A dicsőség sohasem, de a tisztelet sajnos mulandó. Utóbbi nagy mértékben függ az időtől, az aktuális hatalomtól, a politikától, az oktatás-kultúrától, a családi és a társadalmi emlékezettől.

Valóban kicsi voltam, de a rendkívüli napokról erős emlékképek élnek bennem. Szerető család voltunk, tehát 1956 októberéig szép gyermekkorom volt.  A szomszédságban laktunk, bérlakásban, szüleim dolgoztak – tehát sokat voltam nagyszüleimnél. Nagymamám igen jó háziasszony volt, sütött-főzött egész nap, így általában nagyapámra akaszkodtunk, és ha a munkától ideje engedte, ­ jó mesemondó és játszótárs is volt. Mi alapvetően azt szerettük, ha hanyagolta a hatalom, nem volt vezető tisztségben, mert ilyenkor több ideje jutott ránk. De bármikor bemehettem az emeleti dolgozóba, ahová különben csak két-három embernek, az igazi elv-társaknak volt bejárása - a barátok „szentélynek” csúfolták. 1955-től, amikor első miniszterelnökségéről letették, amikor mindenhonnan kicsapták és megfigyelt nyugdíjasként betegeskedett – akkor is minden nap az ágyánál sertepertéltem, hízelegtem neki, szerettem. De hamar lábra állt, ezután írta meg „A magyar nép védelmében” című, itthon máig ismeretlen tanulmánykötetét, amelyben a sztálinista-rákosista diktatúra első, magyar nyelvű kritikáját alkotta.

60. születésnapja is élénken él emlékeimben. Tele volt a ház virágokkal, annyi mesés, illatos csokrot nem láttam még. Vagy száz ember (a magyar művészeti elit, a közélet nagyjai) tették tiszteletüket nagyapám előtt, köszöntötték az államférfit – pedig tudták, szemből figyeli, fényképezi őket a Rákosi-féle titkosrendőrség. Mégis tisztelték, becsülték. Sőt, szerették Nagy Imrét reformjaiért, a diktatórikus rendszerrel való szembeszegüléséért, emberségéért. Mert nem volt hajlandó álláspontját feladni, kormányprogramját megváltoztatni – mindezt a magyar nép érdekében, védelmében. Szép nap volt. Sokáig az utolsó szép nap életünkben. Másnap az állampárt elítélő nyilatkozatot tett közzé, melyben „ellenzéki flotta-tüntetésnek” nevezte a születésnapi partit. Nevetséges. Funkcionáló hatalom talán a világtörténelemben nem tett ilyet: szóba hozták egy ellenzéki politikus születésnapját, nemhogy nyilatkozatot írassanak róla!

Egyetlen egyszer tudott csak hazajönni a Parlamentből a forradalom 12 napja alatt, ahol abban az időszakban háromszor is szívrohama volt. Itthon végre aludt, pihent, egy éjszakát lazíthatott. Közben nem feledkezett meg az én születésnapomról sem! Megbeszélhette a történteket családjával, akiknek véleményére mindig sokat adott. Édesapám, Jánosi Ferenc mindvégig vele volt, segítette munkáját. Semmit sem sejtettünk az eljövendőkről, hogy sorsunkat Brioni szigetén már megpecsételték, az életünk csupán hajszálon függ.

A rettenetes hír: nagyapám kivégzése, az édesapámra kiszabott 8 éves börtönbüntetés után - melyet „Viseljék kommunistákhoz méltóan!” felszólítással a táborparancsnok által az asztalra csapott újságból, megkésve tudtunk meg – gondolom, mindenki el tudja képzelni, milyen érzések közepette teltek napjaink, éjszakáink a fegyveres őrökkel, idomított, éjjelre kiengedett kutyákkal őrzött táborban. Túszok voltunk, igaz, a per után már nem sokat értünk. De minden kiszolgáltatottságra felkészülhettünk.

Ez hosszabb, kalandos időszak, először mi gyerekek, majd édesanyám, nagymamám is hazatérhettünk a romániai táborból. Bár régi lakásainkba már nem mehettünk vissza, holminkat elszállították egy, a párt által kijelölt VII. kerületi bérlakásba, ahol nagymamámmal együtt kezdtünk új életet. Apám börtönben, ritka levélváltások, anyám, nagymamám mérhetetlen szomorúsága: szürke, szomorú, szívet tépő hónapok, évek következtek. A magyar társadalom felejteni kívánt és felejtett is. Anyám mindig megmutatta azokat a személyeket az utcán, akik ­ tekintetüket elfordítva ­ átmentek a túlsó oldalra. Többször kimentünk a 301-es parcellába, próbáltuk megtalálni nagyapám sírját – elsuttogott híradások alapján ott kellett lennie. A rendőrök hol emberségesebben, hol durvábban, de mindig elhajtottak bennünket. Végül 1989-ben tudtuk meg az igazságot a sírról, az elhantolást rémisztő történetéről.

