Sokszor eszembe jut mostanában, hogy mennyire jó lenne a brit polite society kategóriát gyakrabban alkalmazni itthon.

A kis fricskával úri közönségként fordítható kifejezés eredetileg csak a felső osztályokra vonatkozott, de mára leginkább azok a polgári rétegek tartoznak ide, akiknek az élete a fennálló status quótól függ, így erre mindig támaszkodhat is. Nyelve, oktatási háttere jelöletlen, kultúrafogyasztása többnyire kockázatkerülő, pozíciójából jól kiolvasható a mindenkori mainstream.

Normálisék, bennfentesék, középutasék.

A Black Lives Matter(BLM) egyre szélesedő társadalmi mozgalmát, az ezzel szorosan összefüggő tüntetéshullámokat, szobrok ledöntését és eltávolítását, a seattle-i anarchista zóna kikiáltását a magyar médiában is egyre nagyobb figyelem övezi. A reakciók nagyobb része elmarasztalóvá és felháborodottá vált, amint kigyulladt az első pár rendőrségi épület, de különösen mióta több országban elkezdtek ledőlni a szobrok: Jefferson, Kolumbusz, Churchill – és az elmúlt napokban Gandhi is, csak hogy a legismertebbeket említsük.

Magyar reakciók sokasága kórusban zengi, hogy a rendőri erőszak anomália, nem rendszerszintű. Hogy a szobrok ledöntése túlzás, hogy barbárság, hogy kultúraellenes.  Egy új, diadalmas cenzúra hírnökét látják benne, a humanizmus alkonyát: holnap akkor biztosan kiradírozunk mindenkit a történelemből, igen, még szegény Gandhit is.

Két markáns példát idézek, de lehetne folytatni a sort: Nyáry Krisztián kiadóigazgatót, népszerű könyvek szerzőjét, és Stumpf András újságírót, illetve lábjegyzetként Karácsony Gergely főpolgármestert.

„Bostonban levágták a Kolumbusz-szobor fejét, mert végül is miatta vette el a fehér ember az őslakos indiánok földjét. (…) Közben Ghánában ledöntötték Mahatma Gandhi szobrát, mert a gyarmatosítás elleni erőszakmentes világmozgalom vezetője szerintük rasszista volt.

(…) Szerintem a hátranyilazós, kurultájos, vitézkötéses jobboldali történelemhamisítás semmiben sem különbözik bontókalapácsos, cenzorollós baloldali történelemhamisítástól. Az köti őket össze, hogy zászlóvivőik az oldalfegyverükhöz nyúlnak, ha meghallják a kultúra szót. Csak politikai harci indulókban hisznek, és közös ellenségük mindaz, amit Jefferson képviselt.

Új barbárság kora, felfordul a gyomrom”

– mondja Nyáry Krisztián.

Egy későbbi posztjában hozzáteszi:

„Akinek Churchill náci, annak mindenki lehet náci, tehát senki sem az.”

Stumpf András még ezen is túltesz, mikor azt írja:

„Túl nagyok már a méretek ahhoz, hogy csöndben maradhassunk. Szóval jelezzük: a dühödt rombolás nem hősiesség. Soha. A békés tüntetés alapjog, a gyújtogatásokra és fosztogatásokra viszont nem lehet felmentő magyarázat. Az elkövetők nem hősök, hanem csürhe. Bíróság előtt a helyük. (…)

S nemhogy rabszolgaság nincs, meg már intézményes szegregáció se, de fekete elnöke is volt az Egyesült Államoknak. (…)”

Szerinte egyébként a BLM „cenzúrája” az Orbán-rezsiméhez hasonló.

Karácsony Gergely megnyilvánulása stílusában lényegesen árnyaltabb. Stumpffal szemben, ő csak „érteni véli” a tüntetők haragját, a magabiztos ítéleteket mellőzi. Azonban a barbárság mint keret nála is megmarad:

„Súlyos tudatlanságról tanúskodó, konkrét és átvitt értelmű barbárságnak tartom ezt a tettet, azzal az államférfivel szemben különösen, akinek kulcsszerepe volt a nácik ellen vívott háborúban.”

Összeállni szörnyülködni az ún. kultúra jegyében azon, hogy kanonikus, problémás örökségű történelmi szereplők szobrait ledöntik az USA-ban és máshol, csürhézni és barbárt kiáltani a helyzet félreértése, durva szereptévesztés és intellektuális lustaság is.

