Azért van így, mert egy olyan rendszerben élünk, mi, az emberiség, ami így működik, és csak így tud működni. Ez a kapitalizmus rendszere, amely az egész bolygót, a legeldugottabb zugát is uralja. Akkor lesz más a világ, ha sikerül meghaladnunk a kapitalizmus rendszerét, ha sikerül kiszabadulnunk a tőke törvényei alól. Hogyan történhet ez meg? A válaszért vizsgáljuk meg, mi ez a rendszer, és hogyan kísérelték már meg a rendszer meghaladását.

A rendszer, amiben élünk a kapitalizmus. A kapitalizmus legfontosabb sajátossága, hogy arra épül, hogy túlnyomó többségünk kénytelen áruba bocsájtani egyetlen tulajdonát, a munkaerejét – mivel meg vagyunk fosztva a termelőeszközöktől. Ebben a rendszerben mindennek ára van, és semmi sincs ingyen. A puszta fennmaradásunkért is fizetnünk kell, de fizetni csak pénzzel tudunk, amit viszont csak akkor kapunk, ha van, aki megveszi a munkaerőnket. Egész életünkben áruba kell bocsájtanunk testünket és szellemünket. És még az a szerencsés, aki talál rá vevőt. Ez a rendszer mintegy ezer éve kezdett formálódni, amikor Észak-Itália városaiban megjelentek a kizárólag bérmunkából élők nagy csoportjai. Rendszerré négyszáz éve vált, majd a 19-20. században gyorsuló ütemben behálózta a bolygót. Ma már minden országban a tőke az úr, a megalvadt emberi munka uralkodik az ember felett. És ma már minden ország, minden társadalom a kapitalizmus szabályai szerint működik, minden országban két, egymással ellentétes érdekű osztályra oszlik a lakosság.

Mi jellemzi a tőkét? Az állandó profitéhség. Folyamatosan, bővülő mértékben kell önmagát újratermelnie. Ez látható az egyes kisebb tőkék esetében is, minden üzlet úgy működik, hogy vagy bővül, vagy lassan csődbe megy. Nincs stagnálás. A felhalmozott anyagi javak, a termelőeszközök, a termőföld, a bérbe adott lakóházak, vagy akár a hírnév, a brand csak akkor válik tőkévé, ha kapcsolatba kerül a dolgozókkal, vagyis a munkaerővel. Az üres üzemcsarnokban porosodó gépek akkor válnak profitot hajtó tőkévé, ha munkások hada dolgozni kezd velük. Nélkülünk nem működik a gépezet, a mi életünk táplálja a tőke feneketlen gyomrát. A tőke első számú törvénye a folyamatos terjeszkedés. De már nincs hova terjeszkednie. A kapitalizmus történeti képződmény, van kezdete, és van vége is. A legfontosabb oka a kapitalizmus megszűnésének az az, hogy elért saját történelmi korlátaihoz. Miután leigázta a Földet, és minden társadalmat a saját képére formált, nem képes a további bővülésre, ez pedig a tőke halálát jelenti.

Az utóbbi 3-4 évtized a kapitalizmus utolsó korszaka. Mit jelent ez a mi szempontunkból? Például azt, hogy a reálbérek évtizedek óta nem nőnek. Azt, hogy a mai fiatalok rosszabbul fognak élni, mint a szüleik. Azt, hogy szinte sehol sem lesz jelentős életszínvonal-javulás. Soha többé. A kapitalizmust a saját ellentmondásai vetik szét, és mi vagyunk a legnagyobb ellentmondás, mi, akiknek nem jó ez a rendszer, és ezért fel fogunk ellene lázadni és elsöpörjük. A rendszer a 19. század vége óta a tömegtermelésre és a tömeges fogyasztásra alapul. Fel nem oldható ellentmondást jelent, hogy egyrészt érdekükben áll leszorítani a béreket, másrészt szükségük van vásárlóerőre. A helyzetet nehezíti a rendszer számára az automatizálás, mert így egyre nagyobb tömegek munkaerejére nincs szükség – ez ugye a lázadás esélyét is növeli -, viszont csökken a vásárlóerő is. Évek vagy évtizedek kérdése a rendszer teljes csődje, de évszázados távlatban már nem lehet a kapitalizmus fennmaradására számítani. (Pláne ha a rendszer elpusztítja a bioszférát.)

Nade hogyan tudnánk megoldást találni az emberiség legnagyobb problémájára, aminek kapitalizmus a neve? Itt segít az osztályemlékezet. Az emberiség évezredek óta küzd a szabadságért és a jólétért. Ma sem telik el úgy nap, hogy ne kerülne sor kisebb-nagyobb lázadásra, az ellenállás valamely megnyilvánulására: szervezkedés, szabotázs, sztrájk, tüntetés, vagy éppen nyílt lázadás és felkelés. Ha megnézzük, hogyan zajlik a harc, fogalmat alkothatunk a rendszer meghaladásának útjáról. Egy vázlatos eseménysor: nő az elégedetlenség, fokozódik a szervezkedés, tüntetések kezdődnek, sztrájkok, az üzemek elfoglalása, a karhatalom szétzavarása, önvédelem megszervezése, közintézmények elfoglalása, készletek kisajátítása, az állam szétesése, az országhatárok leomlása – majd az élet közösségi alapon való újjászervezése, azok döntenek a dolgokról, akiket érint, világméretű, önigazgató, szabad emberi társadalom jön létre. Ez egy általános forgatókönyv, a valóságban persze nem mindig így követik egymást az események. Viszont az irány mindig ez. Minden kis akcióban benne van a lehetőség a nagyobbá válásra. Ma már annyira robbanásveszélyes a helyzet, hogy bármikor robbanhat az elégedetlenség. És ha elindul valami, akkor senki sem láthatja előre, meddig megy el a forradalmi folyamat.

Nem tudjuk mit hoz a jövő, de van, amiben biztosak lehetünk. A kapitalizmus fennmaradása esetén semmiféle kormányzat nem tudja megoldani a rendszer problémáit. Az állam soha nem fogja felszámolni a nélkülözést, soha nem fog emberhez méltó életet lehetővé tenni, hiszen az állam mindig, minden korban az uralkodó osztály védelmét szolgálta, és szolgálja ma is. A rendszer adta politikai keretek nem teszik lehetővé a rendszer meghaladását. Ki kell lépnünk a fennálló keretekből, és erre képesek is vagyunk. Hiába szocializált minket a rendszer a törvényei tiszteletére, ez a belénkvert tisztelet pillanatok alatt képes leomlani. Számtalan példa van rá, hogyan váltak napok alatt tömegek törvénytisztelő polgárból lázadó proletárokká.

Szóval a rendszer helyzete reménytelen, az emberiség ügye viszont még nem elvesztett játszma, de az életbenmaradásért, az emberi társadalom létrehozásáért sok a teendőnk.