Az már teljesen más időszak. 1960-70 körül édesanyám semmiféle munkahelyre nem jelentkezhetett, „nehogy láttán a magyar munkásosztály felháborodjon és kárt tegyen benne” – szólt a párt-ukáz. Egy darabig nagymamám, özvegy Nagy Imréné postán vette át a számára megítélt 900 forintos kegydíjat, de ezt is megtiltották. Apám ítéletét három évre felfüggesztették súlyos tüdőfertőzése miatt és ’60-ban, testben és lélekben meggyötörten, betegen ­szabadult a váci börtönből. Az ő munkahelyét is az állampárt jelölte ki a Közért vállalatnál. Református lelkész volt, majd az ’50-es években a kultúra területén teljesedett ki munkája, elég kulturális miniszterhelyettes volt, de a PIM főigazgatója is egy rövid, de jelentős időszakban. Végül a Pest- és Nógrád-megyei Levéltárhoz került, csupa börtönviselt ’56-os, például Kosáry Domokos mellé. Nevettek is rajta: „bizonyára egy csoportban jobban meg tudják figyelni őket”. De ott ismét magára talált korai haláláig, melyet a ’68-as csehszlovákiai bevonulásunk hírére elszenvedett szívinfarktus okozott. 1966-ban költöztünk az Etele útra, a kelenföldi lakótelepre. Péter Gábor is arrafelé élt – csak nagyobb nyugdíjból, mint nagymamám, édesanyám, akik 1978-as, illetve 2008-as halálukig ott a panelben éltek. 1989 után volt egy felfutása ’56-nak, de aztán jöttek az aljas gyanúsítások, Nagy Imre hírnevének bemocskolása. Édesanyám érthető módon, a Kádár-rendszer 30 évnyi hazugságai után már nem tudta elviselni az újabb megpróbáltatásokat, végképp megkeseredett. Igyekezett elvonulni a külvilágtól, majd megbetegedett. Csak szomorúsággal tudok rá emlékezni, de nem csak vele, valamennyi felmenőmmel így vagyok.

1989. június 16. fordulópont volt Magyarország történelmében és valamennyiünk életében. Ezen a napon Budapest és Magyarország népe több mint 30 év után végre nyilvánosan is leróhatta tiszteletét az ’56-os nemzeti kormány kivégzett miniszterelnöke és a forradalom minden mártírja előtt. Az addig jeltelen sírban elhantoltakat végre ünnepélyesen, elégtételt nyújtó és emberhez méltó módon eltemethettük. A világ ezen a napon ismét ránk figyelt, a külföldi tévések, tudósítók egymás lábát taposták Budapesten. Három évtizednyi bénult csend, „kollektív amnézia” után együtt hallgattuk meg a kivégzettek névsorát: több száz áldozat neve tisztán, szabadon szállt a tér felett Darvas Iván és Mensáros László hangján. Úgy reméltem, nagyapám neve mindörökre megtisztult a ráhordott gyalázattól. Nem is sejtettem, a neheze csak ezután következik.

A felemelő, örökre emlékezetes gyásznap történései mellett számomra június 16-a mindig borzalmas, soha nem feledhető események szomorú emléknapja is. Szeretteim, családom, saját életem és sok ártatlan magyar élet szétdúlásának gyásznapja, a torz és gyilkos diktatúra kegyetlenségének bizonyítéka. Nekem elsősorban nem a Hősök tere, hanem a börtön, az utolsó, magányos hajnal, a kivégzés szörnyű pillanatai jutnak eszembe. Sohasem tudtam megbocsátani, hogy nem lehettünk nagyapám mellett, nem biztosíthattuk támogatásunkról, szeretetünkről. Mindezt csak tetézték a ’89 tavaszán lezajlott exhumálás drámai mozzanatai, az elföldelés szörnyű részleteinek napvilágra kerülése: nagyapám Borbíró Piroska néven, egy kátránypapírba csomagolt, összedrótozott deszkakoporsóban, arccal lefelé lett eltemetve. Mi ezekkel az emlékképekkel érkeztünk a Hősök terére. De ahogy Litván György történész mondta: „Június 16-a a feltámadás napja lett a nemlétre és feledésre ítéltek számára”. Hogy ez ma már nem így van, ez valamennyiünk szégyene és felelőssége. A politikáé leginkább.

