Gúnyos mosollyal figyeli alattvalóit. Nem beszél. Zsebben a két keze. Zakója egy gombbal erősítve dudorodó hasán, alul kilóg a fehér inge. Hallgat, fölhúzza a szemöldökét, ő nem tehet semmiről. Majd a jogászok teszik a dolgukat. Az ő kormánya a munkások oldalán áll.

Sosem volt a nép fia. A nép fiai, lányai szoktak dolgozni. A két kezükkel is. Robotolni. Mosolya se nem bölcs, se nem hétköznapi. Az úré, az egoista, nárcisztikus emberé. Kérték a parlamentben – Szabó Tímea, Tordai Bence, Kunhalmi Ágnes és a többiek -, állítsa le a bandáját a törvénytelenségek elkövetéséről.

Hátrahajtja a fejét, újabb nevetés – széttárt karokkal. Már alattvalói is körülveszik, cinikus pofával eggyé válnak a nagy főnökkel. Éljen Viktor, minden magyarok atyuskája. Füttyszó, kolompolás a sarokból. Ő rendíthetetlenül áll a lábunkon. Nemzeti bástya. Pici ember, nincs belső szabadsága. Hatalomfüggő. Pusztítja a környezetét. Leül. Pillanatra gyűrődik az arca. Áh, az erő túllendíti a káoszon.

Megfélemlít. Az ország kőművese: nem falat, demokráciát bont. Alkotmányt, választási rendszert fest át, behúzza a sajtót, a független bíróságokat. Előrehajol, a parlamenti székbe támaszkodik. Nekirugaszkodik az újabb törvénytelenségnek. Hallgat. Csak az irányított, pénzelt elitjével sutyorog. A mézesmadzaggal kapaszkodó mohó bűntársaival.

Újra nincs válasza az ellenzék figyelmeztetésére. Szélesre húzza a száját. Bazsalyog. Megigazítaná a nyakkendőjét. Nincs. Megint megigazítaná a nyakkendőjét. Még most sincs. Föláll, leül. Nagy a hangzavar. Körülötte a közpénzes vezérkar, a korrupcióbárók, a dörgölőzök. A biztonsága, ők védik istenségét.

Sután vigyorog. Nincs törvényszegés, mert ő maga a törvény. Őt nem lehet megszegni. Megint áll. Kattognak a szavazógépek. Rúg egyet a lépcsőbe, aztán még egyet. Vár. Süketítő zaj a túloldalról. Erősen őszül. Megöregedett. Föláll. Sóhajt. Az erőkultusz bejött. Az ellenzék heves tiltakozása és a felborított országgyűlési rend ellenére a kormánypártok megszavazták a rabszolgatörvényt.