A helyzet félreértése, mert kontextus nélkül félreolvassa a radikálisabb tüntetői gesztusokat.

Ha a populista retorikán túl is érteni akarná a helyzetet, kezdhetné azzal, hogy ugyan a Black Lives Matter első ránézésre a rendszeres, öncélú rendőri brutalitás elleni tiltakozás, valójában azonban sokkal több ennél. A George Floyd nyakán térdelő, őt meggyilkoló rendőr bebörtönzése és Kolumbusz levágott fejű szobra két intenzív szimbólum, de a mozgalom motorja a rasszizmus ezeknél sokkal átfogóbb, zsigeribb tapasztalata.

Ez nem egyszerűen annak a megtapasztalása, hogy sok fehér amerikai identitásának része a rasszizmus, ha sokszor burkoltan is.  Nemcsak beszólásokról és előítéletekről, hanem főleg bújtatott, rendszerszintű, sokszor intézményes diszkriminációról van szó. Félreértés, csúsztatás is lenne csak az explicit, artikulált rasszizmusra figyelni, amikor megpróbáljuk megérteni, mi történik.

Olyan élmények sorozatáról van szó, amelyek többek között a közterekről is szólnak: van-e fekete többségű városrészekben érdemleges köztér egyáltalán, és miért él tovább a nemzeti parkokban a szegregációs örökség. De arról is, hogy pl. Ferguson, és sok más város alig adóztatja a helyi nagyvállalatokat, miközben a megvágott költségvetésű önkormányzat feketékre kiszabott büntetések behajtásával pótolja ki a költségvetési hiányt. Hogy sokszorosa a fekete nők szülési kockázata a fehérekének.

Hogy fehér történelem az iskolai történelem, amely nem tanítja a rabszolgakereskedelem és az olcsó nyersanyagexport összefüggéseit a mai világrenddel, nem tanítják, amit már harminc éve tudni lehet, hogy nemcsak a „földjüket vették el”, hanem az őslakosság közel 90%-át kiirtották a fehér gyarmatosítók.

Röviden: a rasszista szegregáció felszámolása ugyan megkezdődött a polgárjogi mozgalommal, de közel sem fejeződött be, az elmúlt évtizedek során némely területen visszájára is fordult. Obama elnöksége ugyan örvendetes mérföldkő, de semmit nem árul el azon túl, hogy egyre többek számára elfogadhatatlan nyilvánvalóan etnikai alapon dönteni számos helyzetben. Ez sajnos önmagában nem jelenti a kevésbé látványos kirekesztés enyhülését.

A rendszerszintű visszaélések, az erőforrások aránytalan elosztása, a szegregációt felerősítő közpolitika feszítette pattanásig az USA társadalmát, az ebben rejlő erőszak, amelyet milliók tapasztalnak meg húsba vágóan nap mint nap, azonban lényegesen kevésbé látható, mint az ellenük való lázadás szimbólummá váló gesztusai: a szobordöntés, a hatalom intézményeinek megrongálása, felgyújtása.

A köztéri szobrok a társadalmi kánonról szólnak, ledöntésük kánonváltó gesztus. Ezeken a jól megfogható példákon keresztül tesz állítást egy egyre szélesedő csoport, és a gesztus dramaturgiája egyértelmű: Kolumbuszt, Churchillt, Jeffersont mint a fennálló rend szimbólumát taszítja le a trónról.

Csábító dolog harsogni, hogy ez cenzúra, kiradírozásuk a történelemből, azonban ez nagyon messze van a valóságtól. Egyszerűen annyit jelent, hogy ezek a személyek nem elfogadhatók mintaként, ezért a társadalmi közös minimumot megjelenítő tereket ne ők népesítsék be, hanem mások. Hogy ezentúl a kevésbé kellemes oldaluk is legyen megemlítve az oktatásban, a közbeszédben.

Senki nem állítja, hogy a mostani, kozmetikázott alakjukat  egy főgonosz képére kellene cserélni, egyszerűen arról a kérdésről van szó, hogy fenntartható-e egy olyan társadalmi szerződés, amelynek a szimbólumai egyben a rabszolgatartás, fosztogatás, a rasszizmus szimbólumai is.