Még olyan értelmezők is akadnak, akik úgy gondolják, hogy a végbement torzulás olyan méretű, hogy kérdésessé vált, egyáltalán kapitalizmusban élünk-e. Mindenesetre, az a meggyőződés jut érvényre, hogy a kialakult helyzeten már nem tudjuk könnyedén túltenni magunkat, a réseket nem lehet játszi könnyedséggel betömni – mérhetetlenül többre van szükség.

Már régóta ilyen és hasonló gondolatmenetekkel találkozhat az olvasó, és nemcsak az amúgy alkalmasint keynesiánus jelentéseket görgető Financial Times-ban, hanem másutt is. Tartós nyugtalanság hat át megannyi értelmezőt, akik szeretnének új életet lehelni az állítólagosan dekadenciával terhelt kapitalizmusba. Kétségtelen, mondják, hogy a kapitalizmus működik, masinériája továbbra is ontja magából a friss árukat, de a hanyatlás mélyebben rejlik, és ez valójában megfosztja a tőkés világot legitimációs alapjától, valamint eszmei horizontjától.

És alig akad valaki, aki a tisztelet hangján beszélne a kapitalizmusról; a cinizmus a mértékadó, amely tudni véli, hogy a „leleplezett”, „átlátott” és demisztifikált kapitalizmus cáfolja a szabadságot és az egyenlőséget, hogy nem létezhet ismételt erőszak nélkül – mégis a „realizmus” nevében szentesíti a megfellebbezhetetlen kapitalizmust, mint egyetlen valóságalappal bíró világállapotot.

Mármost, a feljebbi lamentációk, amelyek mérsékelt profitot, zsugorított pénzügyi szférát, megszelídített egyenlőtlenségeket, kedélyes, emberarcú és cinizmusmentes kapitalizmust óhajtanak, még véletlenül sem ragadják meg a tőkés rend szerkezeti meghatározottságait. Nem ezekből az eszmefuttatásokból fogjuk megtanulni, hogyan szervezi át a tőke a saját arcához a világot. Nem tőlük sajátítható el a tudás arról, hogy a tőke hogyan képes mértékeket felállítani saját maga számára. A tőkés világ bírálója ugyanis, a jelenlegi világot szemügyre véve, egyáltalán nem észlel semmilyen deformációt, ellenkezőleg, úgy gondolja, hogy

a szükségszerűség övezi azt, ami történik.

Mégis, a sokasodó kommentárok hírt adnak arról a fodrozódó nyugtalanságról, amely keveredik a „nem létezik másik lehetőség, csak a kapitalizmus” érzületével.

Ugyanis egyszerre van itt jelen az a érzés, hogy a kapitalizmus dicsfénye elszürkült, és a „nincs alternatíva” ismert thatcheri meggyőződése.

Ez a nyugtalanság valójában újra és újra felüti a fejét a be nem fejezett válság (2007) kirobbanása óta. Már-már közhelyszámba megy, hogy a kapitalizmus a válságok közvetítésével újítja fel magát, hogy képes a maga javára, önnön erősödésére fordítani a válságfolyamatokat. A válság révén a tőkés rendszer újrafogalmazza magát, és ismételten elkezdi végtelen munkáját.

Ugyanakkor az időben szétterülő válság, amely nem a robbanás képletét követi, nem múlik el, hanem metasztázisok, szövődmények révén mindenütt gyökeret ver. Pontosan ez a fejlemény jellemzi a mai helyzetet: mindenki a következő válságot várja, miközben az előző sem érkezett el a végpontjához.

Vagyis egy intervallumszerű helyzetben egybetömörülnek a válság és a nem-válság folyamatai, a válság pedig normalizálódik. Idevág, hogy megannyi értelmező, borúlátó módon, a rövid távon túlmutató makacs tendenciát rögzíti: eszerint a kapitalizmust hosszú távú stagnáció sújtja, márpedig ez súlyos tény, hiszen a növekedés a tőkés világ reprodukciójának elengedhetetlen hajtóereje.

