1. Mi történik velünk? 

A jelenlegi válság kiindulópontja a szokásos elemzések szerint egészségügyi jellegű, a járványra adott reakciók pedig gazdasági, szociális és politikai krízis felé sodornak. Ha egy kicsit tágabban nézzük, akkor azonban látszik, hogy a valódi kiindulópont inkább ökológiai vagy ökogazdasági: a koronavírus, ahogyan a korábbi madárinfluenza vagy a sertéspestis is, azokról a területekről indult el, ahol korábban az irtózatos erdőirtások hatására gyakorivá vált az ember és a vadállatok találkozása például ellenőrizetlen vadhúsfogyasztás formájában, és a jelek szerint Kínában is ez volt a helyzet. E tekintetben tehát azt lehet mondani, hogy a jelenlegi válság az ökológiai válságfolyamat egy fázisa.

Az utóbbi évek, évtizedek elemzései alapján egyébként lehetett arra számítani, hogy egy egészen váratlan, akár periférikus pontról vagy problémából indulva üt vissza az ökológiai egyensúlyt és fenntarthatóságot semmibe vevő, globálisan szervezett gazdasági szisztémára önnön vaksága. Azt is tudni lehetett, hogy ez nem feltétlenül látványos apokalipszisben fog megnyilvánulni, bár ez sem kizárt, hanem alrendszerről alrendszerre mutálódva, migrációs, élelmezési, egészségügyi, szociális, politikai, gazdasági stb. bénultságot fog okozni, amelynek a „költsége” egyenlőtlenül fog eloszlani az egyes társadalmak, társadalmi rétegek és a világrendszer különböző szintjei között, s amely átalakítja a civilizációnkat. Épp csak azt nem tudtuk, hogy melyik lesz az a pont, ahonnan a folyamat mintegy dominószerűen elindul. Még nem biztos, hogy a koronavírus bizonyul ennek a pontnak, ahonnan egy már megállíthatatlan civilizációs bomlás irányába kezdünk el lejteni, de akár még ez is megtörténhet.

A felelősség kérdése elég paradox. Kérdés, hogy milyen „mi”-re gondolunk, amikor a felelősségünket firtatjuk. Egyrészt felelősek vagyunk, hiszen nap mint nap hozzájárulunk egy rendszer fenntartásához, amely föltehetően a vesztünket, vagy ha a miénket nem, sok más embertársunknak vesztét okozta és fogja okozni. Másrészt nem igazán van más választásunk, legalábbis egyénileg. A kapitalizmus törvényszerűségei ugyanis az egyénre a természet törvényszerűségeihez hasonlóan, tehát megváltoztathatatlanként hatnak. A tőke és a rá épülő világrendszer koncentrált, önjáró hatalmával szemben egyénileg nem, csak a nagy tömegek erején keresztül lehetséges hatni.

2. Mi változik meg?

Úgy látom, az alapvető változásokat többnyire az eddig is meglévő tendenciák fölerősödése jelenti. Egyrészt rengetegen veszítik el a munkájukat, megélhetésüket. Akinek megmarad a munkája, az csendben marad, kénytelen lesz lenyelni bármilyen munkaügyi visszaélést, kizsákmányolást, mivel a munkával rendelkezés egyre inkább privilégium. Hogy mi lesz a munkátlan tömegekkel, azt nem tudjuk, a kiszolgáltatottság, az éhség, a nyomor, a szenvedés sok mindenre ráveheti az embereket. Vannak, akik éhséglázadásoktól tartanak, de az is lehet, hogy a hatalommal bírók időről időre kitalálnak valamilyen lélegeztetőgép-szerű megoldást, vagyis a kiszolgáltatottságot konccal, dezinformálással és fenyegetéssel képesek lesznek olyan szinten tartani, hogy ne történhessen lázadás és konzerválódjon a nyomor. Az elnyomás egyre nyíltabb formái is szembetűnőek.

Mindenesetre a válságra adott eddigi reakciók az államok, a nemzetközi pénzügyi szervezetek vagy az EU részéről egyelőre abba az irányba mutatnak, hogy minden áron, akár korábbi gazdaságpolitikájukat időlegesen félretéve is, meg akarják őrizni a gazdasági világrendszer alapvető erőviszonyait, törvényszerűségeit. Vagyis változtatnak azért, hogy lényegében semmi ne változzon, változtatnak, hogy fönntartsák a status quót, s hogy később visszatérhessünk a válság előtti állapotba (amely ugye közvetetten a válság oka), még ha hatalmas áldozatok árán is. Ez jó is, meg rossz is. Jó, mert ezt a rendszert megszoktuk, még ha szar is, nagyjából ismerjük a szabályait, és nem világos, hogy mi következik, ha ez szétesik. De rossz, mert ez a rendszer fenntarthatatlan is, meg borzasztóan igazságtalan is, számos embertársunk szenvedését és nyomorát okozza, meg még sok egyéb baja van, a radikális változás tehát előbb vagy utóbb elkerülhetetlen lesz, csak épp nem mindegy, milyen irányba.

