Igencsak kapkodhatja a fejét, aki a kárpátaljai magyarok jogainak helyreállításával foglalkozó, ellentmondásos magyarországi kormányzati nyilatkozatokat hallja. És ez immár a TISZA-kormányra is vonatkozik. Az újabb fejlemények között van Orbán Anita külügyminiszternek az általam a HVG-ben olvasott, szeptember 7-ei nyilatkozata, miszerint

„Előrelépés történt a kárpátaljai magyarok kisebbségi jogainak ügyében.”

Igen ám, de rá két napra, szeptember 11-én azt tette közzé az MTI, hogy Magyar Péter miniszterelnök a visegrádi négyek és Írország kormányfőinek pozsonyi találkozóját követő sajtótájékoztatón felidézte: júniusban politikai megállapodás született a magyar és az ukrán kormány között a kárpátaljai magyarok oktatási, kulturális, nyelvi és adminisztratív jogairól, ám szerinte a megállapodásban vállalt konkrét intézkedéseket az ukrán fél egyelőre nem hajtotta végre. Miként a Kárpátinfo-portálon is olvasható, a magyar kormány ehhez köti, hogy támogatja-e az Ukrajna EU-csatlakozási kérelmével kapcsolatos feltételeket tartalmazó dokumentum egyes fejezeteinek, az úgynevezett klasztereknek a „megnyitását”.

Gyanítom, hogy Lattmann Tamás nemzetközi jogásznak ehhez is lenne néhány keresetlen szava azok után, hogy szeptember 3-án ezt írta Facebook-bejegyzésében egy akkori handabandázásról: „»A kárpátaljai magyarok kisebbségi jogaira való hivatkozás a csatlakozási tárgyalások blokkolására már Orbán alatt is egyszerű nettó hazugság volt (finomabban megfogalmazva: „hamis narratíva”). Akkor az adott okot erre a minősítésre, hogy a magyar médiumokat szinte elöntötte az a hír, miszerint

„Magyarország harmadszor is megakadályozta Ukrajna EU-csatlakozási folyamatának előrehaladását, ezúttal nem hagyva jóvá a 2. és 3. tárgyalási csomag átvilágítási eredményeit, és ragaszkodik ahhoz, hogy Kijev előbb tegyen lépéseket a kárpátaljai magyar kisebbség jogainak védelmében.” (Idézet forrása: Index)

Lattmann indoklása szerint: »az 1. fejezetcsoportot ("klasztert", fujj), amiről ugye megírtam, hogy azt nyitják meg először, és azt is zárják le utolsóként, és ide, a 23. fejezetbe tartoznak a kisebbségi jogok (amiről az Európai Bizottság is jelezte, hogy végig figyeli, ahogy nyilván az érdeklődő tagállamok is). Tehát HA ebben a témában van magyar „panasz”, akkor annak érvényesítésének helye itt van, nem pedig a jelenleg megvétózott 2. és 3. fejezetcsoportnál (klaszternél). Tehát EMIATT bármikor lehetne még vétózni, akár a legutolsó pillanatban is. (…) Na most, ha a fentiekkel a magyar kormány nincs tisztában, az gáz. De biztosan tisztában van vele, ergo hazudik. Ami még nagyobb gáz.«

Azon túl, hogy a külügyér és a kormányfő két napon belül egymásnak ellentmondó nyilatkozatot tett a kárpátaljai kisebbség jogainak helyreállításáról, Magyar Péter újabb megnyilatkozásában túllépett a Lattmann által elemzett helyzeten. A miniszterelnök szavaiból ugyanis az következik, hogy az Ukrajna csatlakozásával kapcsolatos dokumentum minden más fejezetének megtárgyalását is blokkolná a magyar kormány. Hogy teljesen blokkolhatná-e a megbeszéléseket, azt kétlem, de ezt majd eldöntik Brüsszelben. Magam csupán néhány olyan szempontot vetnék fel a témával kapcsolatban, amelyekről mintha egyáltalán nem szólna a fáma. Legalábbis a nagyobb tömeghez eljutó, eddigi magyarországi megnyilatkozások között nem futottam bele abba, ami általában meghatározza a kijevi kormányok nemzetiségekhez való viszonyát.

Évtizedek óta elhallgatják a magyarországi közvélemény előtt, hogy a kijevi kormányok és parlamentek politikájának egyik sarokköve az ukránosítás.

Ebből a törekvésből nem emelhetők ki a kárpátaljai magyarok. Ezért eléggé valószerűtlen, hogy a maroknyi, egyre fogyatkozó számú kárpátaljai magyarnak, akiket tősgyökeres etnikumként nem ismernek el Kijevben, olyan jogokat adjanak, amelyeket nem adnak meg az oroszoknak, a lengyeleknek, a románoknak, a görögöknek, a bolgároknak, a moldovánoknak, a fehéroroszoknak, az örményeknek, az azerieknek és így tovább.