Ráadásul, az utóbbi időben különféle értelmezők előrelátó módon arra figyelmeztetnek, hogy (különösen a középszintű) korporációk adósságkerete folytonosan duzzad, felelevenítve a 2007-hez kapcsolható, az akkori buborékok felfújódásának emlékét (mellesleg: tavaly a globális adósság 325%-a volt a GDP-nek, ez jól mutatja az exponenciálisan növekvő adóssághalmazt). Nem merítettem ki a válságjelek gyülemlését, csupán felvillantottam néhányat, amelyek magyarázzák az aggodalmak szaporodását.

Mindezt ma két jelenség színezi.

Először is,

az elmúlt évtized fontos történeteit nem a harmónia, hanem az ellenállás formakeresése írta:

a spanyol indignadosoktól a francia sárga mellényesekig feszül az ív, hogy most csak a legismertebbeket említsem. Ugyanis világosan le kell szögezni, hogy a lázadás/ellenállás mozaikja elképesztően gazdag volt^[1] magában foglalva nemcsak a neoliberalizált nyugdíjrendszerrel (contra Macron), vagy az erőltetett takarékossággal (contra EU) szembeni élénk ellenkezést, hanem az affirmatív politika aspektusait, így a szolidaritásra alapuló gazdálkodás különféle alakzatait is.

És ezek nem elvont lázadozások voltak. Vagyis olyan kísérletezésekről is számot adhatunk, amelyek alternatívaszámba mentek. A nyugtalanság hullámzása, az ellenállás érvényesítése együtt létezett az elmúlt évtized tekintélyelvű uralmi módozataival, az autoritárius neoliberalizmus különféle fajtáival, és egyúttal alkalmazkodott a tőkés gazdaság dinamikájához, például a logisztika térhódításához.

Újfajta stratégiák és taktikák rajzolódtak ki így, bizonyítva, hogy a híresztelésekkel szemben nem az apátia és a végzetes lankadtság jutott uralomra.

Márpedig, a válság a forradalom előcsarnoka, hangoztatták egykoron Marx és Engels; voltaképpen mindig a válságtapasztalathoz kötötték a forradalom kibontakozását. Állításaik a válság és az ellenállás viszonylata kapcsán minden bizonnyal finomításra szorulnak^[2], de az bizonyos, hogy olyan ellenállási potenciálok halmozódtak fel az elmúlt időközben, amelyek ismételten átlyuggathatják a poszt-Covid-kapitalizmus erődítményét. Ez nem azt jelenti, hogy minden kérdőjel nélkül magasztalni kívánom az ellenállás kibontott módozatait, minthogy sokszor hiányzott a tisztánlátás, de azt minden kétséget kizáróan mondhatom, hogy

azt a földet, amelyet a 2007-ben kitörő válság következményei barázdálnak, nem sikerült simára boronálni.

Másodszor, a jelenségek jelenségét kell tárgyalnunk, a tomboló koronavírust, amely persze összekuszálja a szálakat, sőt megrendítve az egzisztenciális talapzatunkat, arra kényszerít, hogy megsebzetten újragondoljuk a természet és társadalom viszonylatait.

Nem vitás, hogy a szituáció nemcsak az ismereteinkhez kapcsolódó, hanem az egzisztenciát körbefogó bizonytalanságot teremt, amely nem utolsósorban a test háztartására irányul. Ugyanakkor érdemes néhány pillanat erejéig, akár többfelé irányuló, cikázó mozgással felmérni, hogy a koronavírus jelensége hogyan illeszkedik bele egy már létező társadalmi jelentéshalmazba, és milyen kapcsokra derít fényt a járvány és az önértelmezés képzetei között.

A járvány mint váratlan és elháríthatatlan jelenség?

Ám mindenekelőtt tegyük fel a kérdést: nem futószalagon gyártotta-e Hollywood a járványokkal teletűzdelt, esztétizált, apokaliptikus jellegű katasztrófafilmeket, gazdálkodva a félelemmel? És több mint tünet, hogy e filmekben mindig az „után” volt a legfontosabb, mint afféle ideológiai előrejelző és útmutató: eszerint az elkövetkező katasztrófa utáni újrakezdés ugyanoda fog juttatni bennünket, ahol jelenleg vagyunk, értsd a kapitalizmushoz?

