Egy héttel ezelőtt, kedden, november 13-án ünnepelte volna az SZDSZ harmincadik születésnapját – ha még létezne, és volna mit ünnepelni. Az évforduló kapcsán – néhány felületes írástól eltekintve – meglehetősen kevés érdemi elemzés látott napvilágot. Mindez különösen meglepő annak fényében, hogy a lassan egy évtizede nem létező párt milyen gyakori és fontos hivatkozási pont mind a jobb- mind a baloldali retorikában, egyfajta groteszk karikatúrájaként annak, amit a valóságban megtestesített a magyar közéletben.

Mind a hétköznapok zaja, mind az ünnep hallgatása üzenetértékű. Ahogyan a sztálini propaganda tette ellenfelei emlékével, úgy próbálja az Orbán-kormány is kiradírozni a demokratikus ellenzéket és az SZDSZ-t a rendszerváltás heroikus és felemelő narratívájából, hogy ott Orbán 1989. június 16-i beszédén kívül másnak ne legyen helye. Ugyanakkor az SZDSZ szimbolikusan felelőssé tehető mindazért, amit a rendszerváltás kapcsán kudarcként, elvesztegetett lehetőségként, kisiklásként fogalmaznak meg mind a jobb-, mind a baloldalon – még ha gyakran a tények egészen sajátos értelmezésére és olvasatára is van ehhez szükség.

Ezek a narratívák soha nem véletlenszerűek vagy ártatlanok. Az újbaloldalnak öndefiníciós küzdelmei során van szüksége arra, hogy a rendszerváltó liberálisokkal szemben fogalmazza meg magát. A jobboldal számára pedig a liberális gondolat veszélyt jelent. A maga sajátos módján ez utóbbi jó hír, és okot ad arra, hogy végiggondoljuk az évforduló kapcsán, mi volt a liberális gondolat tartalma a rendszerváltás után, és mi az, ami eltűnése után majd’ egy évtizeddel releváns és értelmezhető belőle.

Az alábbi leírás – tárgyából adódóan – nagyon kevés új gondolatot tartalmaz. Megismétli azt, amit számosan, amikor még létezett liberális diskurzus a nyilvánosságban, a liberális gondolat és világkép kapcsán megfogalmaztak. Ez a világkép – a liberális politikai program magyarországi, rendszerváltó kontextusban való megjelenésére vonatkozóan  – nem tud azonos lenni a megvalósult politikai cselekedetekkel. Az SZDSZ-t szétfeszítő konfliktusok egy jelentős része éppen erről, a politikai gondolat és gyakorlat feszültségéről szólt.

Másodszor: miközben az írás összefoglalni kíván – elsősorban Bauer Tamás és Kis János a témában az elmúlt évtizedekben megfogalmazott gondolatainak segítségével –, nem alkalmas az összes liberális narratíva ötvözésére. Ennek kevésbé a személyes elfogultság az oka, mint az a tény, hogy az SZDSZ, szövetségi párt jellegéből adódóan számos, egymástól eltérő irányzat otthonául szolgált, amíg létezett. Meggyőződésem, hogy a világkép alább felsorolt pontjaiban azonban mindvégig konszenzus volt köztünk. Ami megkülönböztetett minket egymástól, az az egyes pontok hangsúlyára, illetve azok gyakorlati megvalósításának lehetőségeire vonatkozott.

Végül: nem alkalmas ez az írás az SZDSZ bukása okainak boncolgatására, ezt megtettem magam is korábban, ahogyan sokan mások is. Ez utóbbi döntést nem csak terjedelmi, hanem tartalmi okok is indokolják:

nem gondolom, hogy a liberális ajánlat tartalma okozta volna az SZDSZ politikai vesztét. Bár párt már nincs, az ajánlatot továbbra is meggyőzőnek, a NER kilencedik évében pedig megdöbbentően relevánsnak tartom.

A széttartó emlékezetek között nehéz feladat egy rövid írásban összefoglalni, mik is voltak a rendszerváltó SZDSZ céljai. Iránytűül szolgálhatnak ebben azok a Kis János (az SZDSZ első elnöke és a demokratikus ellenzék jelentős alakja) által több helyen megfogalmazott sarokpontok (Mi a liberalizmus?, 2014, Budapest: Kalligram), amelyek eltérő hangsúllyal ugyan, de meghatározták a párt politikáját két évtizedes története során.

Egy, a belső közönség számára született írásában Bauer Tamás a keretet egy ötödik ponttal toldja meg (Túl a félidőn, 2000). Az én írásom is ezt az utóbbi logikát követi, azt állítva, hogy a liberális ajánlat a demokratikus jogállam, a kapitalizmus, az elesettekkel való szolidaritás, az emberi jogok, a magyar progresszió választását jelentette; kiegészítve azt egy hatodik elemmel: a rendszerváltáshoz való viszonnyal, amelynek felelevenítését részben a közelgő kerek évforduló is indokolja.