Feltétlenül. Teljes összhangban döntöttünk mindenről. Most visszaemlékezve; örülök, hogy nem kiemelt díszsírhely nagyapámé, hanem az egyszerű, hétköznapi forradalmárok, emberek közt nyugszik. Ez hűen tükrözi életfelfogását, azt a szemléletet, amiért valóban sokan szerették őt.

Rengetegen felkeresték az Orsó utcai kiállítást az idei Bauhaus100 nyílt napon: jöttek-mentek az emberek, külföldiek is. Kevés a személyes tárgy, de egy bőrönd igazi ereklye, amit Nagy Imre mindenhova magával vitt. Maradt benne valami titokban, a jövő számára? Vagy már teljesen kiürült? Két bőrönd is van a kiállításon! Az egyik pántos, méretesebb darab – ezzel indultak emigrációjukba nagyapámék 1930-ban, miután a Horthy-rendszer politikai nézetei miatt (már akkor földet akart osztatni, szervezkedett a parasztok közt Somogyban) börtönbe küldte őt, rendőri felügyelet alá helyezte, megfosztotta megélhetésétől. Nagy Imre nem tudta kis családját eltartani, mert senki sem volt hajlandó a hatalommal ellenszegülve munkát adni számára. Migráns lett, gazdasági emigráns, mint annyian ma is. Miután a szibériai hadifogolytáborban 5 év alatt jól megtanult oroszul, a Szovjetunióba indultak, ahol azonnal állást (Nemzetközi Agrárintézet) és egyszobás moszkvai lakást kapott – ezt itthon lehetetlen lett volna. Abban a bőröndben volt a Nagy-család mindene, egész élete. Ugyanazzal a bőrönddel mentek el 1930-ban, amivel hazajöttek 1945-ben. Anyagilag igen „visszafogott” volt az egész életük, akadt olyan időszak, mikor anyukámnak, nagymamámnak, kettőjüknek egyetlen cipőjük volt, ha egyikük elment, másikuknak otthon kellett maradnia.

A másik bőrönd története „izgalmasabb”: 1956. november 4-e hajnalban telefonált haza nagyapám: „Jönnek az oroszok!” Kocsit küldet értünk, menjünk a jugoszláv követségre, nagyanyám tegye bőröndbe legfontosabb iratait, dokumentumait, amiket otthon őrzött. Így is tettünk, csomagoltunk: mentünk a csapdába! Nem részletezem az ott történteket – november 22-én (Kádár János hivatalos garanciájával) távoztunk a követségről egyenesen túsznak, a szovjet KGB fegyvereseinek a karjaiba –; nagyapám a követségen hagyta az iratokkal teli bőröndöt, mondván, majd érte küldet, nem életfontosságú most hazavinnünk. Mint tudjuk, soha többé nem találkoz(hat)ott saját irataival. Ám a szerb levéltárosok a legmagasabb szakmai színvonalon őrizték évtizedekig, majd a 2000-es évek elején visszajuttatták nekem: most az Országos Levéltár őrzi a dokumentum-együttest. A bőrönd pedig Oszman Dikics jugoszláv, majd szerb követségi titkárral körbejárta a Földet, veszélyes, háborús övezeteket, míg aztán 2002-ben az özvegye visszaszolgáltatta számomra.

Felidézek egy érdekes történetet róla. Dikics a követség épületében beszélgetett Milenko Milovanov követségi tanácsossal - ­ a „Nagy Imre-csoport” akkor már két napja az épületben tartózkodott és rendkívül feszült volt a helyzet. Szovjet tankok sorakoztak odakint, csöveik az épületre szegeződtek. A gyermekek számára ki volt adva a parancs, nem szabad az ablakok közelébe settenkedni, mert belőhetnek: mesterlövészek lehetnek a tetőkön. A gyanú beigazolódott. Szegény Milovanov hasonlított nagyapámra, alacsony, joviális alkatú, szemüveges, bajszos ember volt – ez lett a veszte. A szovjetek egész egyszerűen lekaszabolták. Agyveleje a mellette álló Dikics ruháján terült szét. Ezt a momentumot sohasem mérlegelték eléggé a történészek: miként történhetett meg, hogy a tárgyalások közepette „le akarták szedni” Nagy Imre miniszterelnököt? A hivatalos verzióban egy tank lőtt be, de olyan jól célzott - pusztítás nélküli egyetlen lövés történt -, hogy nem hiszek ennek az állításnak. Mindenesetre valamiért hallgatás övezi ezt az esetet. ­ Maradt-e még titok a bőröndökben? Üzenet a jövő számára? Vagy már kiürültek? ­ Nagyapám személyét illetően „titkokra” szerintem már nem lelünk. A történelmi időszakokra nézvést, a hátteret illetően viszont biztosan. Üzenet? Nagy Imre igazi munkásságát túl kevesen ismerik hazájában, van dolgom bőven az „üzeneteket” megosztani a külvilággal. A baloldal szégyene, még inkább bűne, hogy (egyébként sok kiváló baloldali ember példájával, munkásságával, „üzeneteivel” egyetemben) Nagy Imre élete örök pozitív példáját hagyták elveszni, engedték a jobboldal prédájává válni, akik természetesen igyekeznek emlékét amortizálni, tetteit annullálni, pozitív munkásságát eltitkolni. ­ ­ ­

