„Valahogy sokkal kevésbé érdekelnek Einstein agyának tekervényei, mint az a tény, hogy számtalan egyenlően tehetséges ember gyapotültetvényeken és munkásnyúzó üzemekben élt és halt meg.”
Steven Jay Gould
Az elmúlt hetekben a „Corvinus-modell” körüli viták és találgatások uralták a közbeszédet, miután Palkovics miniszter úr kijelentette, hogy ezt kiterjesztenék a teljes magyar felsőoktatásra. Egyelőre az tény, hogy az államhatalom részéről a felsőoktatás átalakítására mutatkoznak határozott törekvések, azonban azt még nem tudni, hogy ez pontosan hogyan fog kinézni a közeli jövőben.
Ami viszont egyelőre biztosnak látszik, hogy ezek a törekvések arra irányulnak, hogy az állami finanszírozás felől a piaci vagy magánfinanszírozás irányába tereljék az oktatást állami alapítványokon keresztül.
Ezzel a lépéssel Magyarország kormánya számos ugrással kerül távolabb az oktatás szocialista felfogásától, ami szerint az igazságosság és méltányosság jegyében ez alapvető emberi jog, és közelebb kerül a neoliberalizmus felsőoktatási koncepciójához, ami az oktatás korporációs modelljéhez és szolgáltatásjellegéhez közelít.
Ahhoz, hogy megértsük a NER törekvéseit, közelebbről kell megvizsgálnunk, hogy pontosan hogyan működik a felsőoktatás egy neoliberális társadalomban.
Az 1970-es évek óta a neoliberalizmus vagy más néven a szabadpiaci fundamentalizmus nem csupán egy felmagasztalt amerikai ideológia, hanem egy ragadozó természetű globális fenomén, ami a mindennapi élet összes területét leuralja. A neoliberalizmus a gazdasági darwinizmus egyik formájaként megpróbálja aláásni a szolidaritás valamennyi formáját, amely képes kihívás elé állítani a piacközpontú értékeket és társadalmi viszonyokat, valamint a féktelen individualizmus dogmáját hirdeti. Az ilyen gazdasági darwinista ideológia további fontos jellemzője, hogy egyfajta társadalmi amnéziából táplálkozik, ami eltörli a kritikai gondolkodást, a történelmi analízist, valamint a szélesebb körű rendszerszintű összefüggések megértésének lehetőségét. Tehát a kritikai emlékezet működésének tökéletes ellentétje, hiszen eltörli azokat a civil szférákat, ahol az emberek megtanulhatják a személyes gondjaikat strukturális társadalmi problémaként értelmezni.
Amit tehát a neoliberalizmus a gyakorlati működése során végrehajt, az egy olyan gondolkodási mód felszabadítása, amiben a társadalmi problémákat egyéni jellemhibaként interpretálja, tehát a politikai megfontolások csupán egy kártékony diskurzusba torkollanak a jellemről. Ez annyit jelent, hogy a gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségekből fakadó jelenségeket egyéni kudarcként állítja be, ezzel pedig a közösségi szolidaritás ellen dolgozik. A nagy hatalommal bíró politikai vagy gazdasági elit tehát a hipokrízia csúcsaként azt prédikálja, hogy ha az utcán élsz, vagy munkanélküli vagy, az csakis a te hibád, így megérdemled egyfajta büntetésként a sorsodat, és itt mutatkozik meg a rendszer könyörtelen darwinista jellege.
A neoliberalizmus közösségellenes filozófiája a demokratikus értékek paródiája azáltal, hogy a szabadságot akként definiálja, hogy bárki szabadon cselekedhet a saját érdekei szerint anélkül, hogy a közösségi érdekeket szem előtt tartaná, tehát társadalmi felelősségvállalás nélkül. Ebből fakad, hogy a neoliberalizmusban már nem csak a termelés materiális viszonyai szükségesek, hanem az oktatás és a kultúra is elengedhetetlen a már létező piacközpontú kapitalista társadalmak reprodukálásához. Az uralkodó osztály nem csak elképzelhetetlen mértékű materiális javakat halmoz fel, hanem az oktatási és egyéb kulturális berendezkedések eszközeit is irányítja.
