Ehhez képest rondán bánnak állami vezetők azokkal a dolgozókkal, akik eltartják őket, nem is kicsit, nagyon!

Hogyan lehet a tudást felértékelni úgy, hogy szeretett vezérünk magán állama az embert leértékeli, el is pusztíthatja?

Szerkesztett kivonat Lakatos Gyula „Az emberi tőke” c. könyvéből. Budapest, Balassi Kiadó 2005

A munkaerő, az emberi tőke a maga "kész formájában", azaz tudásával, "keze, agya és teste" célszerű működtetésének lehetőségével lép a gazdasági folyamatba. A gazdasági folyamat bármelyik tárgyi elemét a vállalat a maga egészében veszi meg; pl. a számítógépet készen állítják működésbe (csak a számítógép-szerelők vásárolják az alkatrészeket); a tehergépkocsit nem alkatrészenként veszik meg. A munkaerőt is munkavégzésre "készen " fogadják fel.

A folyamat így önmagában nem is okoz gondot; a számítógépet kifizetik és abban még a csipgyártó automaták és program "égető" eszközök amortizációja is benne van. Hasonló a helyzet a tehergépkocsiknál is, a részegységek szállításától kezdve a futószalag javításáig és amortizációjáig, árai mindent magukban foglalnak, pedig azok nagy részét jóval a gépkocsi gyártása előtt már befektették.

Vajon így van ez az emberi tőke esetében?

Koránt sem. A mai humántőke befektetési és felhasználási gyakorlat a tőkés társadalom hajnalán alakult ki, és így is maradt napjainkig: a munkaerő "előállítási" költsége a kultúra, a tudás fejlődésével mindinkább társadalmi lett, viszont a felhasználása a magánszférába került. Ezt a felfogást és gyakorlatot az állami tulajdonon alapuló gazdaság is elfogadhatóvá tette. A kutatás-fejlesztés költségeinek jelentős hányadát az árutermelő piacgazdaság mai viszonyai között is, a humántőke beruházási költségein túl, az állam magára vállalja.

Keynes a hatalmas közösségi humántőke befektetéseket tekinti a piacgazdaság számára, úgymond „adottnak”. . J.M. Keynes, „A foglalkoztatás, a kamat és a pénz” c. alapművében, "A foglalkoztatottság általános elméletének újrafogalmazása" c. fejezetben kifejti, hogy előre tisztáznunk kell, gazdasági rendszerünk mely elemeit vesszük, „adottaknak”.

"Adottnak vesszük a foglalkoztatható munkaerő meglévő tanultsági fokát és mennyiségét, a felhasználható felszerelés meglévő minőségét és mennyiségét, a meglévő technikát, azt hogy milyen fokú a verseny, továbbá a fogyasztók ízlését és szokásait, a különböző intenzitással végzett munkával, illetve a felügyeleti és szervező tevékenységgel járó áldozatokat, csakúgy, mint a társadalmi struktúrák, ideszámítva a korábban felsorolt változóinak kivételével azokat az erőket, amelyek meghatározzák a nemzeti jövedelem elosztását.

Független változóinak a fogyasztási hajlandóság, a tőke határhatékonyságának a függvénygörbéje és a kamatláb...függő változóinak a foglalkoztatás volumene és a nemzeti jövedelem béregységekben mérve." [1]

Az elmúlt húsz év, különösen a huszonegyedik század gazdasági, társadalmi, gazdasági változásai túlhaladták Keynesnek ezeket a gazdaságfilozófiai téziseit: a vállalati gazdálkodás számára a humántőke a szakképzett munkaerő, a tudástőke már nem tekinthető adottságnak, mint a tavaszi napsütés vagy a májusi eső. Ennek nagy társadalmi költségei vannak. Bár az is érthető, hogy a társadalmi ráfordításokkal előállított emberi tőke a vállalatok számára „adott”, miután ennek költségeivel, mint tőkeköltségekkel nem kell számolniuk.

Ezek az emberi tőkebefektetések bizonyos mértékben avulnak, nagyobb problémát jelent viszont egy legalább ilyen mértékű humántőke befektetés költségeinek és intézményi kereteinek, minőségének megteremtése, hogy a következő 30-50 évre biztosítani lehessen a magyar gazdaság versenyképességét.

Magyarország európai uniós tagságával még a korábbinál is kedvezőbb feltételeket teremt a kiképzett munkaerő, a nagy költséggel léthozott humántőke „exportjára”, ami nemzetgazdasági és társadalmi értelemben hatalmas tőkevesztést fog eredményezni. Ez a folyamat eddig is megfigyelhető volt, amit próbáltunk úgy értelmezni, mint a társadalom büszkeségét, oktatási nevelési rendszerünk dicséretét. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a tudás gazdasági súlyának felértékelődésével a humántőke hasznosításának feltételeit hazai gazdasági érdekeknek megfelelően kell (vagy kellene) alakítani. Hosszabb távon ez nem kevésbé fontos gazdaságpolitikai prioritás kell, hogy legyen, mint az autópálya építés vagy az egészségügyi hálózat korszerűsítése vagy az információs társadalom feltételeinek kialakítása.

Az árutermelő piacgazdaság szükségletei igénylik, a gazdasági növekedés, a fejlesztések érdekében a humántőke befektetések mennyiségének és minőségének növelését, az államra áthárítható költségfinanszírozással, a tudásalapú gazdaság doktrínája alapján. A piacgazdasági törvényszerűségei oda vezetnek, hogy minél inkább szükséges lesz az áthárítható költséggel felhasználható tudástőke a növekedés, versenyképesség stb. érdekében, ez a növekedés annál nagyobb állami, társadalmi forrásigényt (áthárított költségeket) kíván meg.Ezek a befektetések a humántőkébe, hagyományosan áthárított és növekvő költségek. Ezeket a forrásokat az állam egyre kevésbé tudja a gazdasági, társadalmi stabilitás zavarai nélkül biztosítani, a költségvetési prioritások között ésszerűen egyensúlyozni. Sőt, ezeknek a költségeknek a továbbhárítása közvetlenül a társadalomra, növekvő társadalmi feszültségekhez vezet. (Egyik látványos bizonyítéka a 2004. év elején bekövetkezett brit kormányválság és a magyar közoktatás finanszírozási válsága, ami egyidejűleg strukturális válságjegyeket is hordoz).

Ellentétbe került az állam gazdaságfejlesztésre irányuló politikája, a nemzetgazdaság jövedelemtermelő képességének javításához (költségeihez) történő növekvő hozzájárulása, az állam szociális funkcióival.

Sem az emberi tőkébe történő beruházásokra fordítható társadalmi, sem az állami költségvetési források (áthárított költségek) nem növekednek olyan mértékben, amilyen mértékben az irántuk tanúsított gazdasági, termelési kereslet növekszik (főként úgy nem, ahogyan egy tudásalapú gazdasági növekedés esetében szükséges lenne). Ezt támasztja alá a hazai, 2004. évi állami költségvetés tervezetének bevételi oldala.