Járt már a Terror Házában, ahol az ’56-osok falán szégyenszemre évekig el voltak cserélve a fotók és a nevek? Egyszer. Alaposan megnéztem, ez a nyitás után nem sokkal történt. Azóta nem voltam, nem megyek. Szégyen, amit a forradalom 60. évfordulója kapcsán tevékenykedtek, hamisítottak. De sok egyéb kifogásom is van a „terrorista-bázis” ellen, ahogy magamban nevezem.

Nem zavarják a folytonos átalakítások? Lehetséges, hogy Nagy Imre sírját is áthelyezik?
Minden évben kimegyek nagyapám sírjához, leteszem virágcsokromat, és beszélgetek vele gondolatban. Szomorúan tapasztalom, egyre fogynak a megemlékezés virágai sírján. Átalakítások? Legszívesebben hagytam volna egy kis részt, ahogy 1989 előtt kinézett: mementónak. Most egy szuper, ám kilúgozott „Parthenont” láthatunk. Viszont a 298-as parcella egybenyitása a 301-sel határozottan felháborít! Az egész terület a „kommunizmus áldozatai” címen szerepel, s a Horthy csendőrség verőemberei egy kalap alá vannak véve a kivégzett ’56-osokkal. Ezért és annyi más méltatlan, durva hamisítás, gyalázkodás miatt olykor valóban felmerült, átvitessem nagyapám holttestét felesége és szüleim mellé a Farkasréti temetőbe. De annyi ide-oda temetés, hantolás után, százszor meggondolom, hogy nyugalmát ismét megzavarjam. Nem tudom, az aktuális hatalom mit tervez az idén. Talán megint „széppé akarják tenni június 16-át a magyarok számára” (ahogy Schmidt Mária mondta igen empatikusan a gyásznapra utalva), talán megint hangos buli lesz a Hősök terén, mártírjaink koporsói helyén. Mintha az aradi vértanúk gyásznapján utcabált rendeznénk! Én koszorúzom aznap a Vértanúk teréről - eredeti, okkal választott helyéről - alattomban elszállított, a Jászai Mari téren újra felállított Nagy Imre szobornál és szomorú szívvel, de emlékezem a 301-es parcellában, a kicsiny sírnál. Otthonomban már előtte való este égni fog a mécses – mint mindig. Halálára, kivégzésére készülődő nagyapámmal töltök időt gondolatban ilyenkor, ha már akkor ezt nem tehettem.

Az ’56-os Intézetet beolvasztják a Veritasba, épp június 15-én, a Nagy Imre-ítélet napján. Mi erről a véleménye? ­
Lesújtó az ’56-os Intézetről szóló hír. Micsoda groteszk, immorális dolog „Igazságnak" (veritas) nevezni azt az intézményt, amely tudvalevőleg a párt érdekeinek megfelelően végzi munkáját. Látjuk, érzékeljük: a tények eltérő csoportosításával, egyes elemek hangsúlyozásával, mások elhallgatásával mennyire más és más múlt születik a kurzustörténészek tolla alatt. Szimpla hazugságokat is megenged magának a politika, azt sugalmazva: ez a célok elérése érdekében engedhető. Pedig nem így van, ezt nem szabadna hagynunk! Mi voltunk naiv bolondok, mikor azt hittük 1989-ben, ilyen nem fordulhat elő többé, a politikát azonban lelketlen emberek alakítják, és az emberi természet semmit sem változott. Mindig ott a veszély: az ellenőrizetlen, a megengedhetőnél nagyobb hatalom saját érdekében semmitől sem visszariadva mindent megtesz. Ha szólhatnék a magyar társadalomnak 1956 és 1989 ürügyén, azt üzenném: ahogy a forradalom alatt és a rendszerváltás éveiben, vegyék végre saját kezükbe életük alakítását, vállaljanak felelősséget életükért-sorsukért, gyermekeik jövőjéért.