Nyomtatás

Mielőtt eldöntenénk, minek kellene történnie Magyarországon az Orbán-rezsim bukását követően, talán nem árt előbb közös nevezőre jutni abban, hogy mi is történt április 12-én, illetve az azóta eltelt hónapokban. Kormányváltás? Rendszerváltás? Forradalom? Abban, hogy minek nevezzük a magyar történelem eme meglehetősen egyedi cezúráját, benne van az is, hogy mit várunk tőle és mi az, ami netán csalódást okozhat.

sorozat eddigi cikkeiben, de jó néhány más elemzésben is előkerült a „forradalom” szó, de legalábbis a „forradalmi” jelző. Hol tudatosan, hol csak úgy odavetve, ahogy egy nagy pillanatról beszélni szokás. Ezek olvastán e sorok szerzőjében egyből felvillant egy huszonhat éve írt egyetemi dolgozat emléke és analitikus eszköztára, amelyben annak idején londoni tanulmányai során próbálta meg ugyanezt eldönteni az 1989-es közép-európai fordulatokról: kiérdemelték-e a „forradalmi” besorolást?

A forradalomnak két élete van. Az egyikben érzelmi felkiáltójel, amely mindent jelent és ezért semmit, jelenthet közfelháborodást, tömeget a téren, egy különösen jól sikerült választási estét. A másikban szakkifejezés, amelyhez pontosan megszabott feltételek tartoznak, a feltételeket pedig teljesíteni kell. Az elsőt meg lehet tapsolni. A másodikat számon lehet kérni. Ez az írás természetesen a másodikkal foglalkozik.

Hogy ez mennyire nem csupán akadémiai passzió, azt talán az az Antall Józsefnek tulajdonított szállóige írja le a legjobban, amelyre cikkünk címe is utal. Az 1989/90-es rendszerváltás (vagy rendszerváltozás, idősebbek még emlékezhetnek rá, hogy ez a jottányi különbség is mekkora szkizmához vezetett a későbbiekben) első miniszterelnöke állítólag saját pártja radikálisait szerelte le ezekkel a szavakkal, amikor azok mélyebb átalakítást és elszámoltatást kértek számon rajta: „tetszettek volna forradalmat csinálni”.

Amihez 1990-ben Antallnak nem volt felhatalmazása, ahhoz Magyar Péternek van. Sőt, a mostani kormánypárt olyan mozgástérrel rendelkezik, amilyennel az MDF soha: nincsenek koalíciós partnerek, nincs kerekasztalalku, amelyet tiszteletben kellene tartani, nincs a társadalom szemében még mindig legitim régi elit, és nincs megszálló hadsereg az ország területén. Ellenben van kétharmad, amelyet kifejezetten rendszerváltásra kértek és kaptak.

Ha valaha volt Magyarországon esély igazi forradalomra, akkor az most van – mindenképp nagyobb, mint 1990-ben volt.

Csou En-laj legendás mondása szerint a francia forradalom történelmi megítélése kétszáz év távlatából is elhamarkodott lenne (bár abban feltehetőleg egy félrefordítás miatt egy ennél sokkal prózaibb négyéves távlatról volt csak szó). Ha ennyire nem is akarunk türelmesek lenni, annyi bizonyos, hogy négy hónap után nem fogunk tudni végleges ítéletet hozni 2026 áprilisáról. Megvonhatjuk azonban a részleges mérleget ott, ahol már van mit a mérlegre tenni, és megnevezhetjük a feltételeket ott, ahol még nincs.

A forradalomkutatás fogalmi eszköztárából kiindulva négy kérdést érdemes feltenni, amelyek közül április tizenkettedike az első hármat – forradalmi helyzet, forradalmi tartalom és forradalmi jelleg – már igazoltan teljesíti vagy megalapozott várakozásaink szerint teljesíteni tudja: az államgépezet felmondta a szolgálatot, megroppant az elit összetartása és megszűnt a hatalom legitimitása. Az uralkodó elit messzemenően le fog cserélődni, a politikai intézmények át fognak alakulni, és a társadalmi és gazdasági viszonyok sem maradnak érintetlenül (hogy milyen messzemenően, arról persze jogosan vitáznak az Új Egyenlőség sorozatának szerzői). Az események jellege ugyan nem a Bastille vagy a Téli Palota ostromát idézte, ám a meglévő jogi kereteken belül maradó átalakulás jól illeszkedik az elmúlt évtizedek forradalminak nevezhető transzformációinak fősodrához.

A kulcskérdés azonban a visszafordíthatatlanság: ez az, amelyik még eldönthető és indokolja a címben használt felszólító módot.