Kérdés, hogy Oroszország kivételével az említett etnikumok anyaállamai milyen meggondolásból hallgatnak, illetve intézik fű alatt az ügyeket. S mi van azokkal a népcsoportokkal, amelyeknek anyaállamuk sincs? Tatárok, gagauzok, cigányok, ruszinok stb. Mindenesetre, minimum önbecsapás, ha a hazai politikai játszmák miatt valaki kiszakítja ebből az összefüggésből a kárpátaljai magyar kérdést, amivel egyébként a magyar kormány(ok) magatartásán rendre felháborodó Zelenszkij malmára is hajtja a vizet…

Megjegyzem, a Magyar alig volt, alig van Kárpátalján című májusi cikkem ajánlójában már kénytelen voltam leírni a Tisza-kormánnyal kapcsolatban: „Az új kormány máris használja a kárpátaljai magyar kártyát a hazai propagandában, holott Munkácson, Ungváron már hírmondónak is alig maradt az egyébként ott mindig is kisebbségben lévő magyar etnikum. Minden jel szerint ez a hatalom is „meg akarja kímélni” a magyarországi lakosságot attól, hogy megértse mennyi történelmi, demográfiai, illetve mai geopolitikai összetevője van a kialakult helyzetnek.”

Annak a cikkemnek az II. világháborúig visszanyúló részeit, köztük a térségben élő ukránok úgynevezett Szics-gárdáinak magyar ellenes fegyveres fellépéseit, illetve a náci németeket támogató galíciai banderista-fasiszta eszmetársaik vérengzéseit most nem hoznám ide. Ám legalább arra hadd emlékeztessek, hogy utódaik a Szovjetunió szétesése, a független ukrán állam 1992-es létrejötte után rendszeres támadásokat intéztek a magyar emlékművek, intézmények ellen, követelték és követelik az oroszok mellett a más nemzetiségűek, a magyarok, a lengyelek, a románok stb. ukránosítását, illetve kiűzését az országból. Emellett figyelmeztetni kell arra is, hogy az EU politikáját a transznacionalista globális tőkeérdekeknek alárendelt alakítói ezt ugyanúgy szőnyeg alá söprik, miként szemet hunynak afölött, hogy a

neonáci banderistákra építő ultranacionalizmus lett a 2014 utáni ukrajnai kormányzás eszmei alapja.

Ennek beszédes kifejeződése, hogy az ukrán elnök, Vlagyimir Zelenszkij a fegyveres erők köszöntésévé tette a banderista-fasiszták jelmondatát: Szlava Ukraini! Herojam szlava! (Dicsőség Ukrajnának! A hősöknek dicsőség!) Ezt aztán a tájékozatlan nyugati, köztük egyes magyar politikusok megdicsőült mosollyal az arcukon ismételgetik kijevi látogatásaikon, holott ez olyan, mintha valaki a nyilasok jelmondatát használná a mai hivatalos Magyarországon. Ám ez most nem zavarja az említett tőkés körök úgynevezett civil szervezetekbe, a célzatos propagandát folytató médiumok szerkesztőségeibe tömörített hazai kitartottjait.

Fel sem vetődik a magyarországi közbeszéd fősodrában, hogy az Ukrajnában – s többek között az elénk gyakran példaként állított Baltikunban – egyre nagyobb tér nyílik az újfasizmusok, a neonácizmus előtt, amit a tőkés átrendeződés nyugati oldalán bennünket is felhasználva a globális Kelet és a Dél elleni harc hibrid háborújának részévé tettek és tesznek.

Ebben az információs–kulturális–gazdasági eszközökkel és jó ideje tűzfegyverekkel vívott háborúban az ukrajnai állam minimum kulturrasszista ideológiája fontos része a Nyugat kelet felé nyomulásának, amit a Baltitól a Fekete-tengerig terjedő frontvonalon akadályoz Kelet-Európa etnikumi sokszínűsége, ami lépten-nyomon felszínre dobja a nemzetiségi kérdéseket. Különösen érvényes ez a jelenleg előretolt tűzvonalra, azaz Ukrajnára. Itt a harcképesség, a hadrafoghatóság különösen gyenge pontjait jelenthetik a nem feltétlenül Nyugatra tekintő, e tekintetben is megosztott nemzetiségek. Innen nézve érthető – bár nem elfogadható –, hogy

Ukrajna 1992-es önálló válása óta fokozódó mértékben, az erőszakos ukranizálás jegyében nő a lakosságra nehezedő nyomás, amit az oktatást is átható, szélsőséges nacionalista retorika mellett az állami posztok betöltésének, az állami szervezetek működtetésének diszkriminatív gyakorlata, a félkatonai milíciákba, gárdákba szervezett fegyveres alakulatok, a banderista eszmeiség állami szintre emelt ápolása kísér.

