Amikor a gazdasági infrastruktúra rohad, az egészségügy az összeomlás szélén táncol, a reálbérek vásárlóértéke pedig elolvad a tőkés piacok szorításában, az uralkodó osztálynak hatékony eszközökre van szüksége a lakosság figyelmének elterelésére. Magyarországon ez az eszköz évek óta a felülről vezérelt félelemkeltés. A különbség csupán abban áll, hogy míg a nemzeti-populista államapparátus az idegen ellenfelet a migránsokat, addig az újonnan színre lépő polgári ellenzék a természeti katasztrófát helyezi a kollektív szorongás középpontjába.
A Fidesz-rezsim által tökéletesre fejlesztett félelemkampány nem egyszerűen politikai marketing volt, hanem tankönyvi tudatbefolyásolási akció. Ennek lényege egy homályos, külső ellenségkép konstruálása volt, amely a tőkés kizsákmányolás és a szociális háló leépítése helyett minden baj forrásává vált. Az állandó „veszélyhelyzeti” narratíva megfosztotta a dolgozó osztályokat az ésszerű, anyagi alapú érdekérvényesítés lehetőségétől, a felturbózott félelemérzet pedig meggátolta, hogy a társadalom a valódi hatalmi és vagyoni viszonyokat kérdőjelezze meg. Ezzel a módszerrel a magyar államgépezet sikeresen izolálta az egyént, és az osztályszolidaritás helyére az irracionális önvédelmi reflexeket ültette.
Ezzel a berendezkedéssel szemben tűnt fel Magyar Péter és a Tisza Párt, amely a polgári ellenzék új reménységeként lépett fel, azonban az általuk alkalmazott módszertan kísértetiesen hasonlít az uralkodó elit által korábban használt technikákhoz. A hőkupolával és az infrastruktúra összeomlásával kapcsolatos riogatás nem rendszerszintű elemzés, hanem a félelemipar újabb fejezete. Míg a Fidesz a „nemzethalál” mítoszával operál, addig Magyar Péter a hőségriadók és az összeomló közszolgáltatások szenzációhajhász bemutatásával vált ki katasztrófa-szorongást. Ebben az értelmezésben a klímaváltozás és az infrastrukturális rohadás nem a profitmozgatta tőkés termelési mód és a neoliberális állami forráskivonás következménye, hanem egy közvetlen, apokaliptikus csapás, ami ellen csupán egyéni pánikkal és azonnali politikai elitcserével lehet reagálni.
Mindkét narratíva közös alapeleme a tudati infantilizálás: sem a jobboldali populizmus, sem a liberális technokrácia nem érdekelt abban, hogy a dolgozók felismerjék saját osztályhelyzetüket és megszerveződjenek. Míg Orbán Viktor a „megmentő” szerepében tetszeleg a külső ellenséggel szemben, addig Magyar Péter a „rendszerhiba leleplezőjeként”, szintén megmentőként kínálja magát egy elkerülhetetlennek beállított katasztrófa árnyékában. Ugyanakkor egyik megközelítés sem nyúl a fennálló gazdasági berendezkedés alappillérjeihez: a Fidesz a tőke érdekeit szolgálta a munkajogok szűkítésével, míg az ellenzéki alternatíva sem kínál mást, mint hatékonyabb, „korrupciómentesebb” neoliberális válságkezelést.
A „migránshisztéria” és a „hőkupola-pánik” egyaránt a társadalmi igazságosságért folytatott küzdelem elterelését szolgálja. Amíg a közbeszédet a mesterségesen generált vagy túldramatizált egzisztenciális félelmek uralják, addig a lényegi kérdések – a vagyoni egyenlőtlenségek, a közjavak kisajátítása és a munka kizsákmányolása – érintetlenül maradnak. A valódi emancipáció nem a félelmek közötti választásban rejlik, hanem abban, hogy felismerjük: mindkét politikai pólus ugyanazt a manipulációs technológiát alkalmazza a társadalmi státuszquó fenntartására.
