„Nekem ez egyházi ünnep” – írta ismerősöm az interneten arra a hírre, amelyben az állt, hogy Magyarország elnöke, Áder János beszédet mond a tévében. Miután az ártatlan megjegyzés vitriolos mondatot váltott ki egy kommentelőből, aki a „Térdre, csuhások!” szállóigével, illetve a „falusi bunkók” megbélyegzéssel operált hozzászólásában, ismerősöm ezzel védekezett:
„Ez a beszéd nagypéntekről, húsvétról fog szólni, reményeim szerint.”
Az ország ilyesfajta megosztottságának közepette jött el tehát március 10-ike, nagypéntek, amikor ketten is szóltak a néphez. Orbán Viktor reggeli rádióinterjúját később megemlítem. E feljegyzést mindenekelőtt az államfő, Áder János, televíziós beszédének szentelem.
Kalkuttai Teréz anyára hivatkozással indított. Azt a mondatot idézte a bölcs apácától, miszerint mindenkinek – neki Teréznek is – meg kell változnia ahhoz, hogy a világ szebb, jobb, élhetőbb, biztonságosabb és emberibb legyen. Ezért minden embert cselekvésre hívott. Azt üzente, hogy mindenkinek van tennivalója. Váratlan helyzetekben különösen – figyelmeztetett Áder a későbbi Szent Teréz szavaival.
„Jó felütés!” – gondoltam. Csak a végén tudjuk meg, hogy neki magának milyen tervei vannak. A folytatás is hatásos volt, hiszen egyfajta Apokalipszist vizionált a beszéd írója, ami egészen a fotelekbe ragasztotta volna a tévénézőket, ha méltó előadásmóddal társul. De mert ez most sem következett be, ekkor már sokan elkapcsoltak. Ezért idézem, mit is mondott pontosan Magyarország államfője:
„2020 tavaszán új időszámítás kezdődött a világban. Újévi lehetőségek helyett félelem és bizonytalanság. Fejlődés helyett visszaesés. Szabadság helyett korlátok. Már most sokan vannak közöttünk, akik gyászolnak, még többen, akik a betegséggel küzdő szeretteikért aggódnak. Elvesztettük biztonságérzetünket, a szabad mozgás lehetőségét. Sokaknak került veszélybe munkája, megélhetése. Természetes, hogy az egyre csak gyarapodó veszteségeink szomorúvá, elkeseredetté tesznek minket.”
Ezen a húsvéton nem tehetjük azt, mint máskor – vonta le a következtetést Áder János. És helyesen. A balsors csapásai közepette ugyan ki ne azonosult volna vele? Ilyen helyzetben hogy is gondolhatott volna bárki arra, hogy ez a húsvét olyan, mint a többi. Hát persze, hogy nem a közös ünneplésről fog szólni a mostani három nap, hanem, amiként az államfő is rámutatott: a segítségnyújtásról, a köszönetnyilvánításról. Legalább harminc olyan tevékenységet, szakmát említett meg, amelynek művelői tevőlegesen segítik a rászorulókat, illetve rendületlenül szolgáltatnak.
Igazat beszélt! Olyannyira, hogy bár szónoki képességekkel nincs megáldva, sokakban mégis lelkiismeret furdalás támadhatott. Számosan láthatták be, hogy ideje fejet hajtani az önkéntesek, az oktatásban, az egészségügyben, az üzletekben, a fegyveres testületekben helyt állók, a szállítási szolgáltatásokat végzők előtt, ha már az oligarchák hizlalása érdekében évtizeden át csak alamizsnát vetettek oda nekik fizetés gyanánt! Most azonban a legtöbb emberen fennkölt érzés lett úrrá. Egy röpke pillanatra mintha értelmet kapott volna a nemzeti (nem) együttműködés rendszerének legújabb szlogenje:
„Egyetlen magyar sincs egyedül.”
De a sokaság nagy részében aligha tudatosult: a húsvéti államfői üzenetből épp azok maradtak ki, akiket annak idején Kalkuttai Teréz anya felkarolt. Áder János egyáltalán nem szólt a legelesettebbekről. Azokról a tíz-, ha nem százezrekről, akik a járvány következtében egyik napról a másikra elveszítették a munkájukat, s fogalmuk sincs arról, miből fedezik a következő hónapokban a családi kiadásokat.
Kimaradtak a beszédből a testi, a lelki fogyatékossággal élők, akiket a járvány körülményei között egyre kevésbé lesz képes megtartani az elmúlt évtizedben, sőt évtizedekben egyébként is foszlásnak indult szociális háló. Nem fértek be a szövegbe a gyereküket egyedül nevelő, munka nélkül maradt, esetleg karanténba szorult szülők, vagy az idős, tehetetlen hozzátartozójukat ápolók. És egy gesztus nem sok, annyi sem jelezte az ünnepinek szánt szövegben, hogy a magyar állam feje tudja: százezrek vannak lényegében társadalmon kívülre szorítva a nyomortelepeken.
Hiába a fennkölt fizimiska, hiába a szentre való hivatkozás, ezt a beszédet nem a keresztényi szellemiség hatotta át. De még a világiként aposztrofálható szolidaritás-gondolat is hiányzott belőle a társadalom 30–80 százaléka, a lecsúszás különböző fokozatait átélő többség iránt.
