A Serpico című 1973-as film egyik kulcsjelenete, amikor az Al Pacino által megformált címszereplő összeomlik a saját közegét átszövő korrupció súlya alatt. A motozást megtagadó, a nyomozókkal addig kedélyesen bratyizó piti nepper ruhájába rejtett kenőpénzt kitépi, szétszórja a kapitányság padlóján, majd a bűnözőt dühösen behajítja a cellába. Sidney Lumet rendező nemcsak Serpico kálváriáját ábrázolja hitelesen, de a bűnözőkkel cinkos nyomozók gesztusrendszerének dinamikájába is szuggesztív betekintést nyújt: szégyenükben hebegnek-habognak, kínosan félrenéznek az ekkorra már tomboló Serpico tekintete elől, akinek csalódnia kellett az általa szolgált hivatásrend nyilvánvaló árulása miatt. Ezután helyezik át a brooklyni kábítószer-ellenes osztályra, ahol társai egy razzia során szándékosan magára hagyják, és Serpicót fejbelövik.

*

A korrupt rendszerrel szembeni tehetetlenséget, az emberi gyarlóságot és a magányos küzdelem drámáját összesűrítő jelenettel próbálom átélhetővé tenni az elmúlt időszak alaptapasztalatát azok számára, akik informális kapcsolathálókon kívül, szakmai érdemek alapján kívántak érvényesülni, és akiknek hazájukban gyakran csak méltóságon aluli élet jutott. A jelenet egyben azt a hangulatot is megidézi, amely ezt az írást áthatja, de amelyet a maga konfrontatív módján meg is kíván haladni, csatlakozva a vita pozitív hangvételéhez.

Demokrácia és baloldal

Mayer Lili, Szombati Kristóf és a vitaindító Scheiring Gábor publicisztikái egy önreflexív baloldali diskurzus reményével kecsegtetnek. Legfőbb erényük, hogy különböző nézőpontokból – a fenntartható demokratizáció három csapdája (Scheiring), a baloldal szereplehetőségei (Szombati) és a részvételiség kérdése (Mayer) felől – tematizálják a Tisza történelmi győzelmével elkezdődő, Scheiring találó megfogalmazásában „az undort reménnyé változtató” demokratikus restauráció kihívásait egy jelenleg még fiktív, a jövő méhében szunnyadó valódi baloldal számára. Különösen Scheiring és Szombati írásai vázolnak fel a politikai gazdaságtan nézőpontjára jellemző széles ecsetvonásokkal komoly és meggyőző érveket arról, mely területeken (lenne) kulcsfontosságú a baloldali politizálás, és milyen társadalmi, politikai és kulturális csapdákat rejt a rég várt demokratikus visszarendeződés a félperifériás függőség geopolitikai kontextusában.

Mivel a „baloldaliság” fogalmát sokszor megidézik, cikkemben a fogalmat a következő szubjektív értelemben használom: az emberi szenvedés mély átérzéséből fakadó társadalmi cselekvést és beállítódást értem alatta, amelyben a szabadság csak és kizárólag a méltóságot biztosító materiális, társadalmi és kulturális feltételekkel összhangban értelmezhető, és amiért harcolni szükséges. Magamat így nyilvánvalóan ide sorolom; az általam ismert szcéna polgári kimértségét és simulékonyságát tekintve inkább „reputációs kockázatot” jelentő, anarchista provokátornak számítanék, Barcelonában viszont mérsékelt demokratikus szocialistának kódolnak, amit egyébként kifejezetten kedélyesen élek meg, hiszen (végre!) nem a mozgalom szélén helyezkedem el. Baloldaliságom ilyen értelemben szituatív és tonális középpontja az előbb felskiccelt attitűd.

Társadalomtudományi működésemre mindezt lefordítva ez azt jelentette – s ez rímel a Szombati által említett „radar” (kontroll-)funkcióra –, hogy mind aktivistaként, mind pedig Magyarország egyik legfontosabb autonóm társadalomtudományi folyóiratának, a Replikának a főszerkesztőjeként az autonómia szempontjait igyekeztem érvényesíteni.

