Az USA Oroszországgal kapcsolatos érdekei miatt katonai célponttá válhat Kelet-Európa.
Február 11-én, hétfőn Budapestre érkezik az amerikai külügyminiszter. Nyolc év után először. A hír azt követően került nyilvánosságra, hogy Szíjjártó Péter magyar külgazdasági és külügyminiszter a múlt héten Washingtonban tárgyalt John Boltonnal, az amerikai elnök nemzetbiztonsági tanácsadójával. A megbeszélés utáni Twitter-üzenetében Bolton már-már lelkendezve konstatálta, hogy a védelmi együttműködésről, az energetikai diverzifikációról és a rosszindulatú orosz befolyásolással való szembeszállásról, a NATO iránti elkötelezettség fenntartásáról lezajlott eszmecseréjük...
„...nagyszerű előrevetítése Mike Pompeo külügyminiszter jövő heti útjának, és idei közös céloknak”.
Szíjjártó Péter mellőzve az energetikai kérdést – Paks 2, Északi Áramlat 2, Török Áramlat gázvezeték projekt fúrása –, lényegében két elemet állított az MTI számára adott értékelésének középpontjába. Az elsőre nem érdemes szót sem vesztegetni. Történetesen Szíjjártó elmondta: „a két ország gazdasági együttműködése soha nem volt olyan jó, mint jelenleg. 1700 amerikai vállalat 105 ezer magyarnak ad munkát, és az amerikai cégek folyamatosan keresik az újabb beruházások lehetőségét Magyarországon”.
Utóbbinak azért nincs túl nagy hírértéke, mivel hogy a csudába ne akarna itt dolgoztatni bármely nyugati cég, ha ezt a saját hazai dolgozóinak béreihez képest alamizsnáért teheti meg. Ráadásul a tőkéseknek inkább kedvező jogszabályok mellett, amihez a magyar kormány jelentékeny adókedvezményeket és támogatásokat is kínál. De legyen! Örüljünk Szíjjártóval és Magyarországgal együtt! És ezen az alapon nyilván rábeszélik majd a kormányt némi fegyvervásárlásra is. Hadd hasítson az amerikai hadiipar! A másik ügy az, ami igazán húsba vágó. Szíjjártó szavai szerint „Magyarország olyan megbízható NATO-szövetséges, amely elkötelezett támogatója a NATO megerősítésének.” Ennél azonban többet mondott Orbán Viktor:
„az amerikai külügyminiszterrel való találkozón katonai és biztonsági kérdések lesznek napirenden. Különösképpen beszélnünk kell Ukrajnáról”.
Vagyis már megint Ukrajnában készül a csapda, amibe ismét bele fogják hajtani Magyarországot, és nem állíthatjuk, hogy egészen tudtán kívül. Pedig eszünkbe kellene jusson, hogy az I. világháborús ukrajnai csatamezőkön – Galíciában, Bukovinában – továbbá Szerbiában meg az olaszországi Doberdó és Isonzó térségében, a történelmi Magyarországról bevonultatott, tehát nem csak magyar, bakák közül több mint félmillió veszett oda. Két millióan egyszer vagy többször megsebesültek, több mint nyolcszázezren estek fogságba.
A II. világháborúban, Budapesttől kétezer kilométerre, egészen az ukrajnai Don-kanyarnál védették a hazát a kétszázezres II. magyar hadsereggel. Itt nyolcvannyolcezernyi halott és eltűnt, hatvanezernyi fogoly szerepelt a veszteséglistán. És akkor nem említettem Kamenyec-Podolszkij áldozatait, a háború utolsó hónapjaiban az ország amerikai-angol bombázásával, náci német megszállásával járó romhalmazt, a főleg zsidó, illetve cigány és az ellenálló magyar állampolgárok százezreinek a nyilas hatalomátvétel utani elpusztítását, továbbá az akkorra a világ legerősebb hadseregévé vált szovjet előtti értelmetlen ellenállás miatti elképesztő veszteségeket.
Gyanítom, hogy a mai magyarok többsége már a térképen sem tudja elhelyezni kapásból a fent felsorolt helyeket. Gondolom, Bolton, Pompeo vagy Trump sem. Utóbbiaknak azonban van mentségük. Az ő lelki szemük előtt annak a látomásnak a meghaladása lebeg, amiről Alexis de Tocqueville, az 1800-as évek első felében élt francia gondolkodó azt írta:
„az Egyesült Államokat és Oroszországot az Úr akarata arra szánta, hogy a fél világ sorsáról határozzanak”.
