1918. október 31-én egy gépkocsin katonák érkeztek Tisza István, akkor már csupán volt miniszterelnök Hermina úti villájához. A grófra vigyázó őröket elküldték – a forradalmi felfordulásban azt hihették, váltás jött helyettük – majd lelőtték a politikust.
Máig nem tudni, ki adta a parancsot, hogy egyáltalán volt-e parancs, hogy vajon elégtételt akartak-e szolgáltatni a három nappal azelőtti lánchídi csata áldozatainak, vagy a hosszú háborús évek, a beígért diadal és jólét helyetti vereség és nélkülözés, a mindezekért felelős régi elit elleni gyűlölet és bosszú hajtotta-e a katonákat.
Akármi volt is az ok, a cselekedetnek mindenképp szimbolikus jellege volt: a nép vérén és verejtékén hízó és pöffeszkedő, alattvalóit saját önző érdekei miatt a nagy háború vágóhídjára küldő régi rendet gyilkolták le azok a katonák 1918 októberének utolsó napján.
Ugyanazon a napon, ugyanabban a városban Károlyi Mihály kormányt alakított. A széthulló Osztrák-Magyar Monarchia egyik felének a romjain, a hatalmát vesztett, de annak maradványaiba még görcsösen kapaszkodó – és korábban hozzá hasonló politikus kinevezésére egész biztosan rávehetetlen – császár és király felkérését elutasítva, az illegitim uralkodó helyett a nép akaratából.
Tisza halálával és Károlyi kormányalakításával szimbolikusan is megszűnt a régi rend és annak hatalma, nem volt többé császár és király, a nép volt, és a nép olyan kormányra szomjazott amelyik nem a hatalmasok érdekét érvényesíti az övékkel szemben, fogaskerekek, termőföld és puskagolyók helyett embereknek tekinti őket, jogokat ad nekik és azon munkálkodik hogy végre az ő életük is jobbá váljon.
A népnek elege volt a háborús uszításból, a nemzeti zászlókba csavart tömeggyilkosságból és hogy mindig csak több lett a verejték, hogy vérrel dagasztottak sarat a papundekli-bakancsok miközben a vekni egyre kisebb lett az asztalon, már ha volt még asztal mert egyelőre nem vitték el géppuskaállványnak és eltüzelni se kellett.
Károlyi, a gróf és kormánya volt a reménysugár ennek a népnek, az ígéret hogy végre olyan kormányuk lehet amilyet ők akarnak, egy olyan kormány amit a háborúban pacifistává vált és egyre balra tolódó arisztokrata vezet, az ellenforradalmisták által vörös grófnak és árulónak nevezett politikus, akit a reakciós utókor történetírása gyenge kezű hibbantnak fest le, és amely történetírás ezáltal idiótának tartja a magyar népet is, akik körében a legnépszerűbb politikus egy idióta volt ezek szerint.
De akkor nem volt még ellenforradalom, forradalom volt, az őszirózsás, mert a népnek elege volt már kizsákmányolóikból, a levitézlett urakból és a katonák nem tudták már a régi rend jelvényeit viselni, őszirózsát tűztek helyükre és nem engedelmeskedtek többé parancsolóiknak, csak azt akarták hogy vége legyen a vérengzésnek és hazajussanak.
És a kormány megalakulásának másnapján, november elsején Linder Béla ki is mondta hogy nem akar több katonát látni, nem azért mert ez a kormány nem akarta megvédeni a hazát, hanem mert már nem is katonák voltak akkor, hanem egyszerű emberek akiknek elegük volt az egész wirtschaftból amin végigrángatták őket.
Az őszirózsás forradalomból kinövő Magyar Népköztársaság és a rákövetkező Tanácsköztársaság nem voltak tökéletes rendszerek és a külső ellenségekkel valamint a belső problémákkal folytatott harcban végül elbuktak, de míg fennálltak, az ország népe szabadabb volt mint addig valaha, és a rendszer minden hibájával együtt igazságosabb volt mint korábban bármikor ebben az országban. És bár egy év múlva már fehér-terroristák garázdálkodtak szabadon, és győzött az országot később romba döntő ellenforradalom,
száz évvel ezelőtt ezen a napon ez az ország egy kis időre jobb hellyé vált.