Az oktatási rendszerekben például azáltal, hogy olyan reformokat vezetnek be, amelyek növelik a fogalmi és kulturális analfabetizmust. A kritikai tanulás helyét átvették az irányított tesztek, az információk gépies magolása, valamint az a módszer, hogy a tanulók soha ne kérdőjelezzék meg a tudást és az autoritást. A pénz tehát már nem csak politikai választásokat befolyásol, hanem azokat a reformokat is irányítja, amik a közoktatást formálják, mint ahogyan az összes többi társadalmi, kulturális és gazdasági intézményt is. Az ilyen jellegű korrupció egyik ékes példája, hogy számos amerikai és brit egyetem testületében ülnek azok a konzervatív nagytőkések, akik mindent megtesznek azért, hogy eltöröljék a közösségi finanszírozású oktatást, és megbüntessék vagy megakadályozzák a tanári szakszervezetek kialakulását.
A neoliberális társadalmakban az iskolák és egyetemek tehát átveszik a korporációs berendezkedés formáját és logikáját, ahol a diákokat fogyasztókká züllesztik, a pedagógusokat pedig alulfizetett munkaerővé. A felsőoktatás tehát egyfajta szolgáltatóiparrá aljasul, amiben bizonyos befektetett tőkemennyiség ellenében az ember diplomát kap, amit a munkaerőpiacon „beválthat”, így aztán az oktatási intézmények mozgatórugói is, hogy miféle konkrétan értékesíthető versenyképes tudást adhatnak. Az amerikai egyetemek mintájára, tehát minél nagyobb összeget fektetünk be, annál magasabb színvonalú szolgáltatást kaphatunk.
Ebből is fakad, hogy a brit vagy az amerikai elitegyetemek felvették a szigorú osztályhierarchia kapuőri funkcióját.
Isten hozott a neoliberális disztópiában, amelyben egy elkötelezett, kritikusan gondolkodó polgár fenyegetés, és amiben a küldetésük az, hogy kitermeljenek robotokat, technokratákat és képzett munkavállalókat!
Ez a modell nem csak infantilizálja a társadalmat, hanem depolitizálja is. Az egyes ember értékét pedig az alapján határozza meg, hogy a tanulmányaik elvégzése után miként és mennyiben képes profitot termelni.
Azt látjuk Magyarországon, az USA-ban és világszerte is, hogy a jobboldal már-már háborút vív a kritikus írástudás, a felsőoktatás és a tudomány intézményeivel szemben, ugyanis ezeket olyan demokratikus terekként értelmezik, ahol a gondolkodók és értelmiségiek kifejezhetik a kiállásukat, leleplezhetik a rendszer igazságtalan természetét.
Terry Eagleton például amellett érvel, hogy a bölcsészettudomány sokkal többet jelent, mint egyfajta akadémiai enklávét a diákok számára, ahol történelmet, művészetet, irodalmat vagy filozófiát tanulhatnak. Ennél ugyanis sokkal többet jelent, mivel biztosítja azt a tudást, társadalmi összefüggéseket és pedagógiai módszereket, amin keresztül megtanulhatjuk a demokratizálódás történelmi tanulságait, tágíthatjuk a képzelőerőnket és elsajátíthatjuk a társadalmi felelősségtudatot. A magyar közgondolkodásban ezeket a diszciplínákat folyamatosan úgy tematizálják, hogy „büfészakok”, és hogy semmiféle materiális értelemben mérhető értéket nem produkálnak. Miközben ezek a tudományágak és a hozzájuk kapcsolódó intézményrendszerek, egyetemek a demokratikus berendezkedésünk alapjai, ennélfogva az ellenállás potenciális helyei. A kritikai gondolkodás és egy írástudó társadalom pedig veszélyt jelent a fennálló világrendre, tehát mindazok számára, akik az ortodoxiát ünneplik a párbeszéddel szemben, az érzelmeket az értelemmel szemben, és ideológiai meggyőződéseket a szabad gondolkodással szemben.
A neoliberalizmusban egy olyan oktatási perspektívával találkozunk, ami szűk korlátok közé szorítja a szabad gondolkodást és a kreativitást, sőt ünnepli a polgári írástudatlanság felvázolt formáit. Hannah Arendt filozófus figyelmeztetett minket arra, hogy nem a tényleges tudatlanság, hanem egy sajátos gondolkodni nem-akarás áll az autoriter rendszerek középpontjában. Éppen ezért a neoliberális berendezkedésben nem csak a közlekedési vagy egészségügyi infrastruktúrától vonják meg egyre inkább az állami támogatásokat, hanem az oktatás és kultúra intézményeitől is, amivel a puszta működésük is veszélybe kerül, vagy teljesen ellehetetlenedik.