Az alapítás pillanatában a felhatalmazás ereje és a bukott rezsim élénk emléke még elég lendületet ad az új rendszernek, később viszont sokkal inkább az eredmények fognak számítani. Ez nem pár hónap távlata, az 1989-es Magyar Köztársaságnak két évtized volt megadatva, mielőtt belső ellentmondásai alatt összeroppant. A cikksorozat eddigi szerzői (leginkább Scheiring GáborSzombati Kristóf és Szalai Erzsébet) négy releváns függőségi pályaívet azonosítottak, melyek hosszabb távon visszamenőlegesen is megkérdőjelezhetik az átalakulás legitimációját: a függő fejlesztési modellt megtartó technokrata helyreállításé, a fékek és ellensúlyok nélkül vágtázó egyetlen járműé, a nacionalista keretezést megtartó kulturális félfordulaté és az alkotmányozó többségét hatalma bebetonozására felhasználó új monopóliumé.

Cikkünk fő állítása, hogy mind a négy függőségi pálya egyelőre még elkerülhető, amennyiben az új kormányzat és a társadalom mind a négynél közösen biztosítja néhány egyértelműen meghatározható feltétel teljesülését. Ezek röviden: az aktív fejlesztőállami politika, a hatalmi koncentráció tudatos szétosztása, egy működő közszolgáltatásokra épülő pozitív kulturális narratíva a piros-fehér-zöld hályog helyett, valamint az alkotmányozó többség olyan használata, amely a saját bebetonozódási képességét szereli le.

Igazságot a szavazófülkéknek

Magyarországon egy nagyon könnyen beazonosítható oka van annak, hogy vonakodunk egy választások útján elért forradalmi átalakulást a nevén nevezni: a Fidesz 2010-es választási sikere Orbán Viktor szerint „a szavazófülkékben lezajlott forradalom” volt. Ezzel a keretezéssel ő akkor egy olyan felhatalmazást konstruált utólagosan parlamenti többsége számára, amelyet a szavazás előtt tudatosan nem kért az állampolgároktól. Aki végignézte, hogy tizenhat évig ezt az állítólagos legitimációt az Orbán-rezsim mi mindenre használta fel, érthető módon tartózkodik a fogalom alkalmazásától egy újabb választásokon létrejött kétharmados többségen alapuló átrendeződésre. Egy analitikus terminológia propagandisztikus kisajátítása azonban nem ok arra, hogy a szót tiltólistára tegyük. A gyógymód a használat feltételeinek precíz meghatározása.

Ezen túl általában három tartalmi ellenvetést szokás felhozni a kifejezés alkalmazása ellen. Az első az, hogy nem folyt vér. Ez a legkényelmesebb és a leggyengébb érv. Erica Chenoweth és Maria Stephan kimutatták, hogy a modern rendszerellenes kampányok többsége erőszakmentes, és az ilyenek nagyjából kétszer akkora eséllyel győzedelmeskednek, mint a fegyveres felkelések.

Ha a vérontás fogalmi feltétel volna, az elmúlt száz év forradalmainak zöme kihullana a kategóriából.

Ami analitikusan számít, az az intézmények elleni „erőszak”: a régi jogrend lebontása és egy új létrehozása. Márpedig a Tisza Párt ezen a téren nem keveset ígért választóinak, és a Magyar-kormány felállása után szemmel látható lendülettel vágott bele az ígéretek megvalósításába.

A második ellenvetés, hogy nincs mögötte új eszme. François Furet emlékezetes vádja volt ez az 1989-es közép- és kelet-európai átalakulásokkal szemben. Jürgen Habermas ugyanezt a jelenséget „utólagos forradalomnak” nevezte: van, amikor egy társadalom nem feltalálni akar valamit, hanem utolérni. Ha a forradalmaktól azt várjuk, hogy előbbre vigyék az emberiséget, még akkor sem az a lényeg, hogy a fordulat kitermel-e egy új gondolatrendszert, hanem hogy végre tud-e hajtani olyan rendszerszintű átalakulást, amelynek révén hosszú távon javul a társadalom helyzete. Aki mondjuk skandináv szociális igazgatást, holland részvételi eljárásokat vagy észt digitális kormányzatot importál, nem marad alul a történelem előtt csak azért, mert nem talált fel semmi újat.

A releváns mérce nem az ideológiai hevület hőfoka, hanem az átalakulás kitűzött céljai szempontjából hatékony kormányzás.

A harmadik ellenvetés a legkomolyabb, ez Szalai Erzsébeté: a tulajdonviszonyokhoz nem nyúl senki, tehát legjobb esetben is csak korszakváltásról beszélhetünk, rendszerváltásról aligha, forradalomról meg pláne nem. Ezzel az érvvel – bár Szalai diagnózisával összességében egyetértünk, és a pályafüggőségi kockázatok leírásánál fel is fogjuk használni meglátásait – tisztelettel, de határozottan vitába szállnánk. Az érv olyan forradalomfogalmat feltételez, amelyhez a tulajdonviszonyok átrendezése a belépőjegy. Ennek ugyan van hagyománya, de a szakirodalom fősodra ezt ma már nem használja.