Vagyis, az ideologéma üzenete szerint egy esetleges katasztrófa romjain újra a jelenlegi világállapot tartozékai csíráznak majd, a járvány pedig csak kerülőút a diadalmas újrakezdéshez.^[3]

Következésképpen: nem mindig is erre, mármint a járvány utáni állapotra, készítettek fel bennünket? Nem erre kondicionált bennünket az uralkodó tömegkultúra?

Aztán, ha figyelmesen olvassuk, mondjuk, a sok mondanivalóval rendelkező Rob Wallace biológust, akkor gyorsan arra a megállapításra jutunk, hogy a szóhasználat, amely „sokkról” értekezik a járvány kapcsán, merőben félrevezető: a „sokk” valamilyen külsődleges jelenség, amely kívülről csap be a házba és kiszívja erőinket.

De ha így gondolkodunk, akkor lényeges dimenziókat mellőzünk:

a föld kíméletlen alávetése és kisajátítása („landgrabbing”), amely olyannyira meghatározta a későkapitalizmus dinamikáját, valamint a mezőgazdaságnak a tőkés logika szolgálatába való állítása, szabadjára engedte a látensen létező patogéneket. Mindez párban járt a tőkés minták szerint alakuló urbanizációval, ami a tőke és az agrikultúra „démonikus” ötvözetéhez vezetett.

Egyszóval, az „emberi természeti lény” hozzájárult saját vesszőfutásához.

Továbbá, a járvány sok mindent feltár, arra is erős fény vetve, ami korábban esetleg homályban maradt: például Boris Johnson (kezdeti) tapogatózó, malthusiánus elemekkel átitatott járványpolitikáját ad absurdum gondolta végig Jeremy Warner, a Telegraph újságírója: úgy spekulált, hogy a koronavírus hosszú távon jótékony hatás fejt ki a gazdaságra mert kiselejtezi („culling”)^[4] az államtól függő embereket.

Értsd: végre-valahára felszámolja azt, ami még megmaradt a szétroncsolt jóléti államból, és

előáll a színtiszta, háborítatlan kapitalizmus.

Ez a jóléti állam kiiktatásának malthusiánus fantáziája. Larry Kudlow, a Fehér Ház tanácsadója, aki nem átallja azt sugallni, hogy a gazdagoknak még gazdagabbakká kellene válniuk, arra biztatja a befektetőket, hogy játsszanak rá a járvány idején erősödő félelmekre akár ragadozó-gesztusokkal is – elvégre nincs jobb gyúanyag a félelemnél.

Aztán, értelmezést igényel az Európai Unió bizonytalankodó-tehetetlenkedő magatartása is, amely képtelen felemelkedni a veszélyterhes helyzet színvonalára. Ám a kialakult konstellációt aligha magyarázza a sűrűn ismételt szólam, miszerint a szituáció fényesen és végérvényesen bizonyítja a nemzetállami logika végső diadalát a valósággal dacoló nemzetfeletti konstrukciók felett.

Itt nem erről van szó: az, hogy az EU alkalomadtán megfeneklett a járvány szikláin, inkább abból hüvelyezhető ki, hogy túlontúl sikeresen kilúgozta magából egykori irányelvét, a „szociális Európát”; a legalább 2005 óta büszkén hangoztatott, egykori „jelzet” mintha eltűnt volna a szótárából, vagy háttérbe szorult. Nem véletlenül.

És egy olyan EU, amely a peremre szorította a szociális elkötelezettséget, a szolidaritásnak sem képes erőforrásokat biztosítani járvány idején: a szétfoszladozó európai szolidaritást érzékelő-tárggyá tevő, a kínaiktól és kubaiaktól mégiscsak segítséget kapó olaszok ezt keservesen megtapasztalták.

Más szavakkal, ami krónikus gyengeséget mutat, az a tőkés alapokon nyugvó európai nemzetköziség, és nem más. A tőke logikája és a „szociális” törődés között ellentmondás húzódik, ez tetőzött most.