Talán nem tévedek, ha ennek okát nem csak Áder János ájtatosságra hajlamos személyiségében keresem. Ha azt állítom: a kirekesztő, kasztos gondolkodás igazi forrása magából a rendszerből fakad. A nemzeti NEM együttműködés rendszeréből, amelynek egyszerre teremtménye és fenntartója, de lehetséges, hogy csupán az arca, a legkevésbé sem a magyar nép egészének szolgálatában, a triumvirátus. Áder, Kövér és maga Orbán Viktor kiterjedt családjával, tengernyi famulusával. Utóbbi volt az, aki március 30-án nyomatékosan elhatárolta magát bármilyen segélyalapú gazdaság lehetőségétől. És megismételte ezt a feljegyzés elején érintett, reggeli rádióadásban is. Járvány ide, nagypéntek oda, ők továbbra is abból indulnak ki, hogy ahol kapitalizmus van, ott kapitalizmus van. Márpedig a kapitalizmusban nincs ingyen ebéd!
De ez is átverés. A kapitalizmus emlegetése, már ha egyáltalán, csupán annak elfedésére szolgál nálunk, hogy valójában tőkés üzletembereknek álcázott rablók kényének-kedvének van kitéve Magyarország, amely már és még nem demokrácia, s amelynek ráadásul sem a kínai, sem az orosz modellhez nincs sok köze. Legfeljebb annyiban, hogy Nyugaton Moszkva és Peking lejáratásra használhatják az Orbán-rezsimet, amit bár ugyanúgy autoriter módon vezetnek, ám nélkülözi az orosz és a kínai elit társadalmi beágyazódottságát, a vezetők törekvéset például kiterjedt szociális programok megvalósítására.
Mai állapotában Magyarország csupán egy banánállam, amelynek kivételezettjei polipként fonják át és szívják ki a társadalomból az életnedveket.
A polip csápjain lógnak a köz pénzéből mesés jövedelmeket zsebre vágó bankvezérek, ügyészségi főnökök, adóhivatali fejesek, versenyhivatali társtettesek, alkotmány- és nem alkotmánybírák, szóvivők, kitartott hivatásos hazudozók vagy félszáz médiumban, történészekből lett emlékezetgyártók, kegydíjas udvari művészek, személyes kiváltságaikat védelmező tudósok, orvosbárók, a nép büszkeségét az arénákban dagasztó élsportolók, popzenészek.
És persze miniszterek, államtitkárok, főhivatalnokok egész hadserege, mamelukhad a parlamentben, mindenféle oligarchák, a falazó diplomaták és polgármesterek, narancsos földbirtokosok, a félig vagy egészen írástudatlanok szavazatait nekik megvásárolók, a magyarországi választásokra a határokon túliakat utaztatók, a jól tartásért cserében Orbánért miséző, prédikáló papok és még sokan mások. Családtagokkal együtt sem többen kétszáz–háromszázezer embernél, akik bár egymástól is függnek, a plebsszel szemben gyakorlatilag bármit büntetlenül elkövethetnek annak fejében, hogy készek kiszolgálni az egymással vetélkedő külső hatalmak gazdasági és/vagy politikai, illetve katonai törekvéseit.
Sokak szerint a járvány után újjászerveződő világ régi-új főszereplői, akik kívülről eddig is mozgatták a szálakat, új forgatókönyvet írnak majd a mostani helyett Magyarországon és Magyarországgal is.
Én azonban óvok az elhamarkodott kijelentésektől. Mert csak az bizonyos, hogy Áder adós maradt saját vállalásának nyilvános tisztázásával a húsvéti beszédében. Bár az elején megcsillantotta, hogy neki is változnia kell, de a végén nem árulta el, miben áll majd az átalakulása. Csupán azt ígérte, hogy ő is biztonságos távolságban marad másoktól. Hogy miért, azt nem részletezte. A többség azt gondolhatta: azért, hogy ne terjessze, illetve ne kapja el a betegséget. Ennél azonban valószínűbb, hogy azt gondolja: ahol sokak szenvedése és halála annyira brutálisan válik a hatalmi játszmák részévé, mint azt a fővárosi Pesti úti idősotthonbeli tömeges megbetegedések és halálesetek körüli, szinte politikai zsarolásba hajló kölcsönös vádaskodások mutatják, ott jobb hátra lépni egyet.
Ezért-e vagy másért, de tény, hogy az államfő húsvéti nekibuzdulásából csak annak kijelentésére futotta: nem csak másoktól várja el a türelem erényének gyakorlását, hanem – amiként Teréz anya – ő maga is türelmes lesz. „Hát ez igazán nagyszerű!” – csillapítottam le magam, mikor gyávaságáról ismét semmit mondással tett bizonyságot. S mert nem szívesen használtam volna olyan szavakat, amelyek az előző századokban nyomdafestéket nem tűrőknek minősültek, inkább pontot tettem feljegyzésem végére. Aztán megnyomtam az élesítés gombot, hogy történeteimnek ezt a lapját is a világhálóra küldjem, s amiként máskor, így adjam át soraimat az enyészetnek. #
CÍMKÉP: Az államfő adós maradt saját vállalásának tisztázásával (Képernyőkép – mediaklikk.hu)