George Lawson meghatározásában a forradalom olyan kollektív mozgósítás, amely a fennálló rezsim megdöntésén keresztül a politikai, a gazdasági és a szimbolikus viszonyok átalakítására törekszik.

A gazdasági viszonyok benne vannak, a kisajátítás nincs. A különbség nem akadémikus: ha a tulajdonviszonyok radikális átalakítása a mérce, akkor 1989-ben sem Prágában, sem Gdańskban nem volt forradalom, csak tulajdonoscsere, és a század legnagyobb közép-európai tömegmozgalmait ki kell húznunk a listáról. Ez elég nagy ár lenne egy szűken rajzolt definícióért.

Három léc: forradalmi helyzet, tartalom és jelleg

Ahhoz, hogy egy rendszer összeomlását megértsük, először érdemes megérteni, mi tartja egyáltalán működésben. Jack Goldstone három mechanizmust emel ki: az állam működőképességét (mindenekelőtt a fizetőképességét), a hatalmi elit összetartását és azt, hogy a lakosság igazoltnak fogadja-e el a hatalmat. Amíg ezek közül kettő stabil, a rendszer kihúzza. Forradalmi helyzet akkor áll elő, amikor mind a három egyszerre mondja fel a szolgálatot – pontosan ez történt 2026 tavaszára Magyarországon.

Ez, vagyis a forradalmi helyzet, lesz az első lécünk. A második a változás forradalmi tartalma, George Lawson meghatározása nyomán: elmozdulnak-e a politikai, a gazdasági és a szimbolikus viszonyok, vagy csak a névtáblákat cserélik le a minisztériumok ajtaján. A harmadik a forradalmi jelleg, ahol Chenoweth és Stephan munkája óta tudjuk, hogy nem a barikád a mérce. Az erőszakmentes kampányok ugyanis nem attól győznek, hogy sokan vannak az utcán, hanem attól, hogy a rezsim tartóoszlopai, a közigazgatás, a gazdasági elit, a média, a végén pedig a fegyveres testületek egyenként felmondják az engedelmességet. Az számít tehát, ki és milyen úton vezényli az átalakulást, és mire irányul az erőszak (ha nem emberekre).

Az első lécnél, vagyis a helyzet forradalmi voltánál, nincs mit vitatni: a felhalmozó modell kifulladt. 2020-hoz képest ötven százalékkal drágultak a fogyasztói árak, a befagyasztott uniós források elvágták a kliensi vérkeringést, a Putyinhoz és Hszi Csin-pinghez dörgölőzés (részben a szankciók miatt) sem tudta a kiesett forrásokat pótolni, a közszolgáltatásokról pedig a rendszer hívei sem állították már, hogy működnek. A tekintély összeomlásának pontos dátuma is van: 2024 februárja, amikor egy gyermekbántalmazási ügy elsimítójának adott kegyelem az általános korrupció elleni ellenszenvet undorrá, politikai robbanószerkezetté változtatta.

Az elit összetartása pedig a kampány zárószakaszában kezdett látványosan repedezni, amit Simon Priebus úgy ír le, hogy megváltozott a patronális piramis ügyfeleinek várakozása. Egy kliensrendszerben az elit összetartása nem meggyőződés kérdése, hanem számításé, ezért is omlik gyorsabban, mint a hagyományos elitkoalíciók: a kliensek nem hitükben csalódnak, hanem átszámolják, mennyit ér még a patrónus (erről az akkori MSZP-sek is ódákat tudnának zengeni, ha 2010 előttre visszatekintenek).

A második lécnél, azaz az átalakulás forradalmi tartalmánál, a kép vegyes, de biztató. Az uralkodó elit cseréje folyamatban, a társadalmi-gazdasági átrendezés pedig a kampány egészének kimondott programja volt, amit az önálló oktatási, egészségügyi, szociális és környezetvédelmi tárcák visszaállítása is jelez az előző kormányzat lecsupaszított szerkezetével szemben. Mindez önmagában világtörténelmi mércével talán nem tűnik különösen forradalminak, azonban a mérce nem egy hegeli abszolút skála, hanem az, ami előtte volt. Márpedig ahhoz képest, hogy egy évtizeden át a Magyar Közlönyből lehetett megtudni, mi lesz a bérekkel és a nyugdíjakkal, már az is paradigmaváltást jelent, ha szakpolitikai kérdésekben érdemi vitát lehet folytatni. Annál is inkább, mert a nyugati világ nagyobbik fele sajnos éppen az ellenkező irányba tart.