Játék-e az alkotmány?

Először is, a liberális ajánlat a demokratikus jogállam választását jelentette. Ebben különbözött az SZDSZ a legkevésbé a többi magyarországi párttól, ha úgy tetszik, a liberális demokrácia volt az a konszenzusos keret, amire az 1990-2010 közötti rendszer épült, és amely aztán a Fidesz 2010-es hatalomra kerülésével a múlttá vált.

Akadnak olyan, nálam fiatalabb olvasók, akiknek ez a keret már nem lehetett személyes tapasztalatuk, és vannak olyan kortársaim és nálam idősebbek is, akiknek élménye volt ugyan a demokratikus jogállam, de megóvandó értéke kevésbé. Magyarország történelme során először tapasztalta meg, milyen a liberális demokrácia intézményei között élni, ezt a tapasztalatot pedig az elmúlt tíz év kontextusában tanulhattuk meg igazán értékelni.

A parlamentnek felelős kormány, az alkotmányos megkötések által korlátozott mindenkori többség, a hatalmi ágak elválasztása, a valódi jogkörökkel rendelkező alkotmánybíróság mind-mind olyan értékek, amelyek jelentőségére hiányuk világít rá a legpontosabban.

Míg a valaha volt SZDSZ-ben rendre előforduló vélemény volt, hogy a jogállami kérdéseket absztrakt voltuk miatt a választók nem tekintik fontos ügyeknek, ma a napnál világosabb az összefüggés egy keresztülnyomott alkotmánymódosítás és a hajléktalan emberek ezt követő kriminalizálása között. Ahogyan jól látható volt az is a Sargentini-jelentés körül kialakult polémiában, hogy a jogállam lebontása az, ami Magyarország európai integrációjának történelmi sikerét visszafordítva, a leglátványosabban szigetel el minket az Unió közösségén belül.

Az Orbán-kormány frontális támadása a jogállam ellen ugyanakkor nem lehetett volna sikeres a választók kiábrándulása nélkül. A demokratikus jogállam intézményrendszere mögül a kétezres években elpárolgó választói bizalom súlyos aggodalommal kellett volna, hogy eltöltse a liberális demokrácia talaján álló pártokat. Bár félszívű kísérletek történtek a bizalom helyreállítására, a közélet megtisztítására, az összeférhetetlenségi szabályok megerősítésére, a pártfinanszírozás reformjára, a törekvések még a legjobb indulatú olvasatok szerint is hol megkésettek, hol őszintétlenek voltak.

A rendszerváltást követő balliberális kormányoknak van elszámolni valójuk ezen a téren: ide tartozik az önkormányzati választási törvény egyoldalú módosítása 1994-ben ellenzéki támogatás nélkül, ahogyan az is, hogy a Horn-Kuncze kormány nem tudott végleges alkotmányt adni az országnak. A kétezres évek balliberális kormányai pedig vétkeztek tettel, szóval és mulasztással is: maguk is gyakran sértettek meg alkotmányos normákat, előremutató lépéseket ugyanakkor nem tettek a jogállam megszilárdítása érdekében, ahogyan képtelenek voltak érdemben tenni a közélet tisztaságának helyreállításáért.

Így váltak a mérsékelt pártok kudarcai a populista politika építőköveivé, így lett normává a normaszegés.

Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy a demokratikus jogállam politikai programja aktuálisabb, mint valaha.

Kapitalizmus nélküli kapitalisták?

A világkép második pillére a kapitalizmus választását jelentette. Közismert történet, hogy míg a ’87-es Társadalmi Szerződés kevésbé konzekvensen, úgy az úgynevezett Kék Könyv, vagyis az SZDSZ által összeállított Rendszerváltás Programja már határozottan foglalt állást a kialakítandó gazdasági berendezkedés, a kapitalizmus mellett, nem kis részben a párt megszületésében aktív részt vállaló reformközgazdászok szellemi hatására.

A realitásokat hangsúlyozó olvasat szerint a kapitalizmus egyértelmű választása abból a meggyőződésből táplálkozott, hogy a rendszerváltás konkrét geopolitikai helyzetében ez a döntés fejezte ki a nyugati világrendhez való csatlakozás szándékát. Az SZDSZ részéről azonban ennél többről volt szó: nem csak kényszerű, hanem helyes döntésnek is tartotta a szabad piacgazdaság választását. Ehhez a ponthoz kapcsolódnak az SZDSZ-t körülvevő legtipikusabb legendák és legjellegzetesebb konfliktusok is, amelyek közül a teljesség igénye nélkül érdemes néhányat kiemelni.

