg.
A ludendorffi „totális háború” gazdasági háttere, a szovjet tervezési rendszer és a japán közgazdászok elemzéseinek együttes eredménye az úgynevezett „menedzselt gazdasági rendszer” lett. (A Japánról írt könyvében[5] Muraközy László ezt nevezi tőkés tervgazdaságnak.)
A szigetországban azonban elmaradt a kisajátítók kisajátítása. A marxista közgazdászok és szélsőjobboldali katonatisztek egységes álláspontja az volt, hogy az államosítások ellehetetlenítenék a magáncégek termelését. De, ami a legfontosabb: megbénítanák az állami technokraták és bürokraták, vagyis a társadalom mérnökeinek együttműködését a magántőkével.
Ezért a kormány Tervbizottsága, melynek javaslata az ötéves tervek bevezetése volt, először Japánban, majd a gyarmatosított Mandzsúriában, önkéntes alapon szervezett szövetkezeti hálózatot, és a gyarmatokon is működő nagy japán cégeket (például a Nissant) a szovjet kisajátítástól eltérő ösztönzőkkel támogatta. A szövetkezeti tagság ugyan kötelező volt, de nem volt fizikai kényszer, hiszen a tagság kedvezményes hiteleket és értékesítési csatornákat nyújtott, így egyértelmű ösztönzést jelentett a csatlakozáshoz. (Három évtizeddel korábban ugyanez valósult meg Japánban.)
A tervgazdaságra történő áttérés másik eleme az iparágankénti termelési és beszerzési kvóták megállapítása volt. (E ponton érdemes Leontyev input–output-elemzésére utalni, mely a második világháborút követő évtizedekben nemcsak a szocialista tervezésnek fontos eleme.) Mindez valójában prioritás alapú, stratégiai tervezés volt, a háború utáni helyreállítási program ugyanezeket a módszereket használta a japán gazdaságban, marxista és keynesiánus közgazdászok javaslatai alapján.
Ugyanez a tervezési munka zajlott a külkereskedelem területén is. A Tervbizottság, együttműködve a szaktárcákkal, sokféle javaslatot tett. Ezek lényege a következő volt: a tőzsdei működés felfüggesztése, a munkaerőpiac prioritást élvező vállalataihoz kötése (szociális támogatásokkal és úgynevezett életre szóló foglalkoztatással), a szakmai szenioritáson alapuló bértáblázat bevezetése, valamint a nagyvállalatok belső működésének átalakítása.
A vállalatok (elsősorban a tervben meghatározott, prioritást élvező termékeket gyártók) tulajdonosai háttérbe szorultak a vállalati vezetésben.
A részvényeseket érdekeit másodlagosnak tekintették, mert a profitorientált vállalati magatartás ellentmondott volna a nemzeti (vagyis a háborús) célok maradéktalan végrehajtásának. A cégek tényleges vezetői a menedzserek lettek.
A minisztériumok megtiltották a vállalati osztalékok kifizetését (még a tőzsde bezárását megelőzően), így azt a termelésbe kellett visszaforgatni, vagy új beruházásokra kellett felhasználni. Az állami gazdaságpolitika számára legfontosabb cégek évekre előre, államilag garantált minimális profittal működtek (ha e nélkül a cég veszteséges lett volna). Ekkor vált általánossá a vállalati (és banki) kockázatok „szétterítése” a társadalom egészében (ideértve a gyarmatokat is) s ez a gyakorlat a kétezres évek első évtizedéig megmaradt. E rendszerben a profit kizárólag államilag kezelt és szabályozott nemzeti profit lehetett.
Mindez azonban továbbra sem biztosította a Tervbizottság által készített tervek megvalósítását. Minden japán közgazdász (is) tudta, hogy a rendeletekkel nem szüntethető meg a piac. Az elosztási (input–output) rendszer ellenőrzésén és a vállalati hitelek kvóta szerinti elosztásán kívül még egy eszközt alkalmaztak: létrehoztak úgynevezett közületi (különleges) cégeket.
Ezeknek több mint tízféle formája létezett, s a cég profiljától függően az állam vagy félig, vagy kétharmad részben e cégek tulajdonosa volt.