Összegezve: a világszintű epidémia valóban megváltozott hangsúlyokat kölcsönöz megannyi vonatkozásnak. De csak úgy jelent törésvonalat, hogy jelenségrendszerébe egyúttal belefolynak a már korábban létező tendenciák jelentései is. Ha a jelent a későkapitalizmus ölében érvényesülő neoliberalizált egészségügy botorkálása, csődje jellemzi, akkor mindebbe belejátszanak másfajta, így gazdasági válságformák is.

És szögezzük le: nem az epidémia a válság oka, hanem csak különös természeti-társadalmi feltétele.

Ezek után önként adódik a kérdés: mi áll a rendelkezésünkre a járvány utáni korszak vonatkozásában? Mi az, ami egyáltalán a mából születhet? Mi az, ami meghatározhatja a közeljövő frontvonalait?

Öt egymást keresztező, jövőt szabó tendenciát hozok szóba,

mindenütt rövidítek és egyszerűsítek.

1) Természetesen a status quo újramontírozási lehetőségeit kell figyelembe vennünk, amelyet a közismert logika vezérel, miszerint változtassunk a dolgokon, hogy ugyanazok maradjanak. Átmenteni a járványon a már kipróbált logikát, ez itt a jelszó.

Tegyük fel az egyszerűség kedvéért, hogy a kapitalizmust az utóbbi évtizedben a „progresszív” neoliberalizmustól a „reakciós” neoliberalizmushoz való elmozdulás jellemezte. Képletesen szólva: egy olyan ív feszül itt, amely a Clinton házaspártól a jelenleg is regnáló, narcisztikus vonásokkal karakterizálható, amerikai elnök politikájához vezet. Az előzőt a neoliberalizmus plusz multikulturalizmus, az utóbbit a neoliberalizmus mínusz multikulturalizmus jellemzi. Ezen minták vélhetően nem vegytiszta formában jelentkeznek, hanem egyfajta oszcilláció megy végbe a két lehetőség között.

Ha az imént említett, utóbbi tendencia jut érvényre, akkor marad a kései kapitalizmus ritmikájához hozzáigazított, könnyen fogyasztható neokonzervativizmus, amelynek vajmi kevés köze van az egykori konzervativizmusnak a kapitalizmust kritikusan méregető magatartásához. Ismét csak képletesen szólva: Clarendon gróf, vagy Coleridge helyett Steve Bannon és a híg levű alt-right mint agresszív kulturális ideológia. És marad a perszonalizált, gondolattalan politika, amely a politikát nem eszmék, hanem mediatizált személyek összecsapásának tekinti.

2) Az EU ügyintézői, stratégái előhúzhatják a Wolfgang Schäuble beszédeiben újra és újra hangoztatott ordoliberalizmust, amelyet maga Angela Merkel 2017-ben Freiburgban a mindenkori felelősségteljes német politika kvintesszenciájának kiáltott ki. Figyelembe véve a német manőverezési teret Európában, amely a gazdaság lankadása után sem csökkent számottevően, ezen megnyilvánulásokkal számolni kell.

A lutheránus gyökerekkel bíró ordoliberalizmus, amelynek képviselői a II. világháború után léptek bele a (nyugat-)német politika kereteibe, erőteljesen befolyásolta az alakuló Európai Unió önértelmezését, különösen a jog és a gazdaság viszonylatának taglalását. Voltaképpen az ordoliberalizmus ideológiai készlete ott boltozódik az európai konstrukciók fölött, nélküle az EU nem érthető.

A konzervatív színezetű rend-fogalmat és a liberális piacértelmezést ötvöző ordoliberalizmus aztán a 2007 utáni időszakban különösen középpontba került, még az amerikaiak is serényen értelmezgették: igaz, a német tolmácsolók naphosszat vitatkoztak a kérdésen, hogy a hegemonikus szerepbe került német politika mennyire hűen követte az ordoliberalizmus programját, de ez most részletkérdés. Jellegzetes, hogy 2015-ben a görögök megfegyelmezésben szerepet játszó Schäuble mindig a fegyelmet sugalló és válságoldó ordoliberalizmus katekizmusát tekintette vonatkoztatási pontnak.