Egyébiránt Kijev már a 2002-es oktatásfejlesztési doktrínában rögzítette az ukrán államnyelv elsődlegességét, amit a 2017-ben elfogadott ukrán oktatási törvény érvényesített. A tiltakozások hatására, a Velencei Bizottság állásfoglalására, idővel garantálták az Európai Unió hivatalos nyelveit beszélő etnikumok esetében az adott kisebbségi nyelvnek az oktatási folyamatban való használatát, ami – a jogegyenlőség elvének nagy dicsőségére – már „csak” a sokmilliós orosz etnikumot, illetve néhány kisebb nemzetiséget fosztott meg korábbi jogaitól.

A gőzhenger azonban ezzel még nem állt le. 2019. április 25-én, közvetlenül az elnökválasztások második fordulóját követően, az átmeneti politikai időszakban, még a Petro Porosenko pártja által uralt parlament törvényt fogadott el a nemzeti identitás helyreállításáról. Úgymond a történelmi igazságtétel érdekében. A törvény célja az ukrán nyelv domináns szerepének megerősítése az államnyelv kötelező használatának rögzítésével a közélet szinte valamennyi területén: a közigazgatásban, az önkormányzatokban. az oktatásban, a médiában, a kulturális szférában és a közszolgáltatásokban.

Azzal együtt, hogy a mindennapi gyakorlatban lehetetlen érvényt szerezni minden előírásnak, a folyamat halad előre. Az összes, fent felsorolt nemzetközi körülménnyel együtt a jogszabályokban is megtestesülő törekvések előttem kérdésessé teszik, hogy a budapesti kormányoknak a kárpátaljai magyarság autonómiaérdekeinek védelmét zászlóra tűző erőfeszítései lényeges áttörést hozhatnak. Legfeljebb a már a Szovjetunióban is létezett jogok megőrzésére irányulhatnak, ám e tekintetben is korlátozott eredménnyel. Ennek egyik oka, hogy

a magyar kormány (is) későn, kézzel fogható módon 2024 elején, egy 11 pontos, titkosított szempontrendszer Szijjártó Péteren keresztül történt átadásával reagált az ukránosítás riasztó folyamataira, amelyekről talán azt gondolták Budapesten, hogy az ottani közéletben és a médiában fokozatosan teret nyert brutális támadások csak az oroszokat érintik.

Mindenesetre, a TISZA-kormány – kimondva-kimondatlanul – magáévá tette az Orbán-kabinet kezdeményezését. Május 29-én Brüsszelben Magyar Péter az Ursula von der Leyennel közös sajtótájékoztatón bejelentette: „Van egy 11 pontos javaslatunk, ami nem új az ukrán fél számára”. A zavaros és egymásnak ellentmondó megnyilatkozásokból azonban rekonstruálhatatlan például, hogy’ áll
      ♦ az úgynevezett „százéves demográfiai folytonossági kritériumhoz kapcsolt 10–15 százalékos küszöb” ügye, ami az adott településen lehetővé tenné a kötelező államnyelv mellett a kisebbségi nyelvek „párhuzamos használati nyelvként” való hivatalos használatát számos helyi és közszolgáltatási helyzetben, a helyi önkormányzatoknál, az ügyintézésben, a tájékoztatásban, a választási kommunikációban és egyes közéleti eseményeken?
      ♦ Az sem világos, mi a helyzet a kisebbségek kulturális autonómiájával, például az anyaországi nemzeti jelképek használatával, az ünnepekkel, az önszerveződés jogi garanciáival, a nemzetiségi alapú politizálással és képviselettel?

A kárpátaljai magyar kisebbség helyzetét nehezíti a fogyatkozó létszáma. Miként a fent hivatkozott Bekiáltás-cikkem végén írtam: Munkácson, Ungváron már hírmondónak is alig maradt magyar. A Beregszász környéki falvaktól a Vereckei-, illetve a Tatár-hágóig évekkel a háború előtt járva azt tapasztaltam, hogy a térségbe nagyszámban áramlottak be Ukrajna keleti és déli területeiről oroszul beszélő különféle nemzetiségűek, mert a nyugati határhoz közelebb nagyobb esélyt láttak a különféle, nem egyszer kétes üzletelésre.

Kárpátalja lakossága a 2001-es népszámlálás idején 1 millió 254 ezer volt, s közöttük mindössze 151 ezer magyar, azaz nem egészen 20 százalék. A Kárpátalján összesen élők Ukrajna akkori, hozzávetőleg 48 millió 231 ezres (ma 25-30 millióra becsült) lakosságának 2,6%-át tették ki. Azóta, a születések és a halálozások, továbbá a betelepülések szaldójaként átmenetileg nőtt az itt élők száma, de a háború hatásaként is megnőtt a kivándorlóké. Nem könnyíti az érdekérvényesítést az sem, hogy a magyar ajkú népesség – például a románokkal ellentétben – Beregszász környéke kivételével, szétszóródva, zömmel mások által benépesített térségekben él. Ám mindebből, s az összes felsorolt körülményből eredő nehézségekről alig-alig szerezhet tudomást a magyarországi közvélemény. Így aztán maradnak a piros-fehér-zölddel pántlikázott szóvirágok, a magyar kártyával játszadozók szónoklatai, s nyomukban a nesze semmi, fogd meg jól! #