Az új vállalati (állami, közületi és magán) formák jogi és pénzügyi összekapcsolása kiküszöbölte kisajátítók kisajátítását: nem tette szükségessé az államosítást. Az állami irányítószervek (többnyire a minisztériumok) így is meghatározó szerepet játszhattak a vállalati tevékenység ellenőrzésében, ösztönzésében vagy éppen korlátozásában.
Mindezt természetesen nehéz lett volna megvalósítani a monetáris politika és a kereskedelmi bankok átalakítása nélkül. A jegybank 1940 után a pénzügyminisztérium egyik részlege lett, és legfontosabb feladata nem a valuta stabilitásának megőrzése, hanem az volt, hogy a megmaradt (tömeges összevonásokat követő) pénzintézeteknek a prioritási elvek alapján hiteleket folyósítson. (A jegybank egyébként csak a kilencvenes években nyerte el némileg korlátozott függetlenségét Japánban.)
Így előttünk áll a japán államilag menedzselt gazdaság, amely hibrid rendszernek tekinthető. A tervezett, államilag menedzselt, a versenyt államilag korlátozó, az egyéni nyereségre törekvést kezdetben megbélyegző, majd betiltó rendszer olyan hatalomhoz juttatta a központi és helyi bürokráciát (a gyarmatokon is), amely a gazdaságban korábban ismeretlen volt.
Bármilyen paradox, a háború évei teremtették meg a bürokrácia tagjai számára azt a tudást, amelyet a háború után (a majdani gazdasági háború megnyerése érdekében) alkalmaztak.
A reformállam, amelyet így is nevezett a korabeli kormányok mindegyike, kiterjesztette az állam technokrata és menedzseri funkcióit. A huszadik század harmincas éveitől a korábbi, jogi végzettségű szakapparátust felváltotta a nagyrészt mérnöki végzettségű technokrata gárda, akik képesek voltak – a háború elvesztése miatt – addig felhalmozott tudásukat és tapasztalatukat egy új feladat érdekében felhasználni: megteremteni a japán gazdaság nemzetközi versenyképességét.
Ez nem jelentett kevesebbet, mint a szakapparátus progresszív, vagyis piacépítő és gazdaságfejlesztő tevékenységét. Ezt nevezik angolul developmental policy-nak, magyarul pedig fejlesztő gazdaságpolitikának.
A japán gazdasági „csoda” háttere tehát egy olyan gazdasági rendszer, amelyben a piaci verseny, a tervezés és a bürokratikus irányítás (valamint koordináció) elképzelhetetlenek egymás nélkül.
A bürokrácia teremtette meg a háború után ismét a piaci működés (vagyis a verseny) feltételeit és intézményeit, s a versenyképesség növelte a szakképzett bürokrácia szerepét a gazdasági növekedés eredményességében.
E cikk második része a tervezés „csúcsintézményét”, a monetáris és hitelpolitika gyakorlatát elemzi, amely szinte azonos volt mind a japán, mind a szocialista tervgazdaságok történetében.
Címfotó: Ralf Steinberger, CC
[1] Ennek irodalma szinte áttekinthetetlen, de az érdeklődő számára talán a legfontosabb az „átmenet időszakában” Jeffrey Sachs által megfogalmazott tézisek sora. Ennek egyik elemzése: Ferber Katalin (2010): Érdemeink beismerése mellett: A rendszerváltás kívülről és belülről. Budapest: Jószöveg Műhely Kiadó.
[2] Edward Nell (1992): The Failure of Demand Management in Socialism. In Mark Knell – Christine Rider (szerk.): Socialist Economies in Transition: Appraisals of the Market Mechanism. Brookfield, Vermont: Edward Elgar, 83–116.
[3] Mark Metzler: The Cosmopolitanism of National Economics: Friedrich List in a Japanese Mirror. Academia.edu
[4] Közismert, hogy a Szovjetunió még a válság kellős közepén is képes volt gabonaexportra, hogy „kemény valutát” szerezzen ezzel.
[5] Muraközy László (2016): A japán rejtély: Útteremtő csodák és végzetes zsákutcák. Budapest: Akadémiai Kiadó.
