A kormányfő hazugságot vizionál ott, ahol a döntése nyomán alapvető katolikus érték sérül.

Felebarátaim! Közöttük is elsősorban azok az embertársaim, akikkel hol itt, hol ott összehozott a sors, ám csak nyugdíjba vonulásuk után derült ki róluk, hogy felismerték magukban a buzgó vallásost. Ne mondjátok nekem, hogy mert féltetek a retorzióktól! Mert a hetvenes–nyolcvanas években ez már nem igazán volt szempont. A személyesen megismert példák helyett hadd utaljak arra, hogy a kilencvenes évektől százával, ha nem ezrével kerültek a politikába, a közigazgatás, a gazdasági élet magas polcaira olyan magukat vallásosnak mondó személyek is, akik a Kádár-rendszerben Nyugaton tanultak, vagy juthattak ki oda egy-egy hosszabb egyetemi kurzusra, tanulmányútra. Mi több, a rendszerváltozás utáni két miniszterelnök és az egyik – igaz, ezen posztján dicstelenül leszerepelt – államfő is vezető beosztásokban dolgozott korábban...

De most nem erről akarok írni, hanem arról, hogy közületek sokan a keresztény hithez való viszony vízválasztójának tekintitek a nemzeti (NEM) együttműködés kormánya és parlamentje által hozott döntések elfogadását. Benneteket Beer Miklós püspök figyelmeztetése sem érdekel:

A kijelentés erejét és nagyszerűségét az sem homályosíthatja el, hogy ezekért a mondatokért megfeddte őt egy másik történelmi egyház papja, Balogh Zoltán, aki az elmúlt években képes volt elvállalni egy olyan minisztérium vezetését, amely neve szerint is erőforrásnak, nem pedig lelkiséggel is felruházott személynek tekinti az embert. Ez önmagában mutatja, mit takar az ő papi palástja. De ebbe se bonyolódjunk bele akkor, amikor ti, Felebarátaim telenyomjátok az internetet az állampártotok agit-prop. részlege által terjesztett fotókkal a közbeszédben rabszolgatörvénynek nevezett jogszabály-tervezet és az annak vitatott megszavazása ellen indult tüntetések kapcsán például arról, miként verték szét úgymond „Soros emberei Budapestet”!

Nem verték szét – írtam a rémisztő fényekkel, színes füstpamacsokkal hatásosan operáló, idegeket borzoló, éjszakai fotókat megosztó, s azokat szörnyülködő kommentekkel ellátó, egykori zalai munkatársamnak. Ám válaszként még azzal is előjöttek néhányan az ő ismerősei közül, hogy a demonstrációkkal a karácsonyt szentségtelenítették meg az istentelenek. Jóllehet kiderült, hogy egyes cégeknél és intézményekben már a Munka törvénykönyvének mostani, újabb változtatása előtt is rákényszerítettek ilyen szerződéseket a dolgozókra, köztük rendőrökre, a fanatikusok egyre csak magyarázták: „olyan nincs, hogy visszatartanának túlórapénzt, meg hogy olyan túlmunkára kötelezhetnének valakit, ami lényegében a hatnapos munkahét bevezetését jelentené”. A rendszer bősz védelmezői szőnyeg alá söpörték az olyan figyelmeztetéseket is, melyek szerint, ha egy településen csak egy-két munkáltató van, ott valójában nincs választási lehetőség; ahol nincs szakszervezet, meg kollektív szerződés, ott ugyan a kutyát sem érdekli az alkalmazottak dünnyögése. Közületek többen azonban továbbra is a kormányfő szavait visszhangoztátok:

Ám a valóságban az a helyzet, hogy elég csak megvizsgálni az államfő által a jelek szerint hezitálás nélkül aláírt jogszabályt, mindjárt kiderül, hogy ki nem mond igazat. A 2018. évi CXVI. törvény a munkaidő-szervezéssel és a munkaerő-kölcsönzés minimális kölcsönzési díjával összefüggő egyes törvények módosításáról 3. paragrafusa igenis harminchat hónapra, vagyis három évre terjeszti ki a munkaidőkeret tartamát. Vagyis lehetőséget ad arra, hogy ez idő alatt számoljanak el a munkavállalóval, akinek a 8. paragrafus szerint a cégek évente négyszáz – ötven munkahétre számolva heti nyolc – túlórát rendelhetnek el. A dodonai – jogászi nyelven megfogalmazott, más jogszabályokra utalásoktól hemzsegő – szövegben „azért adunk a látszatra” típusú kitételek is vannak. Például az, hogy a naptári évenként kétszázötven rendkívüli munkaidőn túli százötven óra elrendeléséhez a munkáltató és a dolgozó közötti írásbeli megállapodásra van szükség. Ám az alapvetően egyenlőtlen felek közötti viszonyban ennek életszerűsége igencsak megkérdőjelezhető. Legalábbis szerintem. És akkor még nem beszéltünk a módosítások szinte átláthatatlan szövevényébe elrejtett, a cégeknek kedvező kitételekről.

De talán egy hívő – főleg, ha az katolikus – számára nem igazán ezek a jogszabály leglényegesebb vonatkozásai,  hanem az, hogy a bűnbeesés vétkének lehetőségét kínálja fel a törvény a túlórák hároméves időkeret szerinti elszámolásával. Nem is értem, hogy a magukat hithű katolikusként meghatározó honatyák, sőt a kormányzó Fidesz koalíciós partnerének, a Kereszténydemokrata Néppártnak – ennek a Patyomkin-szerveződésnek – tagjai között miért nem volt egy ember sem, aki azzal állt volna fel, hogy e törvény elfogadásával nagy vétket vesz magára mindenki, aki megszavazza. Ugyanis a négy égbekiáltó bűn között szerepel

Akárhogy csűri-csavarja valaki a szót, a jogszabály legalábbis kinyitja a kaput e förtelmes bűn elkövetése előtt. Úgyhogy ebben a helyzetben nem marad más, mint a „Térdre, imához!” – hogy a rendszerváltozás utáni parlament egyik ülésére beviharzott fiatal, ám annál nyeglébb képviselő beszólását idézzem. De nem ám csak a csuhásokra vonatkozóan, mint amiként ezt az a fiatal honatya kívánta anno, hanem minden rendűre, s rangúra, aki ugyanennek a mára korossá vált személynek egyetlen intésére mozdul, hajbókol és voksol, anélkül, hogy saját józan eszével gondolná végig, mit is cselekszik az Úr nevében. #

CÍMKÉP: A rabszolgatörvény elleni 2018. december 17-ei tüntetés képernyőképe az Index oldaláról