A neoliberális paradigmában tehát a közoktatás és a felsőoktatás egyfajta mérgező civil szféraként értelmeződik, ami fenyegetést jelent a hatalomra, a vállalati értékekre és ideológiára. A hidegháború ideje alatt az amerikaiak nem hagytak minket megfeledkezni arról, hogy az autoriter hatalmak börtönbe zárták az értelmiséget. Annak ellenére, hogy efféle módszerek sosem működtek az USA-ban vagy egyéb nyugati kapitalista országokban, de napjaink kritikus értelmiségének sorsa sem sokkal könnyebb. Napjainkban ugyanis, ha egy tudós, kutató vagy oktató túlságosan kritikus a fennálló hatalmakkal vagy rendszerekkel szemben, akkor sok esetben elveszítheti az állását, a személye folyamatos támadásoknak van kitéve a reakciós média felől, vagy egyszerűen csak szegénységi bérekbe kényszerülnek. Gondoljunk csak a Magyar Tudományos Akadémia fiatal kutatóinak és oktatóinak helyzetére.
Ami tehát a neoliberális felsőoktatásból teljesen hiányzik az az, amit Noam Chomsky így fogalmaz meg: „hozzunk létre kreatív és független gondolkodást és vizsgálódást, tegyünk próbára általános hiedelmeket, fedezzünk fel új horizontokat elfelejtve a külső kényszereket.” Ennek a rendszernek az a sajátossága, hogy a felsőoktatást lezülleszti „vállalati benzinkúttá”, amiben minden elme eladó. A felsőoktatásnak pedig egy ideális társadalomban nem az a feladata, hogy szűklátókörű, szubmisszív munkaerőt képezzen a nagyvállalatok számára, hanem hogy megtanítson minden embert azokra a képességekre – íráskészség, kritikai gondolkodás, kreativitás –, amivel megkérdőjelezhetik az autoritást, és elszámoltathatják az államhatalmat, hogy függetlenül gondolkodó és cselekvő politikai lényekké váljanak. A tudományos szabadság és az oktatáshoz való általános hozzáférés nélkül a demokrácia kerül veszélybe. A tényleges társadalmi változás feltételei és eszközei is egyben a különféle diskurzusok, viták, párbeszédek, eszmék, amelyek a tudományos és felsőoktatási intézményekben zajlanak, ezért is veszélyesek. Az a bátorság, hogy megfogalmazzuk az igazságot, ami igazán zavaró ebben a paradigmában.
Végül pedig a baloldal egyik legfontosabb kritikája a neoliberális oktatási modellel és a jobboldal leépítő munkájával szemben, a társadalmi mobilitás kérdése. Ha valami, akkor a történelem igazolta, hogy a boldogulás alapfeltétele a merev társadalmi és gazdasági hierarchiák fellazulása, ugyanis azok a civilizációk, ahol ezek semmilyen szinten nem valósultak meg, többé-kevésbé elbuktak. A 21. században az osztályhatárok aggasztó mértékben elkezdtek újjáépülni, sikerült konzerválni a status quo-t, a vagyoni egyenlőtlenségek mellett pedig felbukkantak más tényezők is, például az oktatáshoz és a kultúrához való hozzáférés problémája is. Napjainkban tehát egyre inkább azt látjuk, hogy az elit örökösei teljesítmény nélkül jutnak státuszhoz és vagyonhoz, ami egyrészt demoralizálja, másrészt demotiválja is a társadalmat, hiszen az uralkodó osztály azt üzeni számunkra, hogy mindegy mennyire dolgozunk keményen, sosem fogjuk elérni a vágyott sikert.
Orbán Viktor rendszere pedig pontosan erre épül, hiszen a teljesítmény nélküli sógorok és haverok országát építik, aminek az egyetlen morálja a hatalomhoz való feltétlen és kritikátlan hűség.
A magyar elitbe már nem verseny, hanem legfeljebb házasság útján lehet belépni, ez is alátámasztja Orbán rendszerének regresszív, 19. századba mutató természetét. A felsőoktatás jelenlegi átformálásának szándéka pedig egy újabb halálos ítélet a társadalmi mobilitás számára, tehát éppen a szemünk előtt zajlik a jobbágyság 1514-es örökös szolgaság alá helyezése.
Kiemelt kép: Lehet Más a Jövő Facebook-oldal