Először is, a 20. század végén a kapitalizmus választása liberális részről nem volt egyenlő a laissez-faire kapitalizmus vagy vadkapitalizmus választásával. Bár kétségtelenül léteztek a liberális közösségben magukat gyakran konzervatív vagy jobboldali liberálisként azonosító platformok is, ezek soha nem alkották a magyar rendszerváltás utáni liberalizmus mainstreamjét. Ahogyan a párt szlogenje – szabadság és szolidaritás – plasztikusan kifejezte, a kapitalizmus választása minden esetben az államilag szabályozott piacgazdaság választása volt.

Másodszor, ez a piacgazdaság-pártiság soha nem volt hurráoptimista, soha nem állította a választóknak sem azt, hogy az átmenetnek pusztán nyertesei és eredményei lesznek. A fent már említett Kék Könyv maga is azzal számol, hogy a transzformációs válság súlyos megrázkódtatást fog jelenteni a magyar társadalom számára. Soha nem állította, hogy lesznek olyan trickle-down, a felső rétegekből az alsókba „csorgó” hatások, spontán piaci mechanizmusok, amelyek ezeket a válságjelenségeket önmagukban megoldanák. Mindig azt kereste, mi az állam szerepe ezeknek a válságoknak a mérséklésében, kezelésében – de erről bővebben a harmadik pontnál.

Harmadszor, bár a kapitalizmus választása erőteljesen következik a rendszerváltó liberálisok antiutópisztikus gondolkodásából, azaz abból a szkepszisből, hogy nincs megfogalmazható reális és gyakorlatba ültethető alternatívája a kapitalizmusnak, ez korántsem jelentette azt, hogy indifferensek lettek volna a kapitalizmus minőségének a kérdésében.

Az SZDSZ politikai bűne nem az volt, hogy túlságosan jobboldali gazdaságpolitikát képviselt volna története nagy részében, hanem az, hogy képmutató volt. Megszavazta a 2002-ben felálló Medgyessy-kormány száznapos programját, majd hozzákötötte magát a költségvetésileg nehezen vállalható adócsökkentés kérdéséhez. Ahogyan Bauer Tamás fogalmaz: skandináv típusú költekezési programjához angolszász típusú adócsökkentés párosult.

A koalíciós pártok ezzel a képmutatással hintették el annak a válságnak a magvait, amit a költségvetési számok megkozmetikázása, majd a 2006-os győzelmet követően Gyurcsány hazugságbeszéde, végül az azt követő reformtipródás követett, ahol az elpárolgó bizalom és rossz politikai döntések sorozata végleg romokba döntötte az érintett pártokat és megágyazott Orbán visszatérésének.

A gazdasági világválság globálisan kedvez a populista pártoknak, a magyar helyzetet súlyosbította az, hogy a 2002 utáni belpolitikai folyamatoknak köszönhetően két hatás összeért és erősítette egymást: az emberek nem egyszerűen áldozatnak, de becsapottnak is érezhették magukat.

Tragikusnak tartom, hogy az Orbán-kormánynak ma nincs a kapitalizmus szilárd talaján álló kritikája a nyilvánosságban, amely felszólalna az újraállamosító (valójában persze: fideszesítő), oligarchikus, beavatkozó, önkényes, kalandor gazdaságpolitikával szemben. A Jobbik a gazdaságban a jóléti sovinizmus, az LMP és a belőle kivált PM az antiglobalizmus pártjai. Az MSZP a gazdasági demagógia olyan lépéseit, mint a rezsicsökkentés, könnyű szívvel tudta támogatni, ezekre a DK elnöke saját gazdasági populista javaslatával licitált rá.

Összefér-e szabadság és szolidaritás?

Ami a harmadik pontot, azaz az elesettekkel való szolidaritást illeti: a magyar közgondolkodás általános kapitalizmusellenessége – és SZDSZ-szel szembeni indulatai – mélyén gyakran az a vélekedés áll, hogy a piacgazdaságot széleskörűen azonosítják a megszólalók a vesztesek magára hagyásával.

Ahogyan fentebb írtam, a transzformációs válság jelenségei, a valóban elszabaduló egyenlőtlenségek, a leszakadó régiók és rétegek megjelenése nem lepték meg a liberálisokat. És nem igaz az, hogy érzéketlenek lettek volna e problémák iránt. Éppen ellenkezőleg. Állításuk, miszerint a szabadság és szolidaritás nincsenek antagonisztikus ellentétben, illetve, hogy a szociális biztonság széleskörű intézményei kiépíthetők a kapitalizmus keretei között, ezeknek a leszakadó rétegeknek a védelméről szóltak.

link