Akkor a nádpálcás komisszár szerepét játszó Európai Bizottság a takarékosság normáit erőltette az állítólagos nemtörődömséggel és pazarlással szemben: minden bizonnyal ez a módozat a járvány esetleges lecsengése után, amikor a kiesett jövedelmek, és az elveszített munkahelyek okán felszínre jutó gigantikus negatív következményeket kell kompenzálni, nem lesz működőképes.

Ám az újraindított piac fölött megfeszített módon gyámkodó, azt mederbe terelő állam ordoliberális-európai-német gondolata (esetleg Macron új-neoliberális agresszivitásával karöltve), vagy ennek származéka komoly szerepet játszhat majd.

Az ordoliberalizmus amúgy bármikor érveket szállíthat a „tömegek” úgymond vészjósló diadalával szemben – ez nyilván csak eufemisztikus megfogalmazása a demokrácia feletti uralom igényének, amely valószínűsíthető a poszt-korona állapotban is.

3) Fel lehet melegíteni egy régi gondolatot a XX. század hetvenes és nyolcvanas éveiből, amely a „szervezett kapitalizmust” helyezte előtérbe. Az érvelés szerint a liberális kapitalizmus megroggyant, a tőkés világ egyre inkább elszakad a liberális talajtól, a kormányrudat most az állam veszi át, irányítván a kapitalizmus legfontosabb meneteit – ahogy ezt a Brexithez kapcsolható események is példásan tanúsítják. Mindez a végletekig elhalványítja a hagyományos bal/jobb kontrasztot, és helyébe a globalitásban érdekelt kozmopolitizmus és a nemzeti szervezettségbe kapaszkodó kommunitarizmus ellentétét állítja. A liberális kapitalizmus megmentésén munkálkodók gondolatainak hátterében gyakran előfordul a kérdéskör.

Ezen eszmefuttatás erőssége, hogy magabiztosan utalhat a járvány utáni elképzelt állapotra, amelynek, mint ahogy a történelmi válsághelyzetek tanítják, várható részeleme az etatizált állami tevékenység folytatása lesz (egyelőre persze még azt sem tudjuk, hogy mit jelent az, hogy a járvány „után”; vajon egy újabb töréspontot, vagy egy elhúzódó állapotot).

Ma még a (neo)liberalizmus helytartója, a The Economist is a „nagy állam” elkerülhetetlenségéről értekezik. Ugyanakkor, a kapitalizmus szerkezeti meghatározottságait szem előtt tartó értelmező tetten éri a „szervezett kapitalizmus” gondolatköreinek gyengeségeit.

Először is számára hamis alternatívát jelent a kozmopolitizmus versus kommunitarizmus ellentétpár. Másodszor, a kapitalizmus sohasem nélkülözte a „szervezettség” formáit, legfeljebb fokozati különbségről lehet beszélni az idők folyamán. Létezett-e kapitalizmus valaha a szervezettség mintapéldáját jelentő korporációk nélkül (lásd: Kelet-indiai Társaságok)? Nem éppen az effajta szervezettség formálta a kapitalizmus ösvényeit? Végül is: nem ügyködik a „szervezettség” meta-alakzata, mármint az állam, a különféle gyógymódjaival (pénzfecskendezés, stb.) a tőkés rend körül a 2007 után kibomló állapotban? Mégis, mi számíthat itt újnak?

4) Az EU felülről dirigált takarékosságpolitikájának, és egyáltalán a kortárs kapitalizmus gazdaságvezetésének ellenzői között találjuk a híres J. M. Keynes nyomdokaiban járó baloldali posztkeynesiánusok sorát. Kritikai teljesítményeik közé tartozik az EU-ba beépülő központ/perem asszimmetriájának feltérképezése, az eurozóna válságának kitartó boncolása. A termelékenységgel egybehangolt egységes európai bérpolitika, és a megerősített szakszervezetek fontosságát nyomatékosítják, valamint a pénzügyi szféra szabályozását és egyenesen egy új európai-világszintű pénzügyi rend létrehozását előlegezik.