Ezt a mező logikája szerint olyan tevékenységeken keresztül gyakoroltam, mint az egzisztenciális érdekeimet felülíró nyílt belső kritika, a lázadás és a kooptáció tematizálása, a radikális ellenállás melletti kiállás,

illetve olyan //www.youtube.com/@replikafolyoirat554" target="_blank" rel="noopener noreferrer" style="box-sizing: border-box; background: transparent; color: rgb(34, 34, 34); text-decoration: underline; transition: 0.2s;">szabadegyetemi kezdeményezések szervezése a pandémia idején, amelyekben ezek a kérdések centrális szerepet kaptak nyitott, deliberatív környezetben, Scheiring is felhívásához hasonló szellemben.

Mindez 2019-ban, a „Szimulált ellenállás: A tudományos mező alávetettsége és autonómiájának esélyei” című polemikus írásom után odáig eszkalálódott, hogy közölték velem: az establishmenttel szemben megfogalmazott kritikáim miatt nem valószínű, hogy valaha is állást kapok a hivatalos akadémiában. Így is lett, egészen 2022-es emigrációmig, ahonnan önkéntes munkában folytatom a Replika szerkesztését és a mentorálást, olyan témákat beemelve, amelyek máshol nem kapnának teret. Saját pozícióimról e cikk keretében nem kívánok többet mondani; részletesebb kifejtésük megtalálható például a LeftEast folyóiratban, a Fáber Ágostonnal közösen jegyzett „A heteronóm akadémia felemelkedése az EU peremvidékein” című tanulmányban, valamint a Replika Szabadegyetem keretében megjelent „A magyar szociológia nyomorúsága” című tematikus beszélgetésben.

Írásomban nem a megteremtendő baloldal szerepéről alkotott makro-vízióink közti – egyébként nem túl jelentős – elméleti különbségek horizontján szeretnék hozzászólni a beszélgetéshez, hanem Mayerhez hasonlóan a saját tapasztalataim felől, ahol nem ideológiai distinkciók és politikai címkék el- és kisajátításának mezőharcai domináltak, hanem hétköznapi döntések, szektás reflexek, kirekesztés, járadékvadászat, gyávaság, bénító áldozatiság és technokrata konformizmus.

Célom párhuzamos monologizálás helyett valóban a vita és a konfrontáció a magára baloldaliként tekintő közeggel, például a felháborodás és düh felszabadító potenciáljának és a szembenézés fontosságának hangsúlyozása által.

Reményeim szerint ilyen konfrontációk során lehet változtatni magán a nyelven is, amit szintén mélyen korrumpált az elmúlt időszak.

J’Accuse… A piszkos együttlét lebontása az értelmiséggel vagy nélküle

Valahányszor a baloldaliság miben(nem)létéről szóló vitákba csöppentem, bizarr érzés kerített hatalmába. Nem értettem, és most sem értem, miért politikai-ideológiai címkékhez társítanak elemi morális integritással összefüggő kérdések

Társadalomtudósként Magyarországon a „hivatalos” tudomány perifériáján a legnagyobb csalódásaim nem ideológiai különbségekből származtak, hanem olyan szituációkból, ahol a rendies viszonyok és perverz lojalitási hálók „piszkos együttlétének” szektás logikája eliminált, kirekesztett minden konstruktív indíttatásból fogant belső kritikai beszédet és cselekvést.

Ennek megértéséhez először is számot kell vetnünk azzal, hogy a magyar egyetemi életben meghatározó szerepet, szenior pozíciót betöltők egy számottevő részének teljesítménye elmarad a saját maguk által is elfogadott minimális elvárásoktól. Elég annyit megjegyezni, hogy a rendelkezésünkre álló adatok szerint a DSc-fokozattal rendelkezők közel fele saját tudományterületének formális tudománymetriai követelményeit sem teljesíti. Hasonló irányba mutat Tóth János és Demeter Márton 471 kutató, illetve 14 magyar kutatóintézet teljesítményét vizsgáló elemzése is, amely a nemzetközi láthatóság és a tudományos teljesítmény jelentős intézményi különbségeire hívja fel a figyelmet. E vizsgálatok természetesen nem alkalmasak az akadémiai mobilitás és az informális kapcsolathálók közötti összefüggés feltárására, de nehezen egyeztethetők össze azzal a képpel, amely szerint a magyar akadémiai mező működését elsődlegesen a kiválóságalapú szelekció jellemezné. Egy ilyen, informalitások által strukturált közegben érthető módon kényelmesebb a politikai elnyomás nyelvén beszélni és az áldozati pozíció morális biztonságába húzódni, mint saját szelekciós mechanizmusait kritikailag vizsgálni.

