– Hová tűnt el Zoltán? – érdeklődöm a hatvani cigányok egykori önkormányzati vezetőjétől, Nagy Istvántól. A belvárosi templom felől tűnnek fel Miklós nevű haverjával. Sietős lehet a dolguk, mert igencsak kiléptek. István pár éve hajléktalan, padokon bóbiskol el, ha már nem bírja elviselni a saját nyomorúságát. Arca beesett, borotválatlan, ruházata nyűtt. Megtorpannak a váratlan kérdés hallatán.

– Melyik? – felel kérdéssel a kérdésre István.

– Akinek a posta mögött laktak a szülei.

– Azokat a lakásokat már lebontották, de Zoltán sem élte túl – szól a rövid gyászhír. Megdöbbent a váratlan gyomros. Zoltán gyakran tartotta jó szóval a népeket, köztük engem is. A helyi gimnáziumi tanárairól, sorstársairól szívest-örömest adomázgatott, szinte ki sem fogyott nosztalgikus visszaemlékezéseiből. Harsányságát, kis növésű alakját, őszülő szakállát-bajszát és mosolygós arcát már nem láthatja senki a főtéri padokon. Másokról sem kapok biztató szavakat. A belváros közismert hajléktalan polgárai vagy meghaltak már, vagy csak egyszerűen eltűntek.

Néhány éve készült felvételünkön még együtt a barátok, Zoltán jóízűen kortyolgat

Szűcs Sándor ügye egyszerre érthetetlen és hátborzongató. Tavaly tűnt el, március ­22-én. Az édesanyja, Kövér Éva eleveníti fel a történteket:

– Epilepsziás volt a fiam, gyógyszert szedett. Azon a napon már két rohama volt, mégis elindult a közhasznú munkába. A piac kisközén összeesett a harmadik rohama után. Mentő vitte be a kórházba. Ott megvizsgálták, de amikor a fivére bement a rendelőbe, hogy összeszedje a papírjait, a fiam eltűnt. Senki nem látta, hova ment. Keresték a mentősök, a rendőrök, a mezőőrök. Még a Zagyva-parton is szétnéztek, hátha vízbe esett.

– Ennek már több mint másfél éve. Azóta sem érkezett róla egy árva híradás sem?

– Nem – sóhajt Éva asszony. – A rendőrség tavaly december 14-én eltűntté nyilvánította. Azt mondták, holttá csak öt év múlva lehet nyilváníttatni. – Kis szünet hozzáteszi: – Nem tudom, megérem-e…

Sándort csak Pampi becenéven szólították a hajléktalanok. Valójában közéjük tartozott. Ha csak tehette, ott ült a hasonszőrű brancsban. Amikor eltűnt, a többiek keresőpapírokat rajzszegeztek a fák törzsére, fényképmásolattal, alapadatokkal és telefonszámmal. Egy ideje leszedték a fecniket, mert már senki nem bízik a megkerülésében.

– Azt hiszem, már az eltűnése napján meghalhatott – mondja halkan Éva asszony.

– Mit érez, ha arra gondol, hogy talán sosem tudhatja meg, hol lehet Sándor eltemetve? – kérdem. Rám néz, közben a szeme bepárásodik:

– Ha egyáltalán valaki is eltemette.