Nagynevű elődjük, Keynes, az aggregált kereslet közgazdásza, önértelmezése szerint liberális, azaz nem-marxista szocialistának tekintette magát^[5] (noha a harmincas években a válság által sújtott kapitalizmus megmentőjeként tartják számon). Keynes, a kulturális modernizmus jelentékeny alakja is egyszersmind, aki az 1917 után kibomló korszak mértékadó és különös befolyást gyakorló értelmiségi személyisége: gondolataiban vissza is tükröződött a tendencia, hogy a munkásosztály immáron autonóm politikai egzisztenciára tett szert, ehhez igazította gazdasági gondolkodásmódját is. Utódjai most más helyzettel néznek szembe, a hagyományos munkásosztály, tudjuk, szétaprózódott.

A posztkeynesiánusok mélyre hatolnak, elgondolkodtató módon reagálnak gazdasági problémákra, és az európai és nem-európai kapitalizmus folyamatait érintő bírálatuk is roppant értékes. Ebből kifolyóan feltehetjük, hogy a liberális szocializmust megcélzó, a jelent kritikailag mérlegelő gondolataik talajra lelnek a járvány befejezése utáni állapotban is, hiszen kulcsjelentőségű lesz, hogy az elkövetkezőkben az állam milyen módon teljesíti megnövekedett feladatkörét, és hogyan szab irányt a konszolidációnak.

Ugyanakkor örökségüknek találhatók problematikus pontjai is: félretéve a tőke logikája és a jólétet előremozdító állam közötti ellentmondást a Keynes által megrajzolt úton járók túlontúl bíznak az állam válságmeghaladó erejében. Mintha a válság örvénylése nem szippantaná magába az államot is!

Aztán, helyénvaló ugyan, hogy megragadják az EU-ban rögzülő területileg kibomló aszimmetriákat, ezzel sokat mondanak: ám félreteszik a kérlelhetetlen tendenciát, hogy a területi aszimmetriák, az egyenlőtlen fejlődés a kapitalizmus elengedhetetlen részei, legfeljebb más és más szinteken termelődnek újra. Az a kritikai baloldal, amely mind a tőkével, mind az állammal szemben bírálatot kíván gyakorolni a posztkeynesiánusoktól nem kap segítséget.

5) A technológia feltartózhatatlan előrenyomulása felülírhatja a tőkés mércéket, mintegy kiszabadítva a technológiát a tőke logikájának karámjából. A baloldali moralizálás és rezignáció helyett a technológia szerepének újragondolását kell serkenteni, ez revitalizálhatja az ernyedt baloldalt, és lehetővé teheti, hogy a baloldal birtokba vegye saját sorsát.

A technológia amúgy is olyannyira átszőtte a mindennapokat, hogy célszerű a techno-szociális szituációról szót ejteni. Ez hozza majd (akár a járvány befejezése után is) a munkától való végleges megszabadulás esélyét, a munkahelyvesztés félelmének visszavonhatatlan eltűnését, a szűkösség utáni állapotot, amely a napenergia végtelenségére támaszkodva lényegtelenné teszi a környezetpusztító fosszilis erőforrásokat, és mindezzel a hatalmi erővonalak átrendeződését.

Ez röviden a létező techno-utópiák foglalata a baloldalon: ilyen gondolatok fogalmazódnak meg, mondjuk, Paul Mason poszt-kapitalista programjában vagy Aaron Bastiani „automatizált luxus-kommunizmusában”^[6] Persze a jövőt fürkésző techno-baloldal itt egy régi fonalat vesz fel, mondjuk egyes anarchista irányulások is a szűkösség utáni állapotra tekintenek, hovatovább még a nem-radikális Keynes is egy nevezetes előadásában a gazdasági kényszerek eltűnését anticipálta.

Ám mindez kommentárt igényel.

A feminizmus joggal óvatos a technológia mindenhatóságával kapcsolatban, úgy véli, hogy a reprodukció folyamatai olyan munkaformákat is igényelnek, amelyek nem fedhetők le a transzhumán, hipertechnologizált alakzatok révén.