Ugyanakkor paradox, hogy az információ-túltermelés korában egyre kevésbé tudjuk, értjük, hogy mi történik nemcsak hogy a világ más tájain, de akár csak a szomszéd utcában; hogy milyen szenvedéseket viselnek és milyen küzdelmeket vívnak mások. A globálisan szervezett piacok és a kulturális, illetve szociális széttöredezettség korát éljük, s ez a kettő együtt egyre inkább ellehetetleníti, hogy valóban lássuk, érteni tudjuk egymást. A maszkkal fedett vagy a képernyőkbe falazott arcok kísértetiessége, a lélegeztetőgép jellemző metaforái a kornak, akárcsak a „home office”, amely annak is jelképe, hogy az otthonunkat, a szavainkat, az érzelmeinket, az időnket, az intimitásunkat, a tudásunkat leplezetlenül bekebelezi egy gigantikus kommunikációs vállalat, mely az eleven társadalmi élet kiiktatására törekszik. Mindez nem a koronavírussal kezdődött, de a járvány hatásaiban koncentráltan összegződnek ezek a tendenciák.

Mi, akik globális középosztály részei vagyunk, ugyanakkor gyakran nem akarjuk tudni, hogy a folyamatos veszélyeztetettség, felügyelet, anyagi, egészségügyi, szellemi kiszolgáltatottság a bolygó lakossága nagyobb felének mindennapi tapasztalata. Ugyanakkor tudnunk kell, hogy senki nem fog felszabadítani minket, nekünk magunknak kell megtalálnunk a közös cselekvésnek azokat a formáit, amelyek révén képesek leszünk alapvető változást kivívni. Külön-külön mindenki gyengének hiszi magát.   

3. Mire támaszkodhatunk?

A saját szellemi tájékozódásomon nem változtatott a járvány. Egyrészt a modern társadalom, a kapitalizmus társadalomtörténeti és -elméleti megértésére törekszem, a klasszikus társadalomfilozófiai, történeti,  kritikai és irodalmi művek el- és újraolvasása mellett igyekszem például követni a világrendszer-elmélet kutatásait, elemzéseit, amelynek legjobb rendszeres magyar fóruma a Fordulat folyóirat, de ugyancsak fontos számomra az Eszmélet antikapitalista orientációja. A nem kifejezetten szakmai, inkább közérdekű kritikai tájékozódás terén a járvány alatt szerintem igen fontos feladatot láttak el a Partizán vagy az Új Egyenlőség Youtube-csatornái, illetve a Mérce és a hozzá tartozó blogok.

Emellett kiemelkedően fontosnak látom a kortárs szövegek mellett az európai magaskultúra klasszikus alkotásainak olvasását, ezeket hadd ne soroljam. Én a karantén alatt többek között Hegel vallásfilozófiai előadásait és Sinkó Ervin Egy regény regénye című könyvét olvastam el a tanításhoz kötelezően újraolvasandó világirodalmi és szakirodalmi anyagokon kívül. Mindkettő elementáris élmény volt, kiszakítottak a partikularitásokból, gondolkodásra, megértésre, cselekvésre ösztönöztek.

Ami még számomra fontos, az a személyes figyelem, (akár anyagi) segítőkészség a hozzám közel állók, a családom, a szomszédaim, barátaim, hallgatóim, elvtársaim, a rászorulók irányába. Szerintem jellemformáló az önkéntes közösségi munka tapasztalata, illetve az egymásra figyelő, őszinte beszélgetés, ebben a karantén alatt szintén volt részem mind a hallgatóimmal (akikkel a tananyag mellett hétről hétre átbeszéltük a karantén személyes, pszichés, szociális, kulturális stb. hatásait), mind „a szem” folyóirat munkaközösségével, mind a falubeli szomszédaimmal, családommal. Az egyik legjobb terápia a fizikai munka, amennyiben nem profitért vagy kényszerből végezzük, és persze a természet közelsége, az állatok, a fák, a felhők, ha képesek vagyunk nem pusztán az életünk díszleteinek, hanem társaknak tekinteni őket.

4. Ön milyen stratégiát követ?

Lásd az előző kérdésre adott választ.