Az elmúlt évtizedben a kormány szociális területen is szűkítette az önkormányzatok jogköreit, az állami szociálpolitikában pedig egy büntető-fegyelmező rezsimet juttatott érvényre. Mindezt tudva, komoly kérdés, hogy a 2019-es önkormányzati választáson bekövetkezett politikai fordulat milyen gyakorlati változást hozhat egyáltalán?
Ugyanakkor, bár például a pénzbeli ellátások rendszere szociálpolitikai szakmai szempontból egyértelműen rossz, az önkormányzatok ezen a téren, vagy a lakáspolitikában kialakíthatnak saját mechanizmusokat. Erre lenne jogkörük, azonban többnyire nincs rá forrásuk. Egyes esetekben be tudnak avatkozni az önkormányzatok, segítve a szociális problémákkal küzdő állampolgárok életét, de rendszerszintű változást akkor sincs módjuk keresztülvinni, ha lenne erre vonatkozó szakmai koncepciójuk. Még azonban ebben a helyzetben is mód van elrugaszkodni a megörökölt fapados ellátórendszertől, kitörni a krumpliosztásos szavazatvásárlások logikájából, vagy pedig, a lakhatás terén, a közösségi lakásszektor logikája felé elmozdulni. Az így előidézhető változás jelentős, még ha távolról sem a szükséges mértékű. Hiszen egy viszonylag jó adottságokkal rendelkező önkormányzat is csak évi harminc-negyven lakás felújítását és szociális célú felhasználást tűzheti ki célul, miközben háromezerre lenne szüksége.
Mindeközben az önkormányzatoknak arra is pénzt kell fordítaniuk – ha tudnak –, hogy kiegészítsék a szociális szolgáltatások állami normatíváit az alapműködés biztosítása érdekében, beleértve a szociális, valamint egészségügyi és oktatási dolgozók bérkiegészítését is. Történik mindez úgy, hogy a kormány központosította az intézményrendszert, az ezzel kapcsolatos alapvető döntések tehát nem helyben születnek. Ezzel együtt, az államosított és központosított intézmények működése hatással van a helyiek életére, és a hétköznapokban az önkormányzattal szemben fogalmazódnak meg a lakossági elvárások.
Az első hónapok azonnali reakciókat igénylő feladatai után az új önkormányzati vezetéseknek ezekkel a problémákkal stratégiai szinten kell foglalkozniuk. A következő években az is eldől majd, kialakul-e az ellenzéki önkormányzatok közötti szakmai együttműködés és szakpolitikai véleménycsere – aminek az egészségügyi szolgáltatások és a hajléktalan-ellátás terén már mutatkoznak jelei –, amely végső soron az ellenzék, ha nem is egységes, de legalább egyeztetett programalkotásához is elvezethet.
