A hazai közélet egyik vezető témája lett, hogy Szijjártó Péter állítólag a BYD európai vezetésében folytatja pályafutását. Még azt sem tudjuk, hogy a hír minden részlete igaz-e, de a politikai reakciók már megszülettek. Egyesek úgy beszélnek róla, mintha a modern történelem példátlan botránya bontakozna ki a szemünk előtt.
Engem ilyenkor mindig ugyanaz a kérdés foglalkoztat. Tényleg ennyire rövid a politikai emlékezetünk?
A nemzetközi politikatudományban erre külön fogalom létezik. Revolving door, vagyis forgóajtó. A jelenség lényege egyszerű: a politika és a nagyvállalatok felső vezetése között folyamatos az átjárás. Aki tegnap miniszter volt, holnap egy multinacionális vállalat igazgatótanácsában ül. Aki tegnap egy világcég vezetője volt, holnap államtitkárként vagy miniszterként dönt ugyanannak az iparágnak a szabályozásáról.
Ez nem magyar találmány, ez a modern nyugati elit egyik legjellemzőbb működési mechanizmusa.
Nézzünk néhány példát_
José Manuel Barroso, az Európai Bizottság korábbi elnöke mandátuma után a Goldman Sachs vezetésében kötött ki. Gerhard Schröder német kancellár gyakorlatilag egyenesen a Nord Streamhez igazolt. Nick Clegg, Nagy-Britannia egykori miniszterelnök-helyettese ma a Meta egyik legfontosabb vezetője.
Az Egyesült Államokban ez még kevésbé számít rendkívülinek.
Volt külügyminiszterek geopolitikai tanácsadó cégeket alapítanak. Volt védelmi miniszterek a Raytheon vagy a General Dynamics igazgatótanácsában ülnek. Volt kongresszusi vezetők milliárdos lobbicégekhez igazolnak. A Pentagon és a hadiipar közötti személyi átjárás annyira természetes, hogy már külön iparág épült rá.
Nem véletlenül. Egy multinacionális vállalatnak nem azért ér sokat egy volt miniszter vagy külügyminiszter, mert kiválóan ért Excel-táblázatokat szerkeszteni, hanem azért, mert pontosan tudja, hogyan működik az állam. Tudja, milyen sorrendben születnek meg a politikai döntések.
És ami ennél is fontosabb: ismeri azokat az embereket, akik ezeket a döntéseket hozzák. A kapcsolati tőke ma legalább akkora érték, mint a pénzügyi tőke. Sőt, bizonyos helyzetekben sokkal nagyobb.
Ha valaki azt hiszi, hogy ez csak Európában vagy Amerikában működik, annak érdemes egy pillantást vetnie Ukrajnára.
A Burisma igazgatótanácsában éveken át ott ült Hunter Biden. Amos Hochstein amerikai energiabiztonsági különmegbízott a Naftogaz felügyelőbizottságának tagja volt évekig. Michael McFaul, az Egyesült Államok volt moszkvai nagykövete az ukrán szankciós politika egyik meghatározó alakjává vált. Penny Pritzker volt amerikai kereskedelmi miniszter ma Ukrajna gazdasági újjáépítésének egyik kulcsszereplője, miközben a BlackRock és a JPMorgan vezetőivel együtt építi fel azt a pénzügyi rendszert, amelyen keresztül százmilliárd dolláros nagyságrendű újjáépítési források áramolhatnak az országba.
Vajon ezt minek nevezzük? Geopolitikának? Lobbinak? Állam és tőke stratégiai együttműködésének? Vagy egyszerűen ugyanannak a revolving door jelenségnek, amely miatt most itthon sokan a fejüket fogják?
Éppen ezért én óvatos lennék az erkölcsi felháborodással. Lehet vitatni, hogy helyes-e, etikus-e, kívánatos-e ez a gyakorlat. Szerintem is jogos kérdés, hogy szükség van-e hosszabb „cooling-off” időszakokra, szigorúbb összeférhetetlenségi szabályokra vagy nagyobb átláthatóságra.
De azt állítani, hogy egy volt miniszter vállalati szerepvállalása valamiféle magyar különlegesség lenne, egyszerűen nem igaz. Az árulózás meg egyenesen visszataszító, mert a nemzetközi gyakorlatba teljes egészében belefér – de hát értem én, időnként a csőcselék hangján is kell szólni a csőcselékhez.
A XXI. század geopolitikájában a multinacionális vállalatok már nem egyszerű gazdasági szereplők. Egyre inkább a nagyhatalmi versengés eszközei. Az autóipar, a félvezetőipar, az energetika vagy éppen a mesterséges intelligencia területén a vállalatok és az államok érdekei gyakran teljesen összefonódnak. Ebben a világban a volt politikusok „leigazolása” nem kivétel, hanem tudatos stratégia.
A kérdés tehát nem az, hogy létezik-e a revolving door. Mert létezik. A kérdés az, hogy ugyanazzal a mércével ítéljük-e meg, amikor Washingtonban, Brüsszelben vagy Berlinben történik, mint amikor Budapesten.
Mert ha az egyik esetben a „globális szakmai karrier” kifejezést használjuk, a másikban pedig azonnal politikai botrányt kiáltunk, akkor nem a jelenséget értékeljük, hanem a kettős mércét alkamazunk.
És ez már nem politikatudomány, hanem politikai ízlés kérdése.
u.i. és hogy teljesebb legyen a kép: A kínaiak egyébként meglepően gyorsan megtanulták a „haladó Nyugat” egyik legfontosabb üzleti innovációját: ha egy szabályozás akadályoz, nem feltétlenül kell megváltoztatni a terméket, néha elég leigazolni azt, aki tegnap még a szabályozást írta. A Shein volt uniós biztosokat, a Huawei brit kormányzati informatikai vezetőt, a ZTE pedig egykori amerikai alelnökjelöltet vásárolt magának. Ezek szerint a revolving door nem veszélyes kínai sajátosság, hanem nyugati know-how, amelyet Peking egyszerűen sikeresen honosított.