De mert e soroknak a De la Démocratie en Amérique című kötetben való napvilágra kerülése óta több mint száznyolcvan év telt el, ráadásul egy ideje feljövőben van, s mára megerősödött egy újabb hatalom, Kína is, három–négy évtizede Washingtonban úgy döntöttek: ki kell iktatni a vetélkedésből az orosz felet. Erre már történt kísérlet 1920 után, amikor a Szovjet-Oroszországra támadó nyugati hadseregek között ott voltak az amerikai intervenciós csapatok is. Aztán jöttek a hatvanas években a washingtoni adminisztráció megrendelésére készült titkos tanulmányok Ukrajna lehetséges fellázításáról.
A hetvenes évekre a lengyel származású Zbigniew Brzezinski nyomta rá a bélyegét azzal a nem csupán általa vallott gondolattal, hogy az USA feladata saját hegemóniája érdekében kiállni minden olyan hatalommal szemben, amely meghatározó szerepre törekszik a valójában egységes Eurázsiában. Ezért fokoznia kell a feszültséget mind keleten, mind nyugaton. Keleten a fellazítás politikáját propagálta – sikeresen.
Az amerikai erőfeszítések, a Szovjetunió belső ellentmondásaival, feszültségeivel és Mihail Gorbacsov naivitásával párosulva – amit Oroszországban sokan közönséges árulásnak tekintenek – a kilencvenes évek végére értek be. 1990 és 2000 között amerikai tanácsadók lepték el Borisz Jelcin orosz államfő környezetét, és amerikai-orosz nagytőkések, oligarchák vették tulajdonukba az orosz nyersanyag- és energiahordozó-lelőhelyeket, illetve a velük kart karba öltve együttműködő korábbi pártelittel közösen rabolták ki, tették tönkre az orosz gazdaságot.
Vlagyimir Putyin Oroszországa azonban megálljt mondott a pusztításnak. A NATO egésze alatt azóta folyik az amerikai csapatoknak, a haditechnikának, a bázisoknak az orosz határokhoz való mind közelebb telepítése. Természetesen a demokrácia, a szabadság meg a béke eszméjének gondolatával körítve. Csakhogy mióta világ a világ, mindig e szavakkal palástolják a rablást, a hadisarcokat. Bonaparte Napóleon például 1796-ban ezt írta hadparancsában, miután bevonult Milánóba:
„Mi barátai vagyunk valamennyi népnek, s kiváltképpen Brutus meg Scipiók ivadékainak… A szabad francia nép, amelyet tisztel az egész világ, méltó békét fog hozni Európának.”
Az itáliai nép ünnepelt, virágokat szórt a bevonulók lábai elé, ám ezután frank milliókkal mért sarc, lovak, barmok tízezreinek, gabona- és zöldségfélék ezer tonnáinak, ezüst és arany edények, műtárgyak sokaságának rekvirálása kezdődött. A Pax Americanaról, az USA által a világ különböző részeibe a fegyveres erők, ezen belül a NATO, továbbá a Világbank és a globálissá vált tömegtájékoztatási rendszeren keresztül a világra rákényszerített béke áldásairól szintén sokat tudnának mesélni a vietnámi szőnyegbombázások, a dél- és közép-amerikai puccsok túlélői, az iraki, a líbiai, a szíriai városok romjai között halálukat lelt százezrek hozzátartozói…
Nyilvánvaló, hogy Bolton, Pompeo, Trump, s mindazok, akik akár a republikánus, akár a demokrata oldalon képviselik az amerikai nagytőkét, a részletekkel csak addig törődnek, amíg teljessé nem lesz Oroszország határán a Baltikumtól a Kaukázusig terjedő félkörív. Most hogy némi rafinériával – ahhoz hasonlóan, mint anno Magyarország esetében, ahol a népszavazás érvényességi küszöbét szállíttatták le, hogy biztosak legyenek a dolgukban – Észak-Macedónia a NATO-övezet része lesz, ha Beloruszt nem számítjuk, már csak Szerbia, illetve Ukrajna áll az Oroszország köré vont cordone sanitaire teljessé tételének útjában.
