Elterjedt nézet Magyarországon, hogy noha a magyarországi romák mindent megkaptak, amire az integrációhoz szükségük volt, mégsem hajlandóak tanulni, dolgozni, asszimilálódni. A valóságban azonban szinte semmit nem kaptak. Janky Béla szociológussal, a Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Intézetének volt igazgatójával, a Műszaki Egyetem docensével beszélgetettünk esélyegyenlőségről, előítéletekről, az ellátórendszer hiányosságairól, a szegények kapcsolati hálójáról, illetve a romák médiaábrázolásának hatásairól.

A beszélgetésből kiderül többek közt, hogy:

• A legtöbb roma szegény, de messze nem roma a legtöbb szegény Magyarországon.
• Többnyire értelmetlen speciális roma szükségleteket azonosítani és ezekre differenciált válaszokat adni. A magyar állam feladata minden állampolgáráról rendszerszinten gondoskodni és megadni azokat a feltételeket – megfelelő minőségű oktatáson, egészségügyi ellátáson, foglalkoztatás- és szociálpolitikán – keresztül amelyek segítségével javítani tudnak a sorsukon.
• Mivel pontosan ezek az államnak azok az alrendszerei, amelyek jellemzően alul vannak finanszírozva és ezért rosszabbul teljesítenek azokban a kistérségekben, ahol a roma lakosság felülreprezentált, nem igaz az az állítás, hogy a magyar állam és a magyar újraelosztási rendszerek érdemben segítették volna ezeknek a közösségeknek a sorsát.
• A jobb minőségű iskolák nem csak esélyt adnának a szegényeknek, ezen belül a romáknak. A kutatások szerint az iskolai teljesítmény kiegyenlítődésével az előítéletek is drasztikusan csökkennek vagy megszűnnek.
• Az oktatásba való beruházás amúgy is rendkívül jó befektetés, hiszen minden egyes hallgató után, akit sikerül eljuttatni az érettségiig az államnak komoly nettó bevételei származnak a későbbi munkavállalásból származó adók és a szocpol támogatási szükséglet csökkenése miatt.
• Amennyiben az egyén a teljesítményét a szükséges segítség (oktatás, egészségügy stb.) igénybevételével majdnem eléri a többségi társadalom teljesítményének a szintjét, még akkor is van egy utolsó különbség, amelynek kiküszöbölése az egyén cselekvőképességén kívül esik: a kapcsolati hálóhoz való hozzáférés közti különbségek. Ha valakinek a környezetében nagyon sok a munkanélküli ember, a sikertelen életstratégiával élő ember, akkor sokkal nehezebben tud ő maga is boldogulni, hiszen nincs kihez kapcsolódnia, akinek az erőforrásait felhasználhatná, nincsenek jó minták előtte. Ez halmozottan igaznak tűnik a Magyarországon élő roma közösségekre, hiszen az ők köreikben sokkal kevésbé tapasztalhatók sikeres minták, illetve ha igen, akkor ezeket gyakran – a médián keresztül – csupán olyan sztereotipikus foglalkozásokban látjuk mint zenész vagy bokszoló.
• Ennek részben oka egyébként az is, hogy a romák és nem romák közt húzódó etnikai határ messze nem annyira éles, mint ahogy az a köztudatban él; a sikeressé váló roma származású tanárok, orvosok, ügyvédek gyakran nem vállalják a roma identitásukat, és így nem is tudnak követendő példaként szolgálni. Ennek következtében a többségi társadalom majdnem csupán sikertelen romákat lát.
• Mind a romák önmaguk megítélésén mind a többségi társadalomban élő előítéleteken a mostani roma népismereti tárgyak tanítása helyett valószínűleg hatékonyabban segítene, ha a történelemtanítás során a romatörténelmet (a besenyők vagy zsidók történelméhez hasonlóan) a magyar nemzet részeként kezelnénk. Ez az a kollektív gondolkodási mód az, ami elengedhetetlenül fontos ahhoz, hogy egy olyan társadalom épülhessen ki, ahol mindenki a képességeinek – és nem az életkezdeti feltételeinek – megfelelően tud a lehető legjobban teljesíteni.

Benczi Melinda összefoglalója