A közjogi csúcs cseréje pedig olyan tempóban zajlott, amilyenre 1990 óta nem volt példa. A köztársasági elnök megbízatása alkotmánymódosítással szűnt meg, távozott az Alkotmánybíróság elnöke és több tagja, lemondott a legfőbb ügyész, felállt a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatal, és társadalmi vitára került az a csomag, amely visszaadná az Alkotmánybíróságnak a költségvetési önállóságát. Ugyanebbe a sorba tartozik a közérdekű vagyonkezelő alapítványok felszámolása is, amellyel a 2021 óta kiszervezett mintegy háromezer milliárd forintnyi közvagyon kerül vissza állami kézbe. Aki ezt egyszerű kormányváltásnak nevezi, az a szívinfarktust is gyomorrontásként könyveli el.

Magyar Péterék a szimbolikus viszonyokhoz is hozzányúltak, legfeljebb nem úgy, ahogy sokan várták. A tengernyi nemzeti zászló, amely a kampány állandó kelléke volt, a kormányzás első hónapjaiban sem tűnt el, a nemzeti jelképektől és pátosztól érthető módon nem terveznek megválni. Viszont érezhetően cserélődik az a halmaz, amit ezek számukra jelképeznek. Amikor a parlament alakuló ülésén felhangzott a Zöld az erdő, vagy amikor a miniszterelnök a parlamentben ismételten az azonos nemű párok örökbefogadási joga mellett tör lándzsát, ugyanaz történik: a nemzet fogalma kibővül egy-egy olyan csoporttal, amelyet az elmúlt tizenhat év igyekezett rajta kívül elhelyezni. Ez valóban nem újítás, hanem egy reneszánsz, visszatérés a tizenkilencedik századi, politikai és integratív nemzetfogalomhoz, szemben a huszadik század etnonacionalista, kirekesztő változatával, amelyet a Fidesz és a Mi Hazánk máig előszeretettel használ politikai ellenfeleik delegitimálására, illetve saját bázisuk aktiválására.

Ezekből a kezdeti jelzésekből messzemenő, rendszerszintű következtetéseket levonni azonban egyelőre kávézaccból jóslás volna. Annyi már most látszik, hogy a kérdések, amelyeket ezek a jelek feszegetnek, a következő években még komoly feszültségeket okozhatnak – a harmadik függőségi pályaívnél még dolgunk lesz velük.

A harmadik lécnél, azaz a forradalmi jellegnél meglehetősen egyértelmű az ábra.

Bársonyos, tárgyalásos, választással kiváltott átalakulás, amelyben az erőszak intézményi, a régi rend jogi és informális architektúrájára irányul, és amelyet a régi rend intézményein keresztül vezényelnek le, azok formális folytonosságának megőrzésével.

Ez pedig 1989 óta a legelterjedtebb európai forma, nem pedig különös kivétel.

Három léc tehát többé-kevésbé leküzdve. A negyedik azonban a legfontosabb, és még mindig nyitva áll.

A negyedik léc: mitől lesz maradandó?

A magyar történelem forradalmakban nem szűkölködik, tartós új rendekben annál inkább. 1848-at Világos, Haynau és a Bach-korszak követték, 1918/19-et a Horthy-rendszer, 1956-ot a Kádár-féle megtorlás és lassan felengedő diktatúra.

Ha csupán a magyar múltból akarnánk törvényszerűséget kiolvasni, lehet, hogy arra jutnánk, hogy nálunk a forradalmakat nem az új rend követi, hanem az ellenforradalom, és az bizonyul mindig szívósabbnak.

1989/90 kivételnek látszott, és két évtizeden át annak is bizonyult. 2010 után derült ki, hogy az intézmények, amelyekre épült, milyen ingoványos talajon állnak: nem volt szükség puccsra, sem tankokra, elég volt egy kétharmad és néhány év, hogy sorra kiforduljanak a helyükből. Aztán jött a fordítottja. A NER, amelyet évszázadokra terveztek, gyorsabban omlott össze, mint azt legelszántabb ellenfelei remélni merték, és az összeomlás java már április tizenkettedike előtt megtörtént.

A tartós rendszerszintű átalakulás tehát még akkor sem magától értetődő következménye egy forradalmi jellegű hatalomátvételnek, ha azt nem fojtja csírájában el egy külső beavatkozás. Kérdés tehát, hogy mi tud egy új rendnek tartós legitimációt adni.

A kezdeti felhatalmazás bármilyen erősnek is tűnik, sosem tart örökké: két-három év múlva már senkit nem fog érdekelni, hány szavazatot kapott a Tisza 2026-ban, csak az, hogy mit kezdett velük.

Hosszú távon csak az eredmények igazolnak: az, hogy az új rend meg tudja-e oldani vagy legalább kezelni azokat a problémákat, feszültségeket, amelyeket a régi nem tudott – mindezt anélkül, hogy nagyobbakat gyártana helyettük.