Mindegyik közül Ukrajna a fontosabb. Ám ennek NATO-tagságát – formálisan az ottaniak magyar anyanyelvhasználatát ért sérelmek miatt – a magyar kormány egyelőre ellenzi. Mint ahogy vonakodik felhatalmazást adni ahhoz is, hogy az ország területén az amerikai csapatok különösebb megkötöttség nélkül vonulhassanak fel. A Mike Pompeo amerikai külügyminiszterrel várható hétfői találkozó előtt a Magyar Békekör így vázolta az Orbán Viktor miniszterelnök előtt álló feladatot:
„tekintse magyar nemzeti érdeknek a kárpátaljai magyarság védelmét, és azt, hogy hazánkat ne fordítsák Oroszország ellen. Folytatnunk kell a keleti nyitás politikáját, békében és jó viszonyban kell élnünk Oroszországgal is! Ne engedjük, hogy választás elé állítsanak minket: vagy beleegyezünk Ukrajna NATO-tagságába, és ezzel elkerüljük közép-hatótávolságú nukleáris rakéták Magyarországra telepítését, vagy ellenezzük, de akkor Magyarországra is telepítenek, és háborús célponttá változtatnak minket is.”
Szó, ami szó, ehhez képest a gordiuszi csomó smafu. És ehhez képest csak színezi a képet, jóllehet Orbán számára előnytelenül, hogy Pompeo előre bejelentette: a magyar hatalmi körök által valósággal üldözött, Sorosistának bélyegzett jogvédő szervezetek vezetőivel is találkozni fog Budapesten. Akárhogy is nézzük, ez több mint figyelmeztetés. Azt jelzi: nem egészen bíznak a magyar kormányfőben Washingtonban. Pompeo hamarabb folytat megbeszélést a főként onnan pénzelt egyesületek vezetőivel mint Orbánnal, vagyis a magyar miniszterelnök értésére akarja adni, hogy az amerikai kormányzat füleként és szemeként tőlük is információt akar gyűjteni kettejük tárgyalásához.
Skizoid egy helyzet! De saját vezetője miatt ugyanilyenben van a magyarságnak az a része is, amely történjék bármi, idehaza képzeli el jövőjét. Egyrészt több milliós tömeg érzékeli, hogy az Orbán-kormány hogyan ássa alá a demokrácia intézményrendszerét, üresíti ki az önkormányzatiságot, zülleszti le az oktatást, az egészségügyet, a szociális ellátó rendszert, s mennyire magára hagyja a városoktól távoli térségeket, vágja el az érvényesülés útját a kevésbé tehetős, vagy a kifejezetten szegény sorsúak előtt. Ez ellen minden igazán keresztény és igazán baloldalinak tiltakoznia kellene.
Másrészt azonban ez a kormány – a fentiekkel ellentétben – a külpolitikában, sok tekintetben, mintha nemzeti érdeket képviselne. Például figyel arra, hogy ebben a geopolitikai térben, akár akarjuk, akár nem, számolnunk kell az orosz érdekekkel. Ez a kormányzati meggondolás – ellentétben az Európai Unió gyengítésére irányuló szándékokkal – támogatást érdemel. Támogatást érdemel, mert azt kell tapasztalnunk, hogy az a nagyhatalom, az Amerikai Egyesült Államok, amelytől – ma már látjuk, hogy naivan – a szabadság, a demokrácia, a szabad versenyes piacgazdaság garantálását reméltük a rendszerváltás időszakában, saját tőkés csoportjai és nemzeti érdekei alá rendel mindent a világban. Ezek az érdekek most azt vetítik előre, hogy hadszíntérré tegyék Kelet-Európát, katonai célponttá az itt élőket.
Amint az orosz állami tévében nem hivatalosan elhangzott a héten: ha Ukrajna NATO-tag lesz, akkor végleg el fogja veszíteni a Donyec-medencét, ahol immár négy éve polgárháború folyik. A Krím utáni esetleges újabb területi veszteség miatt immár szinte bizonyosan nagyobb szabású, közvetlen fegyveres konfliktus alakul Kijev és Moszkva között. Ám, ha egy NATO-tagot fegyveres támadás ér, akkor minden szövetségesnek segítségére kell sietnie. Így Magyarországnak is fel kell majd vonulnia az orosz határra. S akkor megismétlődhet a Don-kanyar tragédiája. Az USA persze, mint Vietnám után mindig, jobbára csak a levegőből fog vitézkedni. Az elmúlt évtizedekben, a világ számos térségében lezajlott hadműveletei azt mutatják, hogy a piszkos munkát a helyiek egymásnak ugrasztásával intéztették el. Könnyen ez várhat a közeljövőben ránk is.#
CÍMKÉP: A NATO Európában egy 2015-ös ábrán, amelyen még természetesen nem szerepelhet a mára Észak-Macedóniaként csatlakoztatott balkáni ország