Márpedig valószínűsíthető, hogy az ember/természet metabolizmusba burkolt reprodukció különös jelentőséget kap majd a poszt-Covid helyzetben. Aztán a techno-utópia képviselői minden korbírálat ellenére hajlamosak elfelejteni, hogy az ünnepelt digitális technológiák beleágyazódnak a tőke körforgásába, valamint hogy ellentmondások pillanthatók meg a digitális tőke és digitális munkaerő között. Ráadásul kutatások bizonyítják, hogy a tőke dinamikájába bekapcsolt fél-automatizált technológiák tetemes része a munkaerőt szorítja ki, ami közismert tendencia.

Az említett szűkösség kérdése messzemenő jelentőségű. Valójában szintúgy egy régi kérdéskör éled fel itt újra, amely egybekulcsolja a szűkösség és a bőség jelentéseit. Tudjuk, a modern irányulások egytől-egyig éppen a szűkösség meghaladását, és a bőség megvalósítását, valamint a kivetített vágyak hézagtalan realizációját ígérték: ebben osztoztak nemcsak a kapitalizmust igenlő, de az azt tagadó, meghaladni szándékozó orientációk is.

A tőkés gazdasági ésszerűség kiindulópontja szerint a szűkösség tapasztalata történelemfeletti tény, amely racionalitásra kényszeríti az embert. Ezen ideologikus naturalizációt azonban már régen bírálat alá vetették, kimutatva, hogy a szűkösség társadalmilag átszűrt tapasztalat, jelentésköteg, amely formálja az egyéni és kollektív magatartásformákat. A természeti korlátokat tanúsító ökológia problémahelyzete pedig különös élességgel világította meg a bőség/szűkösség bevett értelmezéseinek álságos voltát, így az ökológiai pesszimisták élen jártak a bőség dekonstruálásában.

Ezidőtájt a jelzett probléma taktikai és stratégiai kérdéseket is felszínre bocsájt a kapitalizmus bírálói számára. A kérdést ugyanis a Covid különösen nyomatékosítja. A járványt követő időszak gazdasági mélyrepülése, a vélhető depresszió szűkösséggel fenyeget, igaz a kapitalizmus ügyintézői idővel újabb bőséget ígérnek. A kritikai baloldalnak azonban a rövid távú kényszerek elismerése ellenére nem szabad lemondania a hosszútávú stratégiáról – ez bírálóan értékeli a kacatokat, a tőkekonform pazarlási formákat, és a kábító vágykielégítéseket tartalmazó, uralkodó bőségalakzatot, mint a kapitalizmus szálláscsinálóit. Ehelyett az elégségesség (suffitientia) jelentéseit kell latolgatnia, méghozzá túl a tőkés logikához idomuló bőségképleteken.

Végül is, a techno-utópia képviselői a gyorsított technológiai dinamika tervezésével meg akarják spórolni a politikával való számvetést. Pedig, ahogy a jelen előttünk feltáruló távlata is tanúsítja, hosszú, bizonytalan, de politikai küzdelmek várhatók. Ki fogja viselni a poszt-Covid konszolidációjának terheit? Pontosabban kik azok, akik terhelhetők? Hogyan fognak eloszlani a költségek?

Amikor ezeket a sorokat írom, az olaszországi Unione Sindacale Di Base egynapos általános sztrájkra hív fel, hangot adván mélységes elégedetlenségének a profitot előtérbe toló kormánnyal szemben; régen ezt osztályharcnak hívták. Malthusiánus fantáziák röpködése, a jóléti állam végleges letörésének óhaja – mindez ugyanide tartozik, csak más előjellel.

A járvány rendkívüli állapot, és a természeti meghatározottságokra való vonatkoztatottsága ellenére társadalmilag közvetített jelenség. Többszörösen kihívja az alkotó rombolás dicshimnuszát zengő kapitalizmust, amely hosszabb ideig azért nem tud profit nélkül létezni – kihívja azt a társadalmi rendet, amely nem vétlen a járvány elharapózásában.