Paul Pierson, valamint James Mahoney és Kathleen Thelen munkái óta pedig azt is tudjuk, hogy a következő évtizedek pályája általában csendben eldől már azokban a döntő pillanatokban, amikor a régi rend már összeomlott, de az új még nem szilárdult meg. Az első hónapok irányadó vagy elhalasztott döntései önerősítő szokássá keményednek, és mire valaki felteszi a kérdést, jó irányba megyünk-e, a válasz már régen megvan. Egy mélyebb, megrázóbb társadalmi átalakulás forradalmi minősítése nem szól egyből örökre, hanem feltételekhez kötött. Ha ezek nem teljesülnek, vissza lehet venni, ahogy 1989-től vissza is vették.

Négy függőségi pályaív, négy feltétel

Melyek tehát a fenntartható transzformáció feltételei? Legegyszerűbb visszafelé levezetni őket, abból kiindulva, hogy mi tudja elrontani.

Az Új Egyenlőség cikksorozatából leginkább négy olyan függőségi pálya kockázata rajzolódik ki, amelyekre nem is feltétlenül kell rálépni, elég rajtuk maradni.

Ennek receptje egyszerű: a kormányzat az egyszerűbb, olcsóbb és rövid távon népszerűbb döntések felé hajlik, a nehezebbeket – amelyek a rendszer alapjait érintik, és ezért adott esetben nagyobb ellenállást is eredményezhetnek – pedig későbbre halasztja. Az első ilyen függőségi pályaívet szinte szó szerint Scheiring Gábortól vesszük át, a másodikban és a harmadikban Szombati Kristóf és Lendvai Ildikó figyelmeztetései köszönnek vissza, a negyedikben pedig az a gyanú, amelyet Szalai Erzsébet fogalmaz meg a legélesebben, miszerint a hatalom logikája erősebb, mint azok szándéka, akik éppen gyakorolják. Amit mindegyikhez hozzáteszünk, az egy-egy feltétel: az a döntés vagy mulasztás, amelyen az adott pálya elkerülése múlik.

Az első a technokrata helyreállítás pályája. A mintegy tizennyolcmilliárd eurónyi uniós forrás megérkezése rövid távú fellendülést hoz, és a gazdaság szépen fog muzsikálni egy ideig. Scheiring képe pontos: fejlesztőállami keret nélkül a strukturális alapok olyanok, mint az erős kávé a kimerült sofőrnek. Magyarország szerkezetileg továbbra is alacsony bérekre és külföldi tőkére épülő összeszerelő platform, állandósult agyelszívással és olyan hazai vállalati szektorral, amelyet politikai kapcsolatra építettek, nem a piaci versenyképességre vagy találékonyságra.

A kockázat az, hogy az alapítás pillanatának politikai logikája, amely a látható helyreállítást jutalmazza, csendben beépíti a rendszerbe azt a feltevést, hogy a korrupcióellenes fordulat és a formális jogállamiság helyreállítása elegendő. Ezek természetesen szükségesek, de elegendőnek nem elegendők.

A nyár mérlege ezen a téren vegyes. A költségvetés augusztusi módosítása taktikailag védhető, mert koherens a választási ígéretekkel, és hitelesíti a kormányt a befektetők előtt, miközben óvatosan növeli a befektetési mozgásteret. A fiskális hitelesség azonban még nem fejlesztéspolitika. A valódi próba októberben jön, a középtávú tervvel. Ugyanez a kettősség látszik az érdekegyeztetésben is: évek után újraindult a Versenyszféra és a Kormány Állandó Konzultációs Fóruma, a szociális ágazat viszont sztrájkkészültséget hirdetett, mert a jövő évi költségvetésben nincs meg a béremelés fedezete.

Az első feltétel ezért: a függő fejlődési modellhez hozzá kell nyúlni, aktív fejlesztőállami politikával, amely túlmegy a felszabadított források tisztességes szétosztásán, méghozzá addig, amíg az alapítás pillanata még ad hozzá politikai mozgásteret. Ez a mozgástér nem évekig tart.

A második az egyetlen jármű pályája. A 199 mandátumból 141 a kormányzó mozgalomé, a többi a bukott rezsim új szerepét nem találó maradéka és egy néhány fős szélsőjobboldali frakció. A többi ellenzéki párt gyakorlatilag megszüntette magát, hogy szabaddá tegye az utat a NER leváltása előtt, és 1920 óta először nem ül magát baloldalinak valló képviselő a magyar parlamentben. A többpártrendszer jelenleg csak papíron létezik, és alighanem még jó pár évig nem is lesz más a helyzet. A centralizáció veszélye itt árnyaltabb, mint az Orbán-rendszer esetében: akkor szándék volt, most elég a sodródás is.

