Néha sikítófrászt kapok, amikor közéleti szereplők, de az ismerőseim közül is néhányan szent meggyőződéssel kijelentik, hogy Orbán rendszere éppen olyan, mint a Kádár-rendszer.
A fiatalabbjának még elnézem a dolgot, merthogy ők azt böfögik vissza, amit szellemi kihívásokkal vesztes csatát vívó felmenőiktől hallottak, de az idősebbjét teljes szívemből szánom, hiszen akit az Úr el akar veszejteni, annak elveszi az eszét.
Más kérdés, hogy némelyiküknek nem is volt…
Azt hiszem, hogy egy politikai rendszert elsősorban és szinte kizárólag az minősít, hogy mit tudott adni az ország népének, a rendszer vezetőit pedig az, hogy mit tudtak kihozni az ország javára koruk gazdasági-politikai adottságaiból, és akkor még nem is beszéltünk személyes tulajdonságaikról, tehetségükről, szándékaikról – bár utóbbi inkább csak árnyalja a képet.
Ha össze szeretnénk vetni a két rendszert, hát meg kell állapítanunk, hogy a közöttük nincs egy fikarcnyi egyezőség sem, hogy úgy mondjam, ég és föld a különbség, a névadók között pedig még nagyobb a távolság, nevezetesen Orbán Kádár cipőfűzőjéig sem ér fel.
Kádár rendszerében az ország vagyona, erőforrásai saját kezünkben voltak, méghozzá túlnyomó többsége valamilyen közösségi tulajdonban.
Aki ezt nem értené, az próbálja meg elképzelni, hogy a Balaton partján épült szállodákban minden magyar állampolgárnak tulajdonrésze volt, még ha csak tízmilliomod résznyi – viszont minden vagyonelemben, különféle tulajdoni formákon keresztül.
Most nincs, mert ami nincs külföldi tulajdonban, az strómanjain keresztül a Szent Család tulajdonában van, de így van ez a termelőüzemek tekintetében is.
Akkor létezett ipar, voltak világszínvonalú termékeink, voltak exportképes magyar termékek, ma meg nincsenek, hacsak nem számítjuk Kovi pornófilmjeit.
A magyar ipar – különösen a nagyipar – megszűnt, a klasszikus munkásosztályt szétzavarták, ezzel egy koszból szétverték a szakszervezeteket, a munkásokat meg odadobták egy olyan vállalkozói rétegnek, mely a profitját elsősorban az olcsó – nagyrészt fekete – munkaerőből realizálta.
Ma nagyipari munkásság legfeljebb a multik üzemeiben van, igaz, ott a magyar viszonyokhoz képest megfizetve, de messze elmaradva az adott cég által anyaországi dolgozóinak fizetett munkabérektől.
A kisvállalkozók és a sufniüzemek bejelentés nélküli, vagy félpénzre bejelentett ipari zselléreiről ne is essen szó.
Nincs cukorgyárunk, nincs növényolaj-iparunk, a multi megvette, aztán bezárta, mert csak a piac kellett neki.
Ma csak főtereket kövezünk meg stadionokat építünk, a buszokat meg használtan importáljuk innen-onnan.
Valaha tudtunk vasúti kocsikat gyártani, ma ha gyártunk is, más keres az üzleten.
Az érdekvédelem helyzetét pedig pompásan mutatja a Suzuki álláspontja, mely mellesleg sehol máshol Európában nem állná meg a helyét.
A Kádár-rendszerben a nettó költségvetési befizető mezőgazdaság (Ilyen – rajtunk - kívül csak Új-Zéland volt…) helyzete is siralmas, a fő mezőgazdasági termék a területalapú támogatás.
Miközben a rendszerváltás idején jobbról leporolták a soha meg nem valósult kert-Magyarország elképzelését, szétverték a nagyüzemi mezőgazdaságot, vele együtt a magyar falut is.
A nyugdíjjogosultság megszűnt, a föld, mely a Kádár-rendszerben is a paraszt tulajdona maradt, mára már egy új társadalmi réteg kezébe került, a mezőgazdasági termékek feldolgozása részben megszűnt, részben bankárok és a Szent Család és vazallusai kezébe került.
Hol van már a Kádár-kor, mikor minden magyar állampolgárra jutott egy disznó?
Ma Karácsony azért megy utolsónak a disznótorba, mert sokáig kell keresgélnie, míg talál végre egy döglött disznót - a legnagyobbak igen virulensek, és folyvást azon dolgoznak, hogy disznósajttá dolgozzák fel eltartóikat.
Kádár korában az egészségügyi ellátás állampolgári jog volt, és igaz, hogy létezett a hálapénz, de nem kötelező jelleggel.
Volt közbiztonság, saját törvényeit a rendszer rigorózusan betartotta, virágzott a kultúra, egyetlen jelentős mű sem került elő a rendszerváltás után, és a művészt megbecsülték, ma meg mindenféle lófejű, tepsiszájú buta luvnyából csinálnak idolt a fiatalság számára.
Kádár és Orbán egy napon említése talán azt a célt szolgálja, hogy tudat alatt összekapcsolja azt, aki a népéért élt azzal, aki a népe kifosztásából él.
Ebben az országban Kádár alatt a legszegényebb cigány gyereke is tanulhatott, segítették ezerféle módon, ma meg a legokosabbakat is visszarugdalják a putriba, merthogy újratermelődtek a szegregátumok, a nyomortelepek.
Emlékszem, egyszer egy kollegám zsidózgatni kezdett a munkahelyen, utána ezerrel kérte a bocsánatot, mert nem csak illetlenség volt, de az állam szankcionálta is az antiszemitizmust, rasszizmust – de bevallom, gyerekként nem is érdekelt bennünket a származás, egyszerűen nem volt téma.
Szóval, nem kellene buta párhuzamokkal operálni - attól, hogy te is jártál körömcipőben, meg a Rákóczi téri durva is, te még bőven lehettél vesztaszűz…
Kádár a magyar nép nagy szerencséje, aki kihozta az ország lehetőségeiből a maximumot.
Orbán ellopta és ellopja amit a bamba nép eltűr, miközben a hazafiságra és a nemzeti érzéseidre apellál, jobb híján, merthogy mára az maradt csak az ország hajdani jóhíréből, elismertségéből, tekintélyéből, sajnos.
Kádár adott harminc jó évet a magyarnak, Orbán elvett legalább ennyit, hát legyünk észnél a hasonlítgatásnál, ha javasolhatom.
Már csak leszármazottaink érdekében is - nem kellene hülyíteni őket.
:O)))
