Hetedikes vagy nyolcadikos lehettem, mikor az iskolánk feladatba kapta: jelmondat leszünk.

Jelmondatnak lenni kétségkívül komoly dolog. Zászlóba szövetnek lenni, fennen lobogni, ilyesmi.

Május elsejére készülődött az ország, virsliket csomagoltak, söröket rekeszeltek, az óvodások színezték az obligát (vörös és piros-fehér-zöld) papírzászlócskákat, a tűzszerészek még egyszer átvizsgálták a dísztribünt a Felvonulási téren. Mi pedig gyakoroltunk. Igen frappáns május elsejei jelmondatnak kellett lennünk, miszerint "Éljen május elseje!", nem kell az ilyesmit túlcifrázni, cipőt a cipőboltból, ideológiát a gyorstalpalóból, a jelmondatok tükrözzék dolgozó népünk valóságát, elvtársak.

Valami focipályán gyakoroltunk, fehér papírlapokat kellett sípszóra felemelni, sípszóra leereszteni. Nem egy bonyolult feladat. Ennyit igazán megtehettünk a Hazáért.

Baromi meleg volt akkor is, április végi koranyár. A tanárok, és a párttól, vagy a KISZ-től, vagy a Hazafias Népfronttól, vagy a franc tudja, honnan érkezett megfigyelő elvtársak izzadt, vörös fejjel rohangáltak, a tornatanár hörögve sípolt, mi meg verítékezve emeltünk-engedtünk, emeltünk-engedtünk vég nélkül. Unalmas volt. Idétlen.

Lehet, hogy messziről szép, érdemes dolog egy rakás gyerek, akik hirtelen, mintegy varázsütésre jelmondattá jelentésednek, de belülről nézve kínos marhaság. A franc akar egy bit lenni egy kétbites üzenetben.

A felkiáltójelben voltam a pont része. Illetve, lettem volna. Mikor eljött a nagy nap, inkább a Százlépcsőre mentem bóklászni (a Százlépcső a kőbányai sörgyár alatti bozótos, rekettyés terület, gyerekkorom egyik fontos színtere volt, a mi Grundunk, jóval nagyobb, mint az a híres Grund). Foghíjas lett a felkiáltójel.

No, nem hiszem, hogy ebbe rokkant bele az addigra már eléggé gyengélkedő nemlétező szocializmus, de valahol mégis. Nem az én hiányzásomba, persze (senki sem vont felelősségre; valahogy összébb zártak a többiek, vagy beállt egy tartalék, nem tudom, meg amúgy is - valójában a kutyát nem érdekelték ezek a feliratok, sem a tribünön szenilisedő-integető elvtársakat, sem a tribün előtt a sörsátrak felé masírozó, spontánul kirendelt szélesebb néptömegeket).

A rendszer a teljes érdektelenségbe fulladt bele. A jelentésnélküliségbe.

Abba, hogy egyre többen mondták ki a varázsszót: "leszarom ezeket". Előbb csak összezsugorodik a pont a felkiáltójel alatt. Aztán eltűnik egészen, majd vele tűnik a felkiáltójel is. Nélküle a dacos jelmondat tétova kijelentéssé kopik, enyhe kérdő felhanggal. Aztán a szavak is kifakulnak, és végül, mint Alice cheshire-i macskájánál (Kosztolányi fordításában: Fakutya), csak egy vigyor marad, vagy egy vicsor, de már fogatlan, lóg a levegőben.

Nem megyek - ez a legfontosabb döntés. Nem veszek részt a játékaikban. Nem küldöm vissza az íveiket. Nem legitimálom a választási színjátékaikat, népszavazásaikat. A nertársak beszéljenek üres előadótermekben arról, hogy "mit tehetünk a Hazáért". A nertársak tehetnek egy szívességet.

Nyilván nem elég a passzivitás, sőt. Aktívan kell passzívnak lenni. Semmiféle párbeszédet sem folytatni a hatalommal (számukra amúgy is monológ a párbeszéd, kérdéseik kijelentések). Ellenállni, leleplezni, széttrollkodni, nevetségessé tenni, felháborodni, gátolni. Szervezkedni, beszélni, vitatkozni, a magunk ügyéért magunknak együtt kiállni. 

De nem az ő szabályaik szerint játszani, nem lenni pontnak a felkiáltójeleikben. Legyünk hiány, legyünk lyuk a zászlón, mint 1956-ban. Mert a lyuk nem hiány, hanem többlet. Több lett az a zászló egy pillanatra, mert a lyuk volt az igazán fontos, nem a nemzetiszín szövet. 

Nélkülünk ezek semmik. Mi vagyunk a szájukban a szavak.

Némítsuk el őket.