Adam Podgórecki lengyel jogszociológus már a ’70-es évektől tematizálta, miként éltek túl az államszocialista viszonyok kontraszelektáló-rendies viszonyai, elemzése – Böröcz József által is azonosított strukturális azonosságok folytán – a magyar társadalomra vonatkozóan is fájó relevanciával bírnak. Idézem is Podgóreckit, és a kontraszt kedvéért közlök egy nemrégiben publikált vendégszöveget egy jogszociológus pályatárs, Fleck Zoltán tollából. Megdöbbentő, mennyire rímelnek a passzusok 30 év távlátából is:

Pogóreczki (1996, o. 201, 204):

„A ‘piszkos együttlét’ legitimációs modellje egyfajta ‘második élet’ jelenségére épül, amely tagjait illegitim (vagy félig legitim) jellegű kötelékekhez láncolja.

Ezek a kötelékek a résztvevőket szoros együttműködési körökké szervezik, amelyek hatékonyan működnek anyagi előnyök megszerzése, a kölcsönös zsarolások lehetséges következményeinek elkerülése és a formális felelősségre vonás kijátszása érdekében.”

„A ‘piszkos együttlét’ állapotában az elemi társadalmi kötelékeket fokozatosan felőrli a kölcsönös zsarolhatóság és a konformitás kényszere, miközben új társadalmi jellemvonások alakulnak ki (Podgórecki 1976).”

És a részlet Fleck Zoltán „Gyávák és sznobok a hatalom szolgálatában” című írásából, melyet hosszabban idézek:

„Az értelmiség hűlt helyén tenyésző szakmai elitek a NER által okozott szorongás vagy csábítás hatásai alatt könnyedén mondtak le autonómiáikról. Az alárendelődést nem kellett nagyon kikényszeríteni. (…) Ebben a totális amoralitásban és tudás-felszámolásban volt partner az elit jelentős része. Gyávaságból és lustaságból.”

A fentiek alapján világosan adódik a kérdés: a Szombati Kristóf által említett „közös sátor” alatt mintegy „nagy képpé” összeálló, magát baloldalinak hívó értelmiségi közeg (pl. munkatársak, kutatók, szerkesztők, közéleti személyiségek) mégis hol volt, amikor a kirekesztés, a szimbolikus erőszak megannyi formáival, a „piszkos” együttlét konfigurációjával szemben kellett volna konfrontálódni?

Fájó tény, hogy az akadémiai közeg pontosan a saját maga által belakott akadémiai közeggel – vagyis azzal a világgal, amellyel a legközvetlenebb kapcsolatban áll, és amely felé erkölcsi és szakmai felelősséggel tartozik – mulasztotta el a konfrontációt, aláásva ezzel egy szolidáris, érdemalapú rendszer kiépítésének lehetőségét.

Hogy egy analógiával illusztráljam a Fleck cikkében leírt jelenséget, amelynek részletes kifejtésére itt nincs tér: a BGE egyik rendezvényén egyetlen hallgató konfrontálódott nyíltan Hankó Balázzsal, hazugsággal vádolva őt, majd magányosan kivonult a teremből. Mint cseppben a tenger, ez a magányos kivonulás sűríti magába azok drámáját, akik „sértett emberként” távoznak, miközben a többség rezignáltan tűr. Én legalábbis így éltem meg az elmúlt időszakot: a heteronóm akadémiával összefonódott korrupt politikai leuralás által elkövetett cserbenhagyásos gázolásként.

A legnagyobb elérésű független médium, a Rendszerkritikus Tartalomelőállításért Alapítvány által fenntartott Partizánban valamiért mindeddig egyszer sem szereplő, ugyanakkor a baloldal számára is referenciaértékű nemzetközi életművet (lefordíthatatlan szójáték) létrehozó Böröcz József „Tisztesség és szabadság (sic!) a társadalomtudományokban?” című bejegyzésének lakonikus megfogalmazásában:

„Mikor szűnik meg az a felállás, hogy értelmezhető életmű nélküli emberek állnak őrt a szakmai intézmények kapujában, és jobb (értsd: szellemi rezgések) híján azzal töltik idejüket, hogy más emberek idegrendszerét cincálják, más emberek szakmai pályafutását, életét teszik tönkre?”

Az idézetek beemelésével talán világos az olvasó számára, miért nem az – egyébként szerzők szerint is fiktív – baloldali mozgalom felől, hanem a minimális morális integritás és autonómia nézőpontjából közelítek, mikor kérdem:

Milyen erkölcsi és intellektuális alapon beszélünk baloldali megújulásról – vagy egyáltalán bármiféle megújulásról –, ha elmulasztjuk a saját belső viszonyainkra irányuló módszeres reflexiót, amelyre egyébként a magunkra aggatott ideológiai címkék, a diplomáink, az olvasmányélményeink és adott esetben a polgári neveltetésünk is köteleznének bennünket?

Az autonóm működés tematizálása, reformok követelése helyett a végtelenített petíciók, performatív szimulált ellenállás és a politikai térbe kiszervezett áldozati diskurzusok – sőt versengések – korát éltük.  És ebben semmilyen lényegi különbség nem mutatkozott a továbbra is az „élet tetején” forgóajtózó ellenzék morális felsőbbrendűségét megerősítő mantraszerű „fideszezés”, illetve a piszkos együttlét alkuival konfrontálódni képtelen úgynevezett baloldal között. Semmi. Ez akkor is így van, ha sokan kárvallottjai a NER szabadság- és autonómiaromboló törekvéseinek.

Képi metaforákra fogékony etnográfusként a Szombati által megidézett „sátor” motívumáról zsigerileg egy alapítványi pénzen szervezett hakni jut eszembe, ahol a középosztályos, józanul gondolkodó, liliomfehér urbánus értelmiség rozéfröccsök mellett gyakorolja a kommunikatív cselekvést. Persze egy pontig fontos a deliberáció; például a végtelenbe regresszáló hermeneutikai köröket futhatunk annak kérdése körül, hogy „mi is volt valójában a NER”. Csakhogy szerintem az ügy szempontjából sokkal fontosabb volna formát adni a jogos felháborodásnak és nekiállni a piszkos együttlét lebontásának, amiről más szavakkal ugyan, de az előbb idézett Fleck Zoltán is világosan beszél.

A Franco-korszak börtönét is megjárt, Magyarországon kevéssé ismert, nagy hatású antropológus, közértelmiségi és aktivista, Manuel Delgado egy előadásában eképp fogalmaz:

„Nem tudom, önök is így gondolják-e, de őszintén szólva nem tudom, lehet-e forradalmat csinálni szabad, tudatos, mindenért felelősséget vállaló, képzett emberekkel. Szerintem legfeljebb… paellát lehet. De annál sokkal többet nem.

Nem, komolyan mondom: forradalmat nem megfontolt emberek csinálnak. Nem olyan emberek, akik egész nap tanácskoznak és mérlegelnek. Nem, a történelemben ez soha nem így működött. A forradalmaknak (…) megszállottsághoz, az eksztázishoz van köze.”

A magyar viszonyokra adaptálva: megfontolt, magasan képzett értelmiséggel legfeljebb egy pincepörköltet lehet készíteni.

Az áldozati pózból erényt és közösséget kovácsoló performatív ellenállások kiváló indikátora a „Mi vagyunk a Grund!” című – egyébként musicalbetétként jól megkomponált – dallal történő azonosulás: a grund ugyanis a vereség metaforája, hiszen a telket megvették, és bérházat építenek rá. A csata, amelyben Nemecsek az életét adta, hiábavaló volt. Mindez inkább egy különös félperifériás BDSM-logikára emlékeztet – főként annak mazochista oldalára –, ahol a veszteség erkölcsi győzelme válik identitásképző erővé. Ízlelgessük az Index cikkének beszámolójában megfogalmazottakat: „A kormány oktatáspolitikája ellen fekete esernyőkkel tiltakoztak”… A Fekete esernyők magasba emelésével, néma kiáltással, közös énekléssel, majd Széchenyi szobrának fekete lepellel történő letakarásával gyakoroltak ellenállást. (Ez utóbbi kapcsán emlékszem a megafonos felszólításra is, hogy kulturáltan hagyjuk el az MTA előtti teret, ügyelve arra, hogy a zebrán, zöld lámpánál közlekedjünk.) E félperifériás protesthabitus megértéséhez a sztrájktörvénynél jóval mélyebbre kell ásnunk.

Érdemes volna mindezt összevetni más félperifériás vagy autoriter nyomás alatt álló akadémiai közegek ellenállási gyakorlataival is: például a brazil egyetemi szféra Bolsonaro-korszakban kibontakozó, majd azt követően is folytatódó országos protestmozgalommal. Brazíliában 2024-ben több mint hatvan szövetségi egyetemet érintettek az oktatók, egyetemi dolgozók és hallgatók által szervezett sztrájkok, demonstrációk és kampuszmozgósítások, amelyek hetekre megbénították az intézmények működését, és végül jelentős többletforrások kiharcolásához vezettek. Nem arról van szó, hogy ezek a minták mechanikusan átültethetők lennének a magyar viszonyokra, csupán arról, hogy a nálunk többnyire lenézett globális Dél tapasztalatai arra emlékeztetnek: az akadémiai autonómiát nem elszenvedni, hanem megvédeni szokták.

Még addig sem jutottunk el, hogy belássuk: a NER sötét árnya nem a semmiből vetült rá az akadémia, hanem annak térnyerését a már 2010 előtt is létező, intézményszociológiai és informalitáshálózati dinamikákkal összefüggő diszfunkcionális működés, valamint az autonómia korábban kialakult hiánya is elősegítette.

Az akadémiában ilyen jelenségek voltak például a személyekre szabott vagy abszurd módon rövid időre kiírt álláshirdetések, az alulfinanszírozást kompenzáló, gyakorlatilag keresetkiegészítésként működő „kiválósági pályázatok”, a kiválóságalapú akadémiai előmenetel transzparens követelményrendszerének hiánya, a fideszes háttérintézetek munkatársainak akadémiai feltőkésítése, illetve az elemzői és az akadémiai mező összeérése. A NER ezekre a már meglévő strukturális gyengeségekre épült rá, és ezeket mélyítette tovább – nem pedig fordítva.

Pódgórecki, Fleck és Böröcz mellett lássuk, Peer Krisztián költő hogyan értelmezi a romboló szervilizmust az irodalom területén, érzékelendő, hogy az akadémia (ön)felszámolása strukturálisan analóg a kulturális mező más területeinek dinamikáival:

„A Szépírók Társasága már eleve azért alakult meg, mert az Írószövetséget elfoglalta egy ideológiai klikk, és ezzel párhuzamosan a tagság által képviselt művészi minőség is egyre vállalhatatlanabbá vált (…). Ahogy a szlovákiai székhelyű Bázis Irodalmi Egyesület, amelynek azóta tagja lettem, is azért alakult, mert a Szlovákiai Magyar Írók Társaságát lábon megvette a NER. Behódolás a Fidesznek: így lehetett erőforrásokhoz jutni a folyamatosan szűkülő keretből. (…) Az Írószövetség nem a kulturális szféra összeomlásának áldozata, hanem az összeomlás egyik okozója.”

A belső problémákat tematizáló társadalomtudósként úgy éltem meg, hogy a felsőoktatási közéletben meghatározó szerepet betöltő szereplők, az Akadémiai Dolgozók Fóruma (ADF) marginalizálták, majd tabusították azokat a hangokat, amelyek elviekben egy autonóm közeg ágenciáját kérték számon, és gyakorlatilag elimináltak minden olyan diskurzust, amely a cinkosságot, a kontraszelekciót, a gyávaságot, a kooptációt vagy a besimulást tematizálhatta volna, súlyosan roncsolva magát a nyelvet is.

Az önfelmentéshez kiváló ideológiai muníciót szolgáltattak olyan diskurzusok, mint a „maffiaállam”, amely konceptuálisan alkalmatlan annak megmagyarázására, miért nem tanúsítottak (nagyobb) ellenállást, illetve milyen NER előtti dinamikák termelték ki a gátlástalan szabadrablás és csúcsra járatott kontraszelekció intézményi és kulturális feltételeit. A „Fidesz rossz”, „Nyugat jó” – vagyis egy abszurditásig esszencializált égtáj imádásának – közéleti zajában nemigen hallatszott olyan diskurzus, amely ezen túlmutatva a hétköznapok mikroszociológiai realitását tematizálta volna. Ahogy Bourdieu nyomán, Fáber Ágostonnal közösen írt, tudományszociológiai elemzésünkben írjuk:

„A kontraszelektív rekrutációs folyamat a tudományos világ egyik legjobban, egyszersmind legrosszabbul őrzött titka

(Bourdieu 2009 [1977]: 302), amely csak a legritkább esetekben hagyja el az egyetemek és a kutatóintézetek falait, miközben az érintett felek mindegyike saját gyakorlataik nagy részét tudatosan e mechanizmushoz igazítja.” (Kiemelés tőlem: H. Á.)

Böröcz József professzor „nyugdíjba kényszerítése” mellett Hadas Miklós, a Replika alapító szerkesztője is hasonló folyamatok miatt távozott arról az egyetemről, ahol évtizedeken keresztül oktatott. Az alapítványosítás állatorvosi lovának tekinthető Corvinus kapcsán a következőképpen beszéli el a történteket:

„A modellváltás után a Corvinus új vezetése összevonta a Szociológia Intézetet és a Kommunikáció Intézetet, az így létrejött új egység élére az oktatók megkérdezése nélkül Aczél Petrát, a Kommunikáció és Média Intézet korábbi igazgatóját ültették. ’E kinevezés ellen a mintegy ötven kolléga közül egyedül én tiltakoztam, hiszen nyilvánvaló volt számomra, hogy az nem a tudományos teljesítményt, hanem az ideológiai irányultságot és a politikai lojalitást honorálta. (…) az ő befolyásával szemben nem tudtam elérni, hogy felvegyünk olyan kiváló jelentkezőket, akik a politikai populizmusról vagy más NER-inkompatibilis témáról írták volna a PhD-jüket. Már a felvételinél megjelent a politikai alapú kontraszelekció.’

Azt is kínos volt megélnem, hogy egyes kollégákkal szemben megvetést kezdtem érezni, látván, milyen gyáva és megalkuvó módon viselkednek. Nemegyszer előfordult, hogy egy kolléga, akivel éppen beszélgettem, elfordult tőlem, amikor valamelyik egyetemi vezető megjelent a folyosó végén. Megfagyott körülöttem a levegő, elkönyveltek egy balhés figurának.’”

Szeretném ebben a cikkben is rögzíteni, hogy miközben a morális integritásuk alapján konfrontálódó törpe minoritást módszeresen kirekesztették, a szaktársaink – köztük magukat baloldalinak definiálók – jelentős része semmilyen szolidaritást nem vállalt velünk.

Milyen radar megy el ilyen kis vízben?

Meggyőződésem, hogy a nyelvi megújulás szervesen összefügg a politikai és mozgalmi megújulás kérdésével. Szombati például tételesen „baloldali pártokról” beszél, holott – szerintem számára is – nyilvánvaló, hogy egyik kontraszelektált, opportunista, a közpénzáramlás infrastruktúráin és a járadékvadászatot lehetővé tevő diszfunkcionális jogi szabályozásokon élősködő, kvázi közpénzszivattyúként működő posztfasiszta képződmény sem volt valódi baloldali formáció. Az úgynevezett „baloldal” kudarcának szomorú illusztrációja, hogy az eszmeiséget a közeg asszisztálásával porba tipró formációk nyakára nem az értelmiségi holdudvaruk akasztotta a kötelet (képletesen), hanem egy, a Fideszből kiugrott jobboldali-technokrata karizmatikus szereplő. Amiért hálásak lehetünk neki.

Sőt, szimptomatikus, hogy az a kritika sem az úgynevezett baloldal felől érkezett, miszerint Karácsony – idézem – a főpolgármester-választás idején „bűnszervezetszerű párttal” lép (kényszer)szövetségre, hanem a később szisztematikus korrupcióra fényt derítő Ács Dániel újságírótól, aki autonómabbnak és kritikusabbnak bizonyult, mint az elméleti baloldalisággal kapcsolatos identitásvitákat csúcsra járató, mezőharcos közeg. Csak az informális alapon félrenézők tudhatják, ebben milyen szerepet játszott a politikai, tanácsadói és szerkesztőségi infrastruktúrát pókhálószerűen átszövő gyenge kötések tranzakciós logikája, valamint a politikai és akadémiai pozíciók obskúrus összeérése.

A Szombati által megjelölt egyik baloldali funkció „a társadalmi radar” szerepe, amelyet – a nyilvánvaló kontrollfunkción túl – „a NER-ellenes mobilizáció utáni demobilizáció egyik fő ellenszerének” definiál, lehetővé téve a baloldal és a társadalom kapcsolatának megerősítését. Azt félretéve – hogy a Tisza-kétharmad részben éppen a magukat baloldalinak nevező formációkkal szembeni undorból és megvetésből táplálkozott, hogy jelenleg nincs baloldal, és a magukat annak mondó formációk karizmatikus, hiteles emberek híján képtelenek voltak mobilizálni, hogy a magam részéről nem látok sem empirikus, sem analitikus különbséget „baloldal” és „társadalom között” –, valamit kezdenünk kell a „radarholttér” problémájával is (ha már ragaszkodunk a metaforához), vagyis azzal, hogy minimális távolságban a radar képtelen az érzékelésre.

A „társadalmi radar” funkcióját csak akkor lehet hitelesen betölteni, ha kialakulnak azok a szelekciós mechanizmusok, amelyekre Szombati maga is utal.

Én azonban nála jóval kevésbé vagyok ambiciózus: a megalkuvások számonkérésével kezdeném, hogy a szennyes kimosása után tiszta hacukában állhassunk a „társadalom” színe elé.

Bőven elégséges volna a számunkra leginkább elérhető akadémiai rendszer autonóm működéséért, kiválóságalapú szelekcióért, az informálisatok strukturális súlya, az endogámia” ellen küzdeni konfrontációk felvállalásával, konstruktív kritikák megfogalmazásával – mármint amíg még van magyar társadalomtudomány. Úgy tűnik, a belső kritikai hanggal együtt a „közép-Európai szociológia kognitív esélyét” is elvitte a cica. Bizonyára elromlott a radar, de most más lesz. Mitől lenne más?

Minden támogatásom és szimpátiám mellett a vitával kapcsolatos álláspontom az, hogy merész társadalmi vízióink a praxisunk realitásából táplálkozzék.

Különben van az egész diskurzusban egyfajta osztályvak illetlenség: egy olyan közeg beszél a baloldaliságról, melynek meghatározó intézményei és szereplői rendre elmulasztanak szolidaritást vállalni nemcsak az akadémiai neoliberalizmus és kontraszelekció áldozataival, hanem sokszor a marginalizált társadalmi csoportokkal is.

A barcelonai Raval negyed libertárius-autonóm mozgalmi központjának, az El Lokalnak egyik kulcsfiguráját, Iñaki Garcíát idézve: „No somos boca” – szabad fordításban: nem tépjük a szánkat. Az akadémiai mezőben – paradox módon – ez azt is jelenti, hogy a politikai szempontok mellett éles kritikával illetjük a rendszerre jellemző belső működési problémákat is. A téttel bíró konfrontáció így nem puszta „szájtépés”, hanem komoly egzisztenciális kockázattal járó kritikai gyakorlat, amely az autonóm működés szükséges – bár nem elégséges – feltétele. Ez a praxis élesen szembemegy a reprezentációipar logikájával, amely az autonóm kritikai beszéd domesztikálásának, az öncenzúrának és a szimbolikus kirekesztésnek az egyik legfontosabb terepe.

Partizánok tündöklése és bukása: Zárszó a biedermeier-baloldaliságról

Már így is túl hosszúra nyúlt esszém zárásaként a reprezentációipar kritikájához adnék néhány vázlatos szempontot. A fogalom alatt nem egyszerűen a valóság torzított ábrázolására, hanem a valóság szimulációjára épülő ipart értem, ahol a fő – tranzakciós és nem emancipációs logikába illeszkedő – tét már nem a társadalmi valóság kritikai megragadása, hanem maga a közéletnek nevezett fikció újratermelése. Ezt hívhatjuk „reprezentációs verklinek”.

Úgy tűnik, írásomban is kísértenek a „hosszú hetvenes évek”, amikor Baudrillard nyomán mind a tiltakozások, mind a média kapcsán a szimuláció fontosságát hangsúlyozom. A reprezentációipart szereplői (és szó szerint szereplői) tipikusan nem életművel rendelkező, autonóm értelmiségiek – akiknek elszórt szerepeltetése részben legitimációs technika –, hanem a Bourdieu által instantgondolkodónak nevezett félértelmiségi/elemzői kaszt.

Olyan ipar ez, amelyben a valóság társadalmi termelése politikai-gazdasági entitások (elemzőintézetek, pártalapítványok, közvélemény-kutatók, de facto politikai pártok, mozgalmak és cégek) informális kapcsolatrendszerébe ágyazódik, mintha valamiféle „láthatatlan kéz” igazgatná a valóság társadalmi konstrukcióját.

Már egy egyszerűbb elemzés is megmutathatná, hogy milyen arányban jelennek meg az autonóm tudományos pozíciókat képviselő “tiszta tudós” profilú szereplők, illetve a szerkesztőségek, elemzőintézetek és politikai háttérintézmények között cirkuláló „elemzők”. Fontos azonban leszögezni, hogy ez nem személyes, hanem társadalomtudományi kérdés: az autonóm tudás reprezentációjáról, valamint a kritikai diskurzus és a felforgató radikalizmus intézményi lehetőségeiről is szól.

Bourdieu A televízióról című kötetében a következőképp foglalja össze e reprezentációipar lényegét:

„A közhelyek cseréje olyan kommunikáció, amelynek nincs más tartalma, mint maga a kommunikáció ténye. A mindennapi társalgásban óriási szerepet játszó ’közhelyek’ azért működnek, mert mindenki azonnal be tudja fogadni őket. Éppen banalitásuk teszi őket olyasmivé, ami közös a beszélő és a hallgató számára.

A spektrum másik végén viszont ott van a gondolkodás, amely definíció szerint felforgató.”

Kulturális beágyazottságunknál fogva mifelénk a reprezentációipar is sok esetben olyan, amilyen: domináns műfaja az operett. No nem a világhírű történész, Karády Viktor által „asszimilációs versenyfutásnak” nevezett jelenségre szarkazmussal és kevert zenei formákkal reflektáló progresszív zsidó operett, hanem annak régi vágású, dzsentri, szirupos-giccses változata.

A lényeg ugyanis az, hogy az „elemzői” diskurzus éppen arra alkalmatlan, amit állít magáról: társadalmi kérdések kritikai elemzésére. Önreferenciális – azért van, hogy legyen. Előre megválaszolt semmitmondó, megúszós kérdésekre adott válaszok végtelen görgetése: öngerjesztő diskurzus, a kongó üresség monetizálásának cinizmusára épült ipar. Az elemzői diskurzus túlsúlya azért problémás társadalmi szempontból, mert az örökös jelenről folytatott spekulációt jeleníti meg (bocsájtja áruba) „közéletiségként”.

Talán nincs is jobb kifejezés a reprezentációiparral kooptált fent leírt áramvonalas működésmódra, mint a biedermeier-baloldal kifejezés. A korstílusról szóló Wikipedia szócikk tökéletesen megragadja az elemzői beszélgetések hangulatát:

„A stílus kispolgári miliőt, békét, nyugalmat áraszt egyszerű eszközökkel, pátoszmentesen (…). Jellemzője a kisember megértő ábrázolása. Ezért fontos szerephez jut a portré, a biedermeier portrék általában kispolgári romantikával átitatott klasszicista festmények. Fontos a zsánerkép is…”

A zsánerkép analógiája ma talán az interjú: „mi volt a Fideszes ősélményed?”, milyen érzés volt „nagy emberekkel” találkozni, milyen volt egy-egy korrupt vezető öltönyének tapintása, medium rare-en eszik-e az Omaha steaket a hatalmasságok a Karmelitában, hogyan élted meg, hogy hazudtál, loptál, csaltál, te kis kófic?

Az élcelődést félretéve: fel kell tenni a kérdést, hogy egy kicsi, donorfüggő médiapiacon milyen gazdasági, intézményi, kulturális és informális logikák strukturálják a vendégválasztást, a láthatóság eloszlását és a legitim megszólalók körét.

Nem egykönnyen élem meg, hogy írásom nem a katalán mozgalmi baloldaliságról, az anarchizmusról, az önszerveződő csoportok logikájáról, akadémiai sztrájkokról, szakszervezeti harcokról vagy a multietnikus, posztgyarmati konfliktusok globális kihívásairól szólt. Egy sor dolog van ugyanis, amellyel a magát autonóm gondolkodónak tartó közegnek végre szembe kellene néznie, mielőtt bármiféle „építkezés” megkezdődik.

Addig ugyanis legfeljebb intellektuálisan izgalmas, de számomra társadalmi tét nélküli beldiskurzusok zajlanak, vagy – ami még károsabb – szükségszerűen provinciális belterjességre ítélt ellen-ellenhegemónia-építési kísérletek.

Összegzésként: írásommal a belső kritika jelentősége mellett érveltem, mert meggyőződésem, hogy ezt az akadémiai affiliációkkal rendelkező értelmiség nemcsak elmulasztotta, hanem enélkül az autonómia jegyében történő megújulás puszta illúzió marad. Hálózati zárványok helyett az autonómiához konfrontációkon keresztül vezet az út. Csak az ilyen közegek képesek kitermelni azokat a személyeket és közösségeket, amelyek a vitában megfogalmazott társadalmi és politikai célok hordozóivá válhatnak.

Címfotó: Új Egyenlőség / Wikipedia / Gemini AI