Verőfényes szombat reggelt! Ha a fene fenét eszik, akkor is mindjárt itt a tavasz. Már kopogtat a küszöbön, vagy ahol tud. Ha netán lesz még hideg és hó, arra a kis időre majd átülünk egy másik autóba. Sokáig nem tarthat.

Most nem foglalom össze a tegnapi napot, mert agytolulásom lett a székely kultúrharcostól és el kell mondanom, nehogy megüssön a szél még orgonavirágzás előtt. Gyengébb idegzetűek szundikáljanak olvasás helyett, a többieknek jó lesz kávépótlónak.

Az alább szereplő mondattal biztosan sokan találkoztak a hírfogyasztó olvasók közül, de inkább csak címként használták a szerkesztőségek. Gondolom, jól hangzik, felkelti az olvasók érdeklődését. Helyes, címet így kell választani, azonban ez a mondat többet érdemel annál, mintsem egyszerű kilincs legyen az ajtón. Ez a mondat maga az ajtó.

A nácizás nagyon bánt, mert székely vagyok, és a székelyek sem nem nácik, sem nem kommunisták

Az Index szerint ezt mondta Demeter a Mandiner által szervezett vitán. A Mandiner című lap nem idézi szó szerint a mondatot, csak megemlíti a kultúrharcos felháborodását, amiért lenácizták.

Térjünk vissza arra a mondatra, mely – szerintem legalábbis – kulcsfontosságú ennek a kártékony figurának és a hozzá nagyon hasonló többinek a megértésében. Demeter nem náci, mert ő székely. És a székelyek nem nácik, nem kommunisták. Tehát neki születése jogán jussa a nem-náciság és a nem-kommunistaság. Ez a mondat egyben azt is jelenti, hogy aki székely, az nem magyar. Hiszen a kormány különféle tagjai és leffentyűi – Orbán Viktortól Kövér Lászlón át Huth Gergelyig vagy éppen Bayer Zsoltig – mondhatni napi rutinnal kommunistázzák le a magyarokat. Tehát a magyar simán lehet kommunista. Ugyanakkor az ellenzék soraiban egyre gyakrabban hangzik el az a felismerés, hogy a fideszes társaság egyre sűrűbben mutatja annak a jeleit, hogy egészen a náci ideológiát kezdik átvenni. Én is így gondolom, mondtam és mondani is fogom, ameddig így gondolom. Egy magyar – vagy A magyar – tehát Demeter szerint lehet náci és lehet kommunista. Egy székely pedig nem lehet. Nyilván úgy születik. Különleges. Innen már egy lépés, hogy székely szarta a magyart. Ez a mondás létezik, használják, komolyan is gondolják. A saját fülemmel hallottam.

Demeter Szilárd ékes példája annak a megélhetési puhatestűnek, amilyenből elég sok van ebben az országban, mégis kiemelkedik közülük, mert a megnyilvánulásai, a hőzöngései, a telhetetlen mohósága és a megfellebbezhetetlennek vélt mindentudása mellett valóban csak egy karszalag hiányzik ahhoz, hogy az ember abba a tévedésbe essen: valamelyik Hitler-hűségest látja és hallja.

Demeter Erdélyben született és ott is élt egészen a közelmúltig. Filozófusi diplomát szerzett a kolozsvári egyetemen, különféle folyóiratoknál dolgozott Erdélyben – alkalmanként Orbán János Dénessel is összesodorta az élet-, aztán éveken át cipelte Tőkés László táskáját és támogatta a nagyszerű püspököt, ha szükséges volt – végül úgy döntött, nem Erdélyben küzd a székelyekért, hanem Magyarországon küzd a magyarok ellen. Orbán János Dénes sem Erdélyben hirdette meg a kultúrharcot, hanem ő is hátrahagyta a szülőföldjét, mert – gondolom – Romániában nem nagyon lehet megélni a háborúzásból, itt azonban igen. Legalábbis ameddig Orbán Viktor osztja a pénzt és a pozíciót, addig igen.

Ez volt tehát a kultúrharcosok indulása, mára pedig ott tartunk, hogy a székelyek nem nácik és nem kommunisták, ám:

Most először valami olyan történt, amit nagyon nem szeretnek a futóbolondok, és most a scrutoni értelemben vett futóbolondokra, a szélsőliberálisokra gondolok. Azért ugatnak ennyire, mert nekem sikerült elérnem, amit ők harminc éve igyekeznek megakadályozni: széles szakmai konszenzus, demokratikus folyamat alapján kijelölődött negyvenöt olyan középgenerációs szerző, akiket nem lehet kisajátítani sem egyik, sem másik oldalról.

Magyar földön dúsan tenyésznek az ugató szélsőliberálisok, mondja a szülőföldjét gondolkodás nélkül elhagyó, minden irányból nácinak látszó, náciként gondolkodó, náci retorikát használó büszke székely. Mondja ezt a magyar adófizetők pénzéből kultúrát meghatározni akaró, azt a saját ízlése szerint támogatni vagy éppen eltaposni szándékozó, az olvasókat frontálisan pofán köpő – mert majd ő megmondja, mi az érték és mi nem az – büszke székely, aki születése jogán nem lehet soha sem náci, sem kommunista. Mondja ezt abban az országban, ahová önként költözött, amelyik befogadta és amelynek lakóit, pontosabban a neki nem tetsző magyarokat gondolkodás nélkül nevezi ugató szélsőliberálisoknak.

Ha létezik olyan posványszagú önbecsapás, amitől garantáltan felkavarodik a gyomrom, ez biztosan az. De ezek szerint egy székely, de legalábbis ez a székely nem érti. Ostoba hozzá.

Veszem a búcsúmat, hamarosan jön valaki és jól beszól. Kellemetes ébredezést!