Egy karizmatikus alak köré szerveződő, vékony intézményi gyökerű mozgalomnak nem kell elterveznie az állampárttá válást – elég, ha nincs, ami ellensúlyozza, és mire észreveszi magát, már az lett.

Szombati Kristóf pontosan írja le, hogy az ellensúlyokat művelni kell, nem feltételezni: a szakszervezetek gyengék, a civil szférát tizenhat év kivéreztette, a mozgalmi világ pedig éppen most próbál lélegzethez jutni. Ellensúlyt viszont nem csak a parlamenti ellenzék jelenthet: ott, ahol a váltógazdaság nem működik, a részvételi és deliberatív intézményeknek kell átvenniük a szerepét, azoknak a fórumoknak, amelyeken a kormányzat nem a saját híveivel beszélget, hanem olyanokkal, akiknek nem tudja előre a véleményét.

A második feltétel tehát: plurális hatalmi ellensúly kell, olyan részvételi szerkezetekkel, amelyek nem a kormány jóindulatán múlnak, hanem eljárási jogon működnek.

Ehhez egyrészt a Tiszának kampánygépezetből valódi párttá kell alakulnia, alulról jövő belső vitákkal és irányzatokkal, amely a közösségi médiás kommenteknél lényegesen megbízhatóbb korrektív csatornaként tud működni. Ezenkívül pedig be kell vetni a részvételi demokrácia és a szociális partnerség bevett eszköztárát: a sorsolásos polgári tanácsokat, a részvételi költségvetést és a civil szervezetek, szakszervezetek, valamint munkáltatói ernyőszervezetek kötelező bevonását a jogalkotásba. Ezek máshol régóta jól működnek, főleg, ha a bevonás nem a miniszter jóindulatán múlik, hanem az eljárásrend része. A régi rezsim mindent megtett azért, hogy ne legyen kivel tárgyalnia. A különbség a két forradalom között ott lenne a legjobban látható, ha az új többség pontosan a fordítottját tenné, méghozzá önszántából.

A harmadik a kulturális félfordulat pályája. Az a döntés, hogy a kormányváltó mozgalom nem az 1989/90-es alkotmányjogi, republikánus szimbolikára építette a politikai identitását, taktikailag helyes volt, elkerülve ezzel a régi ellenzék kudarcának egyik fő okát. A kulturális elszámolással azonban egyelőre adós maradt. A vidéki alacsony jövedelmű rétegek politikai integrációja továbbra is abban a nacionalista keretben zajlik, amelyet az előző rendszer és a szélsőjobb kódolt, a kerítés, a migrációs paktum elutasítása és az ukrán kérdésben felvett védekező testtartás pedig öröklődik, nem bomlik. Ezt a terepet jelölte ki a köztársaságielnök-jelölés körüli vita, amelyben előjött a szoft zsidózás, a jelölt pedig végül elhárította a felkérést. Aki azt reméli, hogy ez a regiszter magától elhalványul, olvassa el, mit mondott a bukott miniszterelnök a saját újjáépítéséről: mindig a szélen kell kezdeni, a kurucoknál, a radikálisok világában.

Idekívánkozik Lendvai Ildikó figyelmeztetése: a nemzeti érzés nem a társadalmi látásmód egyszerűsített kiadása a nehezebben élőknek, hanem az új kormány számára otthonos középosztályi kultúrában is mély gyökerei vannak. Ettől a feladat nem könnyebb lesz, hanem élesebb, mert a nacionalizmust nem elég lefaragni, valamit a helyére is kell tenni.

A harmadik feltétel: pozitív kulturális keretre van szükség, amelyben a hétköznapi odatartozás intézményei, az iskola, a kórház, a helyi infrastruktúra végzik el azt az integráló munkát, amelyre eddig a nemzeti érzést szervezték be.

Scheiring Gábor ezt a svéd szociáldemokrácia folkhemmet-fogalmával írja le: olyan közös hely, ahol mindenki otthon érzi magát, aki itt él és dolgozik, és ahol a közös nevezőt nem a mi és ők logikája adja, hanem az a hétköznapi tapasztalat, hogy ugyanazokon az utcákon élünk és ugyanabban a rendelőben várakozunk. Ez pontosan az a keret, amely a nacionalizmus helyére léphet, mert ugyanazt a szolgáltatást nyújtja, tehát megmondja, kik vagyunk mi, csak éppen anélkül, hogy ehhez ki kellene jelölni, kik nem tartoznak ide.

A negyedik az új monopólium pályája. Ez a legélesebb, és az április óta eltelt idő erről mutatott meg a legtöbbet. Alkotmányozó többséggel nagyjából kétféleképpen lehet bánni. Lehet vele hatástalanítani a régi rendszer intézményi aknáit, lebontani a foglyul ejtett állam és az államkassza kifosztásának architektúráját, lehet a hatalom tudatos szétosztásával visszavezetni magát a többséget egy szokásos parlamenti többség méretére. És lehet vele saját, fordított előjelű erődrendszert építeni, a forradalom retorikájával mint felhatalmazással. A második utat 2010 után egy rezsim már végigjárta, tudjuk, hova vezet.

A nyár mindkét olvasatot alátámasztotta. Az Alaptörvény tizenhetedik módosítása megszüntette a hivatalban lévő köztársasági elnök megbízatását és több alkotmánybíróét is. Sulyok Tamás aláírta, közölve, hogy nem ért egyet vele, de érdemi alkotmányos eszköze nincs ellene. Ugyanez a módosítás vezette be a képviselői mandátumok háromciklusos korlátját, ami lehetne akár igazi önkorlátozás is, ha azt feltételezzük, hogy ebben a formában még 2038-ban is érvényben lesz.

Néhány nappal később az Országgyűlés Sonnevend Pált választotta alkotmánybíróvá. A jelölés melletti érvelés lényege az volt, hogy az Alkotmánybírósághoz nem csak zsákmányként lehet viszonyulni, a meghallgatáson elhangzott megfogalmazás szerint pedig jogállamot csak jogállami eszközökkel lehet építeni. Aki tizenhat éven át azt nézte, hogyan kerülnek a testületbe pecsétnyomó emberek, annak szokatlan ez a hangnem. Az eljárás viszont a régi volt: egy párt jelölt, a kormánytöbbség szavazott, ellenzéki egyetértést senki nem keresett.

A java szeptembertől jön, az átfogó alkotmányozási programmal. És itt érdemes megnézni, mit tanított a köztársaságielnök-jelölés körüli kavarodás. A Tisza kormánybiztost nevezett ki a társadalmi részvételre Radnai Márk személyében, ami jó jel.

Az viszont, ami azóta történt, elárulta, hogy a részvételről egyelőre nincs kidolgozott elképzelés, és leginkább a miniszterelnöknek nincs.

Szombaton Magyar Péter még arra hívta az embereket, hogy közösen döntsünk, vasárnap este már megvolt a név (Polgár Judit), hétfőn pedig kiderült, hogy nem lesz belőle semmi. A pár nappal később megjelent közvélemény-kutatások szerint ezt a Tisza támogatói sem vették jó néven: a beígért társadalmi egyeztetés elmaradását még a kormánypárt saját szavazóinak hatvan százaléka is kifogásolta.

A Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatal vezetőinek kiválasztása körül kialakult vita azt mutatja, hogy az első pofon egyelőre nem használt. A folyamat átláthatóságát a Tisza táborán belülről is sokan kifogásolták, amire a miniszterelnök azzal reagált, hogy soha nem ígérték, hogy minden vezetői posztról a közvélemény szavaz majd. Bár formálisan maga az eljárás védhető, a részvételiséghez az is hozzátartozik, hogy a folyamat gazdája – azaz a kormánypárt – mindenki számára egyértelművé tegye, hogy melyik döntésbe milyen szinten lehet beleszólni. A széles körű felhördülés pontosan ennek a hiányát dokumentálta.

A részvétel nem kommunikációs kellék, hanem a kormányzás jövőjének kulcskérdése, és ez sehol nem lesz döntőbb, mint az új alkotmány és a választójogi törvény körül. Aki ezeket a saját frakcióján belül kívánja letárgyalni, az pontosan azt a hagyományt folytatja, amelyet felszámolni ígért.

Aki viszont a részvételi demokráciát a kormányzása védjegyévé teszi, annak van esélye arra, hogy egynél több cikluson át megőrizze a mostani fölényét, méghozzá anélkül, hogy ehhez bárkit el kellene távolítania.

A negyedik feltétel ezért: az alkotmányozó többséget az intézményi helyreállításra kell használni, és arra, hogy a többség tudatosan leszerelje a saját bebetonozódási képességét.

A feltételes ítélet

A négy függőségi pálya kockázata nem független egymástól. A technokrata helyreállítás termeli azt az elégedetlenséget, amelyet egy megkeményedő egyjárműves politika a kulturális félfordulattal próbálna kezelni, ami viszont megágyaz a radikális jobboldal visszatérésének vagy egy védekező monopóliumépítésnek.

Egyetlen problémáról van szó, négy politikai akta helyett.

Ha a négy feltétel teljesül, akkor április tizenkettedike forradalom volt, mégpedig egy jól meghatározható fajtából: bársonyos, választással kiváltott, a rezsim tartóoszlopainak átállásán nyugvó forradalom egy foglyul ejtett állam ellen, amelynek tartalmát máshol bevált kormányzási gyakorlatok fegyelmezett átvétele és az alkotmányos intézmények újraélesztése adja. Ha nem teljesülnek, akkor legjobb esetben rendszerváltás volt abban a szegényes közjogi értelemben, ahogyan a szót 2010-ben használták: a kormányzó személyzet és az alkotmányos berendezkedés cseréje, amelyből hiányzik az az eredmény, amely egy nagy pillanatot visszafordíthatatlan történelmi ténnyé érlel.

Az aszimmetria 2010 és 2026 között így fogalmazható meg: mindkettőnek volt kétharmada, mindkettő egy kimerült elődrezsim összeomlása után jött, mindkettő rendszerváltást emlegetett. A különbség a keretezés időzítésében rejlik. 2010-ben a rendszerváltás utólagos konstrukció volt, ráolvasva egy felhatalmazásra, amelyet a választók valójában nem adtak meg. 2026-ban a rendszerváltás volt a program, amelyre a felhatalmazást kérték és megkapták. A többi azon múlik, mire használják a kétharmadot.

Mit tehet a baloldal?

A négy feltétel közül a másodikat a kormány egyedül nem tudja teljesíteni, bármennyire akarná.

Az az ellenhatalom, amelyet a kormány hoz létre, nem ellenhatalom. Lehet döntés, amely teret nyit neki, lehet finanszírozás, amely nem függőséget teremt, és lehetnek jogilag rögzített garanciák, amelyek megkötik a mindenkori többséget. De ami ezekbe a keretekbe beköltözik, az csak a társadalomból jöhet.

A besorolás kérdésében tehát a baloldal nem a nézőtéren ül. A cselekvése maga az egyik olyan feltétel, amely eldönti a kimenetelt.

Ebből következik, hogy Szombati Kristóf hármas szerepfelosztása nem csupán baloldali stratégiai belügy. A társadalmi radar ebben az összefüggésben mérőműszer: valakinek rögzítenie kell, hogy a négy feltételből mi teljesül és mi nem, mert a kormányok maguktól nem auditálják magukat, szervezett parlamenti ellenzék pedig egyelőre nincs, amely elvégezné helyettük. Az önálló egyenlősítő pólus felépítése, amelyet Szombati a ciklus fő feladatának nevez, ugyanennek a második feltételnek a teljesítése, csak baloldali szótárban. Amit ezekben az években szakszervezetekben, lakhatási küzdelmekben, környezeti igazságossági ügyekben és baloldali műhelyekben felépítenek, az egyszerre lesz a baloldal jövője és a mostani fordulat visszafordíthatatlanságának egyik záloga.

Négy hónap nem kétszáz év

Csou En-laj figyelmeztetése még akkor is többszörösen helytálló, ha tényleg csak négy évre gondolt, nem kétszázra: aki négy hónap után ítélkezik, az nem történelmi ítéletet mond, hanem fogadást köt. Fogadjunk tehát arra, hogy a kérdés nyitva van. Nyitva hagyni nem óvatoskodás. Amíg nyitva van, addig van kihez feltételeket intézni, és van miért számonkérni őket.

Antall József annak idején egy hiányzó felhatalmazásra hivatkozott, és igaza volt. A mostani kormányzó többségnek ez a kifogás nem áll rendelkezésére. Megkapott mindent, amit egy magyar kormány valaha kaphatott, és többet is annál. Most pedig tessenek forradalmat csinálni.

Címkép: Új Egyenlőség / ChatGPT

Cikkünk a Friedrich-Ebert-Stiftung Budapesttel együttműködésben készült.

Ajánlott irodalom     

Chenoweth, Erica – Stephan, Maria J.: Why Civil Resistance Works. The Strategic Logic of Nonviolent Conflict. Columbia University Press, New York, 2011.

Furet, François: The Passing of an Illusion. The Idea of Communism in the Twentieth Century. University of Chicago Press, Chicago, 1999.

Goldstone, Jack A.: Toward a Fourth Generation of Revolutionary Theory. Annual Review of Political Science, 4 (2001), 139–187.

Goldstone, Jack A.: Revolutions. A Very Short Introduction. Oxford University Press, Oxford, 2014.

Habermas, Jürgen: Die nachholende Revolution. Suhrkamp, Frankfurt am Main, 1990.

Lawson, George: Anatomies of Revolution. Cambridge University Press, Cambridge, 2019.

Mahoney, James – Thelen, Kathleen (szerk.): Explaining Institutional Change. Ambiguity, Agency, and Power. Cambridge University Press, Cambridge, 2010.

Pierson, Paul: Politics in Time. History, Institutions, and Social Analysis. Princeton University Press, Princeton, 2004.

Scheiring Gábor: Egy demokrácia halála. Az autoriter kapitalizmus és a felhalmozó állam felemelkedése Magyarországon. Napvilág Kiadó, Budapest, 2019.


Submit to FacebookSubmit to Google PlusSubmit to Twitter

Fehér Dániel 2026-09-11  ÚJ